Folytatjuk Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani. A sorozat többi részét a Tudástár->Cthulhu-mítosz rovatban, itt találod.
Az Arkham House
„Amikor az első címet publikáltuk az 1939-es év vége felé, nem szerepelt a terveim között, hogy kiadóvá váljak, mert akkoriban sok vasat tartottam a tűzben. Az első kiadvány teljes egészében H. P. Lovecraft műveit tartalmazta – barátom és írótársam akkor már két éve halott volt. Érkezett egy levél Howard Wandreitől, amelyben megírta nekem, hogy Lovecraft távozott az élők sorából, és amikor felbontottam, épp úton voltam Sauk Citybe, ahová rendszeresen elzarándokoltam, hogy kiülve a napsütésbe átadjam magam az olvasásnak. De ahelyett, hogy Thoreau naplóját lapozgattam volna, leheveredtem egy patak mellett húzódó vasúti állványzat alá, és tervbe vettem, hogy kötetbe szedem Lovecraft legjobb írásait.”[1]
Így emlékszik vissza August Derleth arra, hogyan pattant ki fejéből az azóta már kultikus Arkham House kiadó alapításának ötlete. Füzetek Lovecraft élete során már jelentek meg a szerzőtől néhány száz példányban (pl. The Shunned House – 250/300 példányban 1928-ban, The Cats of Ulthar 40 példányban 1935-ben), majd 1936-ban megjelent a The Shadow Over Innsmouth 200 példányban, a Visionary Press gondozásában. A keménykötetes trilógia, a The Outsider and Others, a Beyond the Wall of Sleep és a Marginalia 1939-ben, 1943-ban és 1944-ben jelent meg végül. Az elkövetkezendő években megjelentek Clark Ashton Smith, Henry S. Whitehead, Donald Wandrei, August Derleth, Robert Bloch, Frank Belknap Long, David H. Keller, Robert E. Howard, Carl Jacobi és Ramsey Campbell önálló kötetei.
1944-ben és 1945-ben a szintén amerikai Bart House két gyűjteményes Lovecraft-kötetet is megjelentetett, majd következett a World Publishing Company egy kötettel 1945-ben, az Avon Books 1947-ben, az angol Gollancz 1951-ben, a francia Denoël 1954-ben (Dans l’abîme du temps [The Shadow Out of Time] és La couleur tombée du ciel [The Colour Out of Space] címmel), a holland Contact 1967-ben (Macabere Verhalen címmel), az olasz Sugar Editore 1967-ben (La casa delle streghe e altri racconti címmel) és a német Insel 1968-ban (Cthulhu: Geistergeschichten címmel).
Az első antológia az Arkham Housetól, amely már mítoszos műveket is tartalmazott, az 1947-es verseskötet volt Dark of the Moon: Poems of Fantasy and the Macabre címmel; helyet kapott benne A yuggoth-i gomba (Fungi from Yuggoth), valamint Duane Rimel, Robert E. Howard és Clark Ashton Smith költeményei is. Azonban az első többszerzős, teljesen a mítoszos prózatörténeteknek szentelt kollekció csak 1969-ben jelent meg Tales of the Cthulhu Mythos cím alatt. A 19 történetet és 13 szerzőt felvonultató válogatás zöme korábban már megjelent anyagot tartalmaz; előszavában Derleth azonban kissé elhamarkodottan azt az állítást teszi, hogy a Cthulhu-mítosz halott (!) – „maga a mítosz nem fog olyasféle inspiráló erővel hatni az új nemzedék horrorirodalmára, hogy az olvasói kereslet számottevő mértékben nőjön az effajta történetek iránt”. Utólag visszatekintve Lin Carterrel érthetünk inkább egyet, aki szerint „ez az antológia új korszak nyitányát jelentette a Cthulhu-mítosz történetében”.
