Bevezetés a Cthulhu-mítoszba #6

Folytatjuk Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani. A sorozat többi részét a Tudástár->Cthulhu-mítosz rovatban, itt találod.

A feltörekvők

„Egy ember sem vált naggyá pusztán mások utánzásával.”
Samuel Johnson

Fritz Leiber (1910–1992)

Leiber nem egyszer megjegyezte, hogy saját írói karrierjére Lovecraft és Shakespeare gyakorolta a legnagyobb hatást. Rövid ideig tartó levelezése a Mesterrel megannyi tanácsot, véleményt és ötletet szült, amelyet későbbi karrierje során felhasználhatott. Adept’s Gambit (1936) című zsengéjével nem sokkal Lovecraft halála előtt készült el (a Weird Tales visszadobta), és meglepő módon egyáltalán nem a lovecraftiánus narratíva és eszközhasználat jellemző rá. Egy másik korai novellája, a Diary in the Snow (1947) viszont már az intelligens elme fényéveken át való transzportálásáról, illetve egy idegen faj létezéséről szól, amely felfedezi a Földet és annak príma, az övéknél sokkal melegebb éghajlatát.

Leiber úgy vélte, a horror zsánerirodalmának a megújítása abban rejlik, hogy sokkal valósághűbb karaktereket kell működtetni az olvasó számára sokkal otthonosabb környezetben[1]. Remek példa erre A füstkísértet (Smoke Ghost, 1941), amely az urbánus fantasy/horror korai mintadarabja. A novella feszültségét és újszerűségét az adja, hogy az eddig jórészt gótikus és antik helyszínen felbukkanó szellem figurája a zajos, sötét, zsúfolt és elembertelenített metropolisz egy szignifikáns szimbólumához, a gyár épületének kéményéből kiokádott füsthöz rendelődik.

A Bit of the Dark World (1962) már a félelem szubsztanciális összetevőivel foglalkozik. A század borzalmait – a világi horrort – a novella szereplői szembeállítják a természetfeletti rettenettel, hogy végül a kozmikus rettenet epifániájával találják szembe magukat. Egyetlen explicit mítoszos történetében, A mélységek borzalmában (The Terror from the Depths, 1976), amelyet kifejezetten E. P. Berglund antológiájába, a The Disciples of Cthulhu címűbe írt, számos Lovecraft-történet szilánkja bukkan fel: a borongós leszármazott az ősei házában, az idegen eredetű, villódzó színek a Föld alatt, a különös álmok, a minden lében kanál kutatók a Miskatonic Egyetemről stb. valamiképp summázni és kulminálni próbál egy egész életműt. De hát lényegében nem tesznek mást az utánzó írók sem. Leiber ebben az összetett és hosszú hommageban többek közt Jung mitikus teóriáit is felhasználja. Főszereplője, a testi fogyatékkal és nehéz sorssal megáldott Georg úgy hiszi bizonyos rémisztő és fantasztikus álmai alapján, hogy lakóhelye alatt számos, több száz, ha nem ezer kilométer hosszú barlangvájatok húzódnak, amelyekben féregszerű lények és űrbéli szörnyek járkálnak. Az elbeszélés egy pontján feltűnik A suttogás a sötétben egyik karaktere is, Albert N. Wilmarth, hogy a Miskatonic Egyetem tudósai által kifejlesztett földmérő eszköz segítségével feltárja ezeket a járatokat. Wilmarthot Leiber mintha Lovecraftról mintázta volna, noha magát az írót többször is megemlíti Wilmarth, mint aki novellákat közölt a Miskatonicon történt egynéhány különös, de igaz esetről, és akit hitelrontásért végül mégsem jelentettek fel.

Hogy Lovecraft igazat írt, történeteinek alapja nem kitaláció, a mítoszos írók – úgy tűnik – egyik kedvenc alaptémája. Ugyanez jelenik meg például Robert Bloch Strange Eons (1978) című regényében, amely az író egyik legprímább kései regénye, és amely egyben Bloch legnagyobb főhajtása Lovecraft előtt. Persze, bizonyos ezoterikus körök egyébként is úgy vélik, hogy Lovecraft szörnyei vagy a Necronomicon valóságosak, így talán nem is olyan véletlen, hogy a regény középpontjában a Starry Wisdom nevű szekta és kulcsembere, Nye tiszteletes áll, aki egyébként Nyarlathotep avatárja.

