Az egyesület még októberben kapott megkeresést a mexikói Lovecraft-társaságtól, a Círculo Lovecraftiano & Horrortól, amely a nevéből kitűnően a Lovecrafton túli horrorvilággal is foglalkozik. Némi adminisztratív késedelmet követően (my bad…) január 16-ra szerveztük a Zoom-beszélgetést, amelyen egyébként nemcsak Mexikóból, hanem Közép- és Dél-Amerika más országaiból is voltak résztvevők. A beszélgetést a társaság a Facebookon is közvetítette, így a közönségnek „menet közben” volt lehetősége kérdéseket feltenni. A beszélgetés nyitásakor ez némiképp viccesnek is bizonyult, tekintve, hogy a kölcsönös köszönések és a kommunikációs csatornák működésének ellenőrzése után én már kezdtem is volna a monológót, hogyaszondja,
„májnéjmizandrásmolnárájmömembörofdöhángörienéjcspílvkráftszoszájötíáurszoszájötívozformdinblabla”.
Mindenesetre hamar tisztáztuk, hogy menet közben torpedóznak majd a kérdésekkel.
Ez a felállás végső soron nekem is jobban bejött, mert élőbbé, közvetlenebbé tette a beszélgetést, és egyébként voltak kérdések bőséggel. Ezek a latin-amerikaiak nagyon jó srácok, és ha az ember csak egy kicsit rápillant a honlapra, láthatja, hogy komoly odaadással gondozzák HPL emlékét és általában a horror kultúráját.
A közbekérdezős módszer hátulütője – vagy ha semlegesebben akarunk fogalmazni: velejárója – az volt, hogy nem sok kérdés alapos kifejtésére maradt idő. Amikor leleveleztük ezt az eseményt a Círculóval, akkor kaptam egy előzetes „témajegyzéket”, miről fogunk beszélni, és hát nagyjából mindet érintettük is, de kissé ötletszerűen és csapongva. Nem feltétlenül baj ez, mert nem biztos, hogy az én monológomra áhítozna a latin-amerikai világ – vagy ha már itt tartunk, a világ bármely szeglete –, de sok mindenről tudtam volna beszélni, és sok mondanivalóm, úgy érzem, csonkán maradt, pedig bőven lett volna mit árnyalni. Például volt sok közlendőm a magyar Lovecraft-recepcióról, a korai megjelenésekről, a háromkötetes, mértékadó összkiadásról, ami még így sem hiánytalan, ugyanakkor a 40-es Galaktikát még említés szintjén sem tudtam felhozni, pedig szerettem volna kicsit mutogatni Szecskó Tamás remekbe szabott grafikáit.
A srácok kíváncsiak voltak a horrorhoz köthető magyar intézményi-szervezeti keretekre, itt persze megemlítettem a ViTát és a Hexa-díjat, a Zsoldos Péter-díjat – nem, a körülötte zajló örökös polemizálást nem bolygattam –, meg persze az Országos H. P. Lovecraft Találkozó is szóba került.
Szó esett a kortárs magyar horrorirodalmi életről, amelynek szignifikáns részét képezte, hogy kultuszt alapítottunk Veres Attilának. A szervezők az előzetes levelezés során érdeklődtek magyar szerzők esetleges külföldi megjelenéseiről, erre ajánlottam nekik a Valancourt-kötetet, amiben Attila Méltósággal viselt című novellája is szerepel The Time Remaining címen, illetve a Year’s Best Body Horror 2017 Anthologyt, benne Farkas Balázs Embertestével (Human Body). Itt megint bőven lehetett volna miről tárgyalni, hiszen Erdei Lillát és Moskát Anitát épp csak meg bírtam említeni, és bár beszélgettünk kicsit Kelet-Közép Európa sajátos, a weirdhez közelítő hagyományairól, és a magyar szerzők közül felemlítettem, Csáth Gézát (akiről, mint tudjuk, Thomas Ligotti is elismerően nyilatkozott), odáig már nem jutottam el, hogy Fekete I. Alfonzról is szót ejtsek, aki pedig ezt a tradíciót vitte tovább igen markánsan A mosolygó zsonglőrben, ráadásul nem egyszer beszélgettünk a témáról személyesen is.
Szóval igyekeztem kimerítően válaszolni a felmerülő kérdésekre, remélhetőleg több-kevesebb sikerrel. A latin-amerikai arcok lelkesedését jellemzi, hogy miután végeztünk a nyilvános társalgással – ami egy jó órát tesz ki –, még egy órát elbeszélgettünk, jórészt a horror keretei között maradva. Nagyon aranyosak voltak, amikor feltették a kérdést, ki még nagy kedvencem HPL mellett, és miért Ligotti; valamire hamar ráéreztek a személyemmel kapcsolatban… Beszélgettünk más szerzőkről, filmfeldolgozásokról, továbbá elmeséltem nekik, mi az a táltos, és felvilágosítottam a többieket az „s” betű rendhagyó magyar kiejtéséről is. Minderre viszont az időzóna-különbségek némi árnyékot vetettek. A beszélgetést a mexikói idő szerint délután háromkor kezdtük el, ez Magyarországon este tíz óra, szóval végül is éjfél után búcsúztunk el – minden kedvesség és nagyszívűség mellett is kissé ki voltam facsarva ekkorra.
Ezúton is nagy pacsi a Círculó tagjainak, is köszönöm a megtisztelő beszélgetést.
Molnár András
U.i.: hamarosan fordul a kocka, és mi kérdezünk ;)