Az egyik újdonsült darab Joseph Vernon Shea (1912–1981) novellája, A sírkert kísértete (The Haunter of the Graveyard). Mágus fia volt, aki már tizennégy évesen írni kezdett. Több éven át levelezett Lovecrafttal, olykor parázs vita alakult ki köztük főleg a nácikkal és filmekkel kapcsolatban. 1991-es In Search of Lovecraft című füzete egy novellát és egy verset tartalmaz (a novella, a The Snouted Thing Lovecraft egyik álmáról készült beszámolója alapján íródott).
Brian Lumley (1937–) két novellával is képviseli magát a válogatásban. A The Sister Cityben (1969), amelyet beépített 1974-es kisregényébe, a Beneath the Moors címűbe, egy elárvult, furcsa testi elváltozásokon keresztülmenő férfiról szól, aki kutatásai során felfedezi, hogy egy emberitől teljesen különböző faj egyede. Másik, Cement Surroundings című történetében Sir Amery Wendy-Scott, az eltűnt civilizációk kutatója legutóbbi, afrikai küldetéséről visszatérve halálos félelmet érez minden földalatti helyiség iránt, illetve megszállottja lesz a földrengéseket előrejelző szeizmográfnak. Barátja előtt később felfedi, szorongásának alapja az a rettenet, amelyet az afrikai ősi város alól látott felemelkedni.
A The Burrowers Beneath-szel (1974) veszi kezdetét hatkötetes Titus Crow-regényfolyama. Crow egy bányafelügyelőtől tudomást szerez arról, hogy valahol Észak-Angliában mesterségesen vájt földalatti járatokra bukkant, amelyek falain polipokra emlékeztető véseteket talált, mélyen belülről pedig kántálás hangjai szűrődtek ki. Kollégájának, Henri-Laurent de Marigny-nek (aki Etienne-Laurent de Marigny-nek, Randolph Carter barátjának a leszármazottja) elmondja, hogy az ének során hallott szavak ismerősek számára: mivel már a ’30-as évek óta a Vének után nyomoz, találkozhatott velük a Necronomiconban. A regény és minden folytatása innentől kezdve olcsó, akción alapuló kalandregényként dolgozza fel a lovecrafti kozmicizmust, ráadásul tobzódik a mítoszos plot device-okban. Lumley fikcióján egészen látványosan csapódik le a mítosz derlethiánus (félre)értelmezésének a hozadéka, amikor is maga a mítosz kerül főszerepbe, a történet pusztán másodrendű, legfőképp arra szolgál, hogy a mítosz egyes elemeit körülmagyarázzák vele.
A lovecrafti filozófia és tematika sokkal hűebb követőjére és nem utolsósorban sokkal jobb tollú szerzőre találunk Karl Edward Wagner (1945–1994) személyében. A menthetetlenül a „kard és boszorkányság” megszállottjának akad egy mítoszos elbeszélése is: az 1974-es Pálcikák (Sticks), ami – értelemszerűen – az antológia csak egy későbbi kiadásába került bele. Főhőse, Cohn Leverett grafikákat készít; egyik munkája különösen félelmetesre sikerül, miután egy eldugott farmház mellett különös pálcikákra lel. Az ismeretlen célból megalkotott gallyrakások mellett álló ódon épületben kutatva még egy rémalak is megtámadja. Több mint huszonöt év múlva felkeresi őt egy kiadó, hogy felhasználja ezen illusztrációit az egyik kiadás alatt álló könyvhöz. A hátborzongató fordulat akkor érkezik, amikor nyilvánvalóvá válik a pálcikák elhelyezésének logikája.
Ugyancsak a későbbi kiadásokban lelhető fel Joanna Russ (1937–2011) Csónakom (My Boat, 1976) című története, amelynek forgatókönyvírója ügynökével való találkozása során visszaemlékezik kölyökkorának egy furcsa incidensére. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis két furcsa barátja, a lovecraftiánus fantáziavilágba belehabarodott Al és fekete barátnője, a boszorkányos képességekkel megáldott Cissie eltűnt egy csónakban. A novella a rasszizmus témakörét is érinti, és elgondolkodtatja olvasóját annak „furfangos” természetéről.