Ramsey Campbell (1946–)

Campbell már teljes egészében az újabb nemzedék képviselője. August Derleth patronáltjaként kezdte pályafutását. Habár azt, hogy manapság Campbell az angol krimi és horror fenegyerekévé nőtte ki magát, kevésbé a mítoszos történeteinek köszönheti, az Inhabitant of the Lake and Less Welcome Tenants (1964) című kötete mégis kisebb földrengésnek számított megjelenésekor a lovecraftiánus rajongók körében.

Tizenegy évesen már rémtörténeteket írt, ám ekkor még kevésbé Lovecraft, hanem inkább M. R. James hatása alatt. Egyfajta stílusgyakorlatnak és az önálló, saját írói hang keresésének felel meg legelső mítoszos története, az 1961-es Templom a High Streeten (The Church in High Street). A The Insects from Shaggai (1964), amelyben az emberi agyat rovarok irányítják, bevallottan Lovecraft Közhelyek könyvének egyik bejegyzésén alapul. A Cthulhu-mítosz bestiáriumához saját teremtményével, Glaakival, illetve a The Revelations of Glaaki című varázskönyvvel járult hozzá.

Campbell, angol lévén, saját hazájába helyezi számos mítoszos történetének a helyszínét. Arkham vagy Dunwich sejtelmes, sötét városa és tája helyett Severnford, Temphill, Brichester, Camside, Goatswood és Clotton kitalált helységeit vázolja fel a The Horror from the Bridge, a The Inhabitant of the Lake vagy a The Moon-Lens (1964) című novelláiban. A ’60-as évek végétől azonban a campbell-i lovecraftiánus technikára mindinkább jellemző lesz, hogy „Lovecraft imitációja mellett egyben meg is tagadja Lovecraftot a fanziníró minden rebellis és lármás eltökéltségével annak reményében, hogy ezzel nevet szerezhet magának”, illetve, hogy „amíg Lovecraft rémtörténetei a felismerhető helyszínekben gyökereznek, addig én a horrort a felismerhető emberi viselkedésmintákra alapozom”.[2] Vagyis: a kozmikusról az emberi felé terelődik a hangsúly. Lovecraft nem szán nagy gondot karaktereinek kidolgozására, hiszen a kozmoszt sem érdekli az emberek sorsa – a kozmikus weirdnek egyszerűen ilyennek kell lennie. Campbellnél a hangsúly mégis az emberi lélekre, az emberi cselekvés motivációira és a pszichére koncentrálódik.

A The Tugging (1976) a fentiek alól kivételt képez, ezért is tűnik kissé olcsó utánzásnak. A világvége-hangulatú novella Brichesterben játszódik, főhőse egy újságíró, Joe Ingels, akinek fantasztikus álmai arra sarkallják, hogy utána járjon valószínűsíthetően kultista felmenőinek. Időközben a csillagászok bejelentik, hogy egy égitest tart egyenese a Föld felé, a becsapódás elkerülhetetlen. Az álomszerű események a tébolyító végítéletet vetítik elő mind egyéni, mind társadalmi szinten.

A Cold Print (1966) főszereplője szintén Brichesterben betér egy antikváriumba, mert szeretné megkaparintani a Glaaki revelációi című varázskönyv 12. kötetét. Nem csupán az okkult iránt érzett érdeklődése, hanem szexuális aberrációi is hajtják minden „tiltott” tudás után. A helyszín a város nyomorúságos és szennyes szegénynegyede; a környék színes leírása, az urbánus élet felbomlása és a képzeletszegény, együgyű lakók részletgazdag ábrázolása egyértelműen Machen-i gyökerekkel rendelkezik.

A The Franklyn Paragraphs (1967) tankönyvi példája Lovecraft dokumentarista stílusának mesteri utánzására, amely egyben paródiaként is hat. Campbell önmagát teszi meg az írás narrátoraként, aki levelezésbe bocsátkozik egy excentrikus kritikusával. A levéltárs az író egyik, valóságban is létező novelláját veszi górcső alá, és saját tapasztalataira és életbölcsességére hivatkozva „szedi le róla a szenteltvizet”. Egyik levelében azt állítja, különös kötetre bukkant, amelynek tartalma mintha mítoszos történetnek tűnne, de semelyik nevesebb Lovecraft-kutató nem hallott még róla. A téma, nevezetesen, hogy mi történik, ha egy horroríró felfedezi, hogy az általa fikciónak vélt borzalom nagyon is valóságos, T. E. D. Klein Események a Poroth-farmon (The Events at Poroth Farm, 1972) című híres elbeszélésében még hangsúlyosabb szerepet kap.

