Az ősi kert felett lebeg a borúteli ég, árnyékhamuval telt ma meg az éjszakai lég. Nyomorultan hajlik a fű, szótlan a múltba lát, hordani még mily keserű a kis mancsok nyomát. Fordította Vachter Ákos...
Egy látomás lengett az éj tengerén, egy város derengett- maga volt a fény! Temploma mind márványfalú dicső tünemény! El sosem felejtem azt az évszakot, azt a sok fejetlen őrjítő napot, amikor a fehér leplü tél rám gyötrő tébolyt szabott. Még szebben, mint Zion csillant odafenn, amint az Orion elfödte szemem, régmúlt, homályos emlékekkel...
A házak kuszán a mennyekig érnek, Hiúság lángjai örvénylenek; Mérges gomba virít kövén a térnek, Halál-fény lámpások felfénylenek. Olajos folyón fekete hídszörnyek, Névtelenségbe futó kábelek; Mély katakombák nyirkából kitörnek A napon rothadó bűzös szelek. Járvány és romlás és sokszínű szépség, Őrjítő nyüzsgésben cseng-bong a hely, Idegen istennek hódoló népség, Zavaros illattól kábul a...
Ama réges-régi kertről néha álmot látok én, hol májusban úgy tündököl a földöntúli fény, hol a tarka-barka virágból a szín lassan kivész, s a sok omladozó fal és oszlop tegnapot idéz. Hol a hasadékot inda lakja s moha a tó ölét, és gazos bozótba fúl a lomb, mely hűvös és sötét: van egy...
(A ’The Coleraine’ jig dallamára) Jer, húzd közelebb a telt sörös kupád, Hisz csak az evés-ivás az, mi enyhet ád. Igyál a jelenre, míg élted ki nem húny, Rakd meg jól a tálcád, csak belé ne fúlj! Töltsél még! Hogyha ránk szakad az ég, Úgysem ürítsz már korsót, ha elért a vég! Mondják,...
A Záiszi Kertben esett meg, ama tejködü Záiszi Kertben, hol az éj üde kelyhe, az éjfél ragyogó nephalotja virágzik. Hol a csend befagyott tava szunnyad, s a patak csobogása se hallik, ahogyan Kathosz alkonylelkek lakta vak üregeiből lágy hulláma a földre kiárad. S hol csermelyen és tavon által oly messze fehérlik a sok szép,...
Robert Bloch „Az arcnélküli isten” című történetéhez készült rajza okán Sötét szakadékban lüktet az ezer arcu éj, Mily ocsmány s éhes, süveg födte árnyakat füröszt; Fekete szárnyak ütemére hullámzik a mély A lélektelen ürességnek földtekéi közt. Hogy kozmoszukat nevén nevezd, vagy oly vakmerő, Hogy szétmállt arcuk titkaiért szembenézz velük, Hogy a szókat kimondd,...
Hallga hát! Sűrű éjen át A Hőst, s hajóhadát Hazahívó kürtjel buzdítja Viszontlátni asszonyát. Csaták sorát, s Trója falát Megvívta győztesen. Ám Neptun haragja gáncsolá Hogy kelepcébe így essen: Egy pusztító vihar után Rejtelmes partot ért, Hol honát feledve csak bolyong Lótusz parfőmben nem búsong Megbűvölt férfinép. E csalárd igézet alól Menté hű...
Bús felhők ölelik a megfeketült tornyot, S sűrű rengeteg fojtja idő rágta alapját. Árny és csönd, moha s penész foga vájt Fakó kövébe, mely tűnt korban mint kőkör állt. Sem láb nesze, sem madárdal fel nem kavarja Az örökéj dögpárájú lakát, Bár gyakran reszketteti vész suhogó szárnya Mikor magasán kigyúl egy sápadt láng....
Egy lugas-kertű’ lakás közel egy dombhoz, hol csak lócák mesélik hogy egy rút betegség rémlik. Hol oly’ vén tölgyek, holtakból élnek, s mint lassan kortyolják (zöld s hideg) borát az tőkének. Embertelen táplálékból élnek, és emberfia nem ismeri fel a nyirkos, nyálkás nedvét a földnek. A kertekben magas és szép lombok nőnek, s minden...
