A Záiszi Kertben esett meg,
ama tejködü Záiszi Kertben,
hol az éj üde kelyhe, az éjfél
ragyogó nephalotja virágzik.
Hol a csend befagyott tava szunnyad,
s a patak csobogása se hallik,
ahogyan Kathosz alkonylelkek
lakta vak üregeiből lágy
hulláma a földre kiárad.
S hol csermelyen és tavon által
oly messze fehérlik a sok szép,
régi, remekbe szabott híd:
faragásai közt sok a tündér,
s akad épp ugyanannyi lidérc is.
A napok iszonyúak az égen,
s iszonyú Banapisznak holdja,
mely a bástya mögött elenyészik,
ha az éj pora elfedi arcát.
A Yabon sápadt vize hull itt
le a mélybe, vadul kavarogva,
s e víz fátyola vonta szememre
az isteni szép Natikánát,
sápadt, koszorús Natikánát,
karcsú, haja ében, Natikánát,
a vörös ajakú Natikánát,
lágy szavu, jó Natikánát,
ama hold-lepelű Natikánát,
ki szerelmem a kezdeti perctől,
mikor ifjú volt az Idő még,
s ifjak a csillagok is mind,
s csak a semmi terült Yabonon túl.
Itt illant ifjukorunk el.
S mint ártatlan záiszi gyermek,
bejártuk a sok lugas-ösvényt,
a fejünk nephalot koronázta.
Az alkonyban mily sokat úsztunk,
az astalthonoktól fehéren,
dombon és réteken által.
Te gyönge, te drága astalthon,
az álmunk egy álomvilágban,
mely szépségesebb, mint az Éden.
Egy álom, mely tisztább az észnél.
S mi álmodón szerettünk folyvást,
míg el nem jött Zanninnak átka,
a démonvert Zanninnak átka,
s vöröslőn izzott a Nap fel.
Vörös lett Banapisz holdja,
vörös lett virág és csermely,
s a híd alatt lenn még a tó is.
De lám még a hűs alabástrom
is rémisztő rózsaszínt öltött.
Míg minden szép tündér és démon
már vöröslőn bámult az árnyból.
S vörös lett szememnek fénye,
s őrültként kerestem én e
vérfátylon át Natikánát,
szerelmem, szép Natikánát,
az állandó, szűz Natikánát.
De az egyre csak örvénylő téboly
elfödte szememnek fényét
s egy új földet vont a szememre:
a vöröslő sötétség földjét,
egy kómát, mit úgy hívnak: élet,
rút kómát, mit úgy hívnak, élet,
s lám, benne sok árnya a szépnek,
csaló, üres árnya a szépnek,
mi Zannin rút borzalmát rejti.
S én vágytelten csodálom őket,
mert hasonlók ők, mint a kedves,
ha gonoszság ül is szemükben,
a gonosz, mely nem bír kegyelmet.
és rosszabb, mint Taphron és Latzgoz,
szép leplével kétszer is rosszabb.
S csak éjféli álomban jő el
az elveszített Natikána,
a sápatag, szűz Natikána,
ki pillantástól tovatűnik.
S én kerestem folyton és folyvást:
Astarte borából főzött
Plathótis-nedűvel hívom,
mit erőssé tettek a könnyek.
És sóvárgom Záisznak kertjét
a veszett, szép Záisznak kertjét,
hol az éj üde kelyhe, az éjfél
ragyogó nephalotja virágzik.
S az utolsó kortyot nyeltem,
– a kortyot, mely démonnak kedves,
mi a kómát, mit úgy hívnak, élet –
e vörös fényt messzire űzi.
És most, most! Ha párlatom jó lett,
a vöröslő tébolynak vége,
s az embertől nyüzsgő homályban
a béklyóim korhadva hullnak.
Kínzatott szememnek írja,
lám, virrad a záiszi hajnal!
És Yabon ködében már vár rám
az isteni, szép Natikána,
a meglelt, örök Natikána,
hasonlót nem rejt az élet.
Fordította Vachter Ákos, 2016