A Mélységlakók (The Deep Ones) írója, James Wade (1930–1983) az Árnyék Innsmouth felett egyik lehetséges folytatását készítette el. A helyszín azonban itt Észak-Kalifornia, ahol tudósok egy csoportja a delfinek intelligenciáját kutatja. Az innsmouth-i származású Jo Gilman transzállapotban telepatikus kapcsolatba lép Flippel, az egyik állattal, hogy a sugallt képek alapján kiderüljön számunkra, hogy ezek a kedves élőlények mind Cthulhu ügynökei! A tengerparti hippik hiába figyelmeztetik a tudósokat arra, hogy a delfinek a gonosz szolgái, az egyik mélytransz során Jo-t – ismeretlen körülmények közt – teherbe ejti Flip! Még ha meg is emelkedett a szemöldökünk a novella bizonyos eseményein, azon minden bizonnyal elgondolkodhatunk, hogy a benne felvázolt rosszindulatú lények, akik egykor uralták a Földet és most vissza akarnak térni, tényleg rosszindulatúak-e, vagy ez is – mint sok minden más – mindössze nézőpont kérdése?
Az antológia folytatására 11 évet kellett várni. Nem mellesleg, a Ramsey Campbell által szerkesztett kötet történetei már olyan korban íródtak, amikor a Cthulhu-mítosz kezdett kikerülni az 1971-ben elhunyt August Derleth hatása és befolyása alól. A New Tales of the Cthulhu Mythos (1980) kilenc novellát tartalmaz tíz szerzőtől. Nézzünk meg néhányat!
Stephen King (1947–) Crouch End című története Észak-Londonban játszódik a valóban létező Crouch End-i negyedben. A rendőrőrsre egy rémült és hisztérikus állapotban lévő amerikai nő érkezik, aki szerint férjét egy szörny ragadta el, miközben egy ügyfele címét próbálták megtalálni. Elmondása alapján a környék hirtelen elhagyatottá vált, idegen csillagok ragyogtak az égen, és egy deformált kezű gyerek egy undorító szörnyet idézett meg a föld alól (vélhetően Shub-Niggurathot). Habár a szolgálatot teljesítő két rendőr nem hisz neki, egyikük mégis elindul szétnézni a környéken – és soha többé nem tér vissza.
King első mítoszos novellája a két évvel korábbi Éjszakai műszakban (Night Shift, 1978) megjelent Jerusalem’s Lot volt, amely az 1850-es években játszódik, és amelynek főszereplője, Charles Boone beköltözik elhalt rokona házába. Érdeklődését nem csupán egy közeli, rettegett város, Jerusalem’s Lot kelti fel, hanem annak temploma is, amely sátánista szertartásoknak adott otthont. A templomba behatolva rálel a De vermis mysteriis egy példányára, amelyet megérintve felébreszti az épület alatt szunnyadó, megnevezhetetlen lényt.
King nem egy helyen említi Lovecraftot mint az őt inspiráló egyik horrorírót, így nem csoda, hogy bizonyos műveiben – pl. az 1984-es Nagyiban (Gramma) vagy az 1989-es Halálos árnyékban (The Dark Half) mítoszos nevek vagy helyszínek bukkannak fel.
Basil Copper (1924–2003) A 247-es akna (Shaft Number 247) című novellája igazán talányos történet. Copper legismertebb műve a Solar Pons-sorozat, amelyet még August Derleth kezdett el írni Sherlock Holmes karaktere előtt tisztelegve. Mítoszos történeteit tekintve a gyér kezdés után (gondolok itt a The Great White Space című 1974-es regényre, amely egészen derlethi „magasságokba” ereszkedik) A 247-es aknában a föld, vagy esetleg a tenger alá menekült emberiséget jeleníti meg. Valószínűleg az aknákon keresztül lehet feljutni, illetve kijutni a kinti, „szabad” világba. Az egyik akna egy nap szivárogni kezd, mert valami kintről akarja kinyitni. Igazából nincs kimondva, kik és miért akarják, hogy az emberek előbújjanak, de ahogy a horrortörténetekből már megszokhattuk, a „mézesmadzag” mögött elképzelhetetlen és leírhatatlan borzalmak leselkednek.
