Folytatódik Molnár András Portré S. T. Joshiról című esszéje, amely a Joshi által, az egyesület részére felajánlott könyvek magyar nyelvű e-book kiadásainak elejére fog kerülni idővel. András gigantikus esszében mutatja be S. T. Joshi, az egyesület mentorának és tiszteletbeli tagjának életművét, szerepvállalását a lovecraft közösségben, Lovecrafttal kapcsolatos tevékenységére fókuszálva.
Terjedelme miatt az esszé nem jelenhet meg egyetlen bejegyzésben, ezért a Levelezés, a Bibliográfia, a Versfordítás és a Cthulhu-mítosz rovatokhoz hasonlóan, hetente vagy kéthetente fog megjelenni belőle egy újabb rész a honlapon. A sorozat többi részét a Tudástár->Portré S. T. Joshiról rovatban, itt találod.
A kritikus és a rémtörténet krónikása
Joshi kétségkívül példaképként tekintett Edgar Allan Poe-ra és Ambrose Bierce-re, akik – különösen az előbbi – legendásan szigorú kritikusok hírében állottak, és tőle telhetően igyekezett a nyomdokaikba lépni. Önéletrajzában sugárzó büszkeséggel idézi fel, hogy Ellen Datlow (még az ősellenség