Colin Wilson (1931–2013)

A szintén angol Colin Wilson The Strength to Dream: Literature and the Imagination című tanulmányában elmarasztalta Lovecraftot beteges és valóságtagadó attitűdje miatt, és egy Peter Kürten nevű sorozatgyilkoshoz hasonlította. Derleth, olvasva az esszét, kihívás elé állította Wilsont. Annyit kellett tennie, hogy ír egy lovecraftiánus történetet. Wilson felvette a kesztyűt, és így született 1967-ben a The Mind Parasites című regénye. 1997-ben az archeológia professzora, Gilbert Austin meglepő leletekre bukkan egy törökországi ásatás során: ismeretlen civilizáció által emelt város maradványaira a föld alatt. Társaival arra a következtetésre jut, hogy Kadathra, Lovecraft történeteinek fiktív városára találtak. Austin azonban felfedezi azt is, hogy ez csapda, mégpedig az elmeparaziták műve. Egykori pszichológus barátja, aki időközben öngyilkosságot követett fel, írt egy tanulmányt ugyanis bizonyos élősködőkről, akiket az „elme rákjainak” nevezett. Ezek a teremtmények megtámadják a heves képzelőerővel és nagy intelligenciával rendelkező embereket, hogy saját fajtájuk ellen fordítsák őket. Austin és kollégái ezért arról próbálják meggyőzni a tudóstársadalmat, hogy ezt a halálos veszélyt hordozó fajt minél hamarabb le kell győzni, ám ehhez a kulcs az űrben rejtőzik.

A mítoszos vonulatot sokkal szignifikánsabban képviseli A lloigorok visszatérnek (The Return of the Lloigor, 1969) című elbeszélése, amelynek főszereplője az idős Paul Dunbar Lang egyetemi tanár. Véletlenek sorozata során tenyerel bele mélyen egy ellenséges, rejtőzködő, idegen faj mesterkedéseibe. Egy útja során értesül a Voynich-kézirat létezéséről. A titkosírás megfejtésére tett fáradozásai közben megismerkedik egy nyugalmazott őrnaggyal, aki hihetetlenebbnél hihetetlenebb összeesküvés-elméletekkel áll elő a legendás Muról és Atlantiszról, a walesiek származásáról és a lloigoroknak nevezett űrlényekről, amelyeknek végső célja a Föld leigázása. Életük veszélybe kerül, amellyel legalább önmaguk előtt igazolni tudják elméleteik helyességét. Azonban, ahogy az izgalom épp a tetőfokára hágna, elfogy a szöveg, már csak egy utóirat értesít minket arról, hogy valami történt a főhősökkel.

Érdekesség, hogy fenti elbeszélése már előrevetíti Wilson kései karrierjét, amikor is elfordul az irodalmi alkotások filozófiai vizsgálatától, és megszállottja lesz az okkultizmusnak; Atlantiszról szóló egyik könyvét tehát immár non-fiction kategóriába helyezi.

A sivár 60-as évek üdítő írásaként is jellemezhető J. G. Warnertől Az alvilági titán (The Titan in the Crypt, 1963). Ez a történet először 1963-ban látott napvilágot a Fantastic Stories of Imagination februári számában. A 60-as évek kevés mítoszos novellái közé tartozik, és sokan elfeledkeztek mára róla, pedig a novellára, még ha számos lovecrafti klisét is tartalmaz, minden mondható, csak a kiszámíthatóság nem. A legfőbb lovecraftiánus motívum betekintést enged abba a szcénába, amelyet Lovecraft A patkányok a falban című történetében úgy írt le, mint „a föld középpontjának vigyorgó üregei, ahol Nyarlathotep, a tébolyult, arctalan és vak isten üvöltözik a sötétségben”.

[1] s. t. joshi: The Rise, Fall, and Rise of the Cthulhu Mythos. Hippocampus Press, 2015. p. 189.
[2] s. t. joshi, 2015. p. 252.

Folytatása következik…

Somogyi Gábor

Scroll to top