Theodore „Eibon” Donald Klein (1947–) sajnos amilyen jó író, annál kevesebb művel örvendezteti meg közönségét. A fekete hírnök (Black Man with a Horn, 1980) a lassan és az elkerülhetetlenül végzetes tetőpont felé való építkező horror mintapéldája. A novella ezzel együtt tisztelgés Lovecraft és Frank Belknap Long előtt – utóbbi vitathatatlanul a narrátor karakterének a forrása. Az elbeszélő egy repülőút során arról informálódik egy Malajziából visszatért misszionáriustól, hogy furcsa és ellenséges néptörzs él a vidék egy eldugott szegletében, akikről közben kiderül, hogy a Lovecraft történeteiben emlegetett, ezáltal fiktívnek vélt cso-cso emberek. A történet ezáltal a jól ismert „valósággá vált fikció” témáját bontja ki, a narrátor Lovecraft történeteiben találja magát. A címadó karakter egy mitikus személy (?), a halál hírnökre, akiről a narrátor a történet egy pontján kijelenti, talán „maga a Halál”.
A The Black Tome of Alsophocus (1980) Martin S. Warnes próbálkozása arra, hogy Lovecraft A könyv (The Book, 1938) című, félbehagyott töredékét kerek egésszé bővítse ki. (Hasonló dolog történt Lovecraft egyik álomleírásával, amelynek kikerekített változatának A dolog a holdfényben címet adta a szerző, J. Chapman Miske.)
Cthulhu követei és utódai
Linwood Vrooman Carter (1930–1988) író, költő, irodalomkritikus és szerkesztő; a Conan- illetve Krull-univerzum egyik tágítója [mentorával, L. Sprague de Camppel (1907–2000) egyetemben], emellett számos kardcsörtető és boszorkányos fantasy-világ kitalálója. Roppant termékeny szerző volt, akinél nem egyszer a mennyiség láthatóan elsőbbséget élvezett a minőségnél. Tevékenysége kiterjedt Robert E. Howard és Clark Ashton Smith befejezetlen történeteinek a kikerekítésére – vagyis az ún. „posztumusz kollaborációira” [ilyen például Smith A végső förtelem (The Utmost Abomination, 1973) című novellája is] –, valamint az Eibon könyvének a részletes megírására – lásd a Chaosium-féle The Book of Eibon (2002) című kompilációt. Ezt a sorsot egyébként a Necronomicon sem kerülhette el. Carter úgy nyilatkozott erről, hogy próbálta elképzelni a varázskönyv írójának, Abdul Alhazrednek életét, a természetfeletti borzalmakkal való üzekedéseit és fátumát, végül ezeket a sztorikat csokorba szedve született meg saját Necronomicon-változata, a Vének Breviáriuma, amelyet teljesen egészében az azonos című, Robert M. Price által szerkesztett kötet (The Necronomicon: Selected Stories and Essays Concerning the Blasphemous Tome of the Mad Arab, 1996) tartalmaz. Egyéb mítoszos történeteinek nagy részét, illetve Dreams from R’lyeh című szonett-sorozatát az ugyancsak Price által szerkesztett The Xothic Legend Cycle: The Complete Mythos Fiction of Lin Carter (1997) tartalmazza.
A „xothi legendakör” Cthulhu három leszármazottja, Ghatanothoa, Ythogtha és Zoth-Ommog köré épül. Cthulhu mindhárom fia a Xoth (Zoth) nevű zöld kettőscsillag-rendszeren született. Carternél azonban számos más mítoszos elem is felszínre kerül, sőt! Ezek a törekvések, illetve a fiktív grimoireok „valóságossá” tétele, valamint egy kézzelfogható „változatuk” megírása mind egy célt szolgál: szisztematikus rendszeralkotást. Carter nem tesz mást, mint kiragadja a szürke ködből a mítoszt, hogy egy jól körülírt, felcímkézett világgá alakítsa át az amúgy pszeudo-mítoszt, amelyben minden fehér folt ki van tömve, minden rejtett kapcsolat és utalás meg van magyarázva, minden sejtés és áthallás explicitté válik. Ez a törekvés homlokegyenest ellenkezik Lovecraft filozófiájával, aki mindig is úgy vélte, sokkal nagyobb hatást vált ki, ha bizonyos elemek rejtve vagy töredékesen maradnak. Carter túlmagyaráz ahelyett, hogy szerzői képzelete érvényesülne valamiféle egyedi, önálló stílusban.
Számos fejezettel elkészült már Lovecraft: A Look Behind the „Cthulhu Mythos” (1972) című könyvéből, amikor Derleth váratlanul meghalt, így maga a monográfia már a poszt-derlethiánus mítoszfelfogás egyik korai dokumentuma. Saját bevallása szerint Carter kevésbé Lovecraft életét, mintsem a műveiben kibontakozó világ „biográfiáját” írta meg. Kritizálja ezen felül Lovecraft írói stílusát, amely túlságosan merev és mesterkélt dialógusokban és karakterábrázolásokban nyilvánul meg. Továbbá gyakran túlírtak a szövegei, amelyekben túlzásba viszi a melléknevek használatát is. Legfőbb narratív eszközével, amely a végső rettenet egy vagy két mondatban, dőlt betűkkel megfogalmazott „berobbantását” jelenti a szövegek legvégén, túl sokszor él. Carter Nem feledkezik el kihangsúlyozni Lovecraft rasszista, antiszemita és xenofób nézeteit sem, amelyek nem csupán a fennkölt, puritán arisztokrácia majmolása, hanem szinte már paranoiás és patologikus méreteket öltő elhajlás nála.
Carter úgy vélte továbbá, hogy Lovecraft műveinek vizsgálata során a szerkesztők és az olvasók egyaránt elsikkadtak kissé a fantasy történetei felett. 1971-es The Spawn of Cthulhu című antológiája, amely a Ballantine Adult Fantasy-széria egyik köteteként jelent meg, ennek jegyében a fantasy irányába mozdul el. A válogatás azonban, leszámítva Lovecraft, Chambers vagy Smith egy-egy írását, másodrendű szerzőktől és/vagy sokadrangú anyagot sorakoztat fel (például a The Return of Hasturt Derlethtől). Szóval, ahogy ezt Stefan Dziemianowicz is megjegyzi, Carter nem a lovecrafti, hanem a derlethi hagyományt folytatta hűen, és színvonalban sem tapasztalható nagy eltérés kettejük közt. Úgy próbálták szélesíteni a mítoszkört, hogy klisék halmával terhelték meg műveiket. Mindebből szükségképpen az következik, hogy példának okárt az istenségeket és más szörnyeket az emberi világban értelmezett motívumokkal és érzelmekkel ruházzák fel, amely egy lovecrafti, közömbös és idegenszerű univerzumban elképzelhetetlen lenne.[2]
Derleth, Lumley és Carter „enciklopédista” törekvéseiről Robert M. Price megjegyzi, hogy bizonyára nem sikerült ellenállniuk annak a letaglózó késztetésnek, hogy főként az új, a mítosszal ismerkedő olvasók számára szolgáljanak valamiféle summázattal a mitológiát illetően.[3] Ez akár még el is nézhető lenne nekik, viszont a végeredményt figyelembe véve inkább kárt okoztak, mintsem jótékony közreműködést a lovecrafti világ építésében.
Edward P. Berglund (1942–) a From Beyond the Dark Gateway és az internetes Nightscapes szerkesztője, aki közreműködött továbbá a Spoor Anthology, a Dark Messenger Reader és az Eldritch Tales szerkesztésében is. 1973-ban Robert E. Weinberggel közösen megjelentették a Reader’s Guide to the Cthulhu Mythost, amely tulajdonképpen az addig az évig megjelent mítoszos történetek, kiadványok és tanulmányok bibliográfiáját tartalmazta. Nem sokkal később Donald A. Wollheim kiadójánál házalt egy profi írók műveiből összeállított mítoszos novellagyűjtemény ötletével. A The Disciples of Cthulhu végül 1976-ban jelent meg a daw Booksnál. Ahogy az előszóban olvasható, „Mindegy, hogy van-e piaci kereslet ezekre a mítoszos történetekre vagy nincs, profi és amatőr írók egyaránt elmerülnek ebben a világban saját maguk és barátaik szórakoztatása céljából. Elkerülhetetlen, hogy ennek a kötetnek a hatására további szerzők próbálkoznak majd bővíteni műveikkel ezt a világot.”[4] Berg-lund a mítoszírók generációt a következőképpen osztja fel: az első nemzedék természetesen Lovecraft és kortársainak írói köre. A második valahol az 1960 és 1965 közt alkotóké. Az újabb generáció a késői hetvenes évekig tartó időt öleli fel. Ezután következik be az úgynevezett pangás, amely a kora ’80-as évekig tart. Az antológia által tartalmazott kilenc novella zöme magyarul is megjelent.
Itt olvasható Walter C. DeBill, Jr. (1939–) legjobb mítoszos története, az Ahol Yidhra jár (Where Yidhra Walks). A novella, amely tipikus „kisváros saját démonokkal”-történet, Milandoban játszódik. A városka nyíltan titkos kultuszának működése olyan hétköznapi foglalatosság, mint a felkelés vagy a lefekvés. Az emberek közt, álruhában járó Yidhra nevű istennő DeBill Mlandoth-ciklusának egyik figurája. Maga Mlandoth (eredetileg Clark Ashton Smith sugallata alapján) egy ősi erő, a kozmikus tézis–antitézis vagy jin–jang egyik fele. A másik entitás neve Mril Thorion, kettejük találkozásából jött létre a világmindenség.
Eddy C. Bertin (1944–2018) belga szerző a ’60-as évektől kezdett horrortörténeteket publikálni. A Cthulhu-mítosz angolszász rajongói előtt A suttogó fallal (De Krijsende Muren, 1971) debütált a Crypt of Cthulhu 65. számában (1989). A történet főszereplője egy gép segítségével áttranszportálja tudatát kutyájának agyába, csak hogy elrettenve felfedezhesse, hogy az állat tudatába egy idegen, nem földi eredetű entitás is befészkelte magát. A Sötétség az én nevem (Duisternis Is Mijn Naam, 1976) című elbeszélésének helyszíne Németország egy eldugott települése, Freihausgarten, ahol a helyiek azon munkálkodnak, hogy öntudatlan állapotban tartsák Cyäeghát, a Vének egyikét.
[1] Idézi: somogyi gábor: Az Arkham House 80 éve. In: Azilum 6, 2017. pp. 5–8.
[2] stefan dziemianowicz: Divers Hands. In: s. t. joshi szerk.: Dissecting Cthulhu. Miskatonic River Press, 2011. pp. 240–242.
[3] steven j. mariconda: “Expect Great Revelations”: Lovecraft Criticism in His Centennial Year. In: Uő.: Art, Artifact, and Reality. Hippocampus Press, 2013, p. 136.
[4] Idézi: somogyi gábor: The Disciples of Cthulhu I–II. In: Azilum 8, 2017. p. 70.
Folytatása következik…
Somogyi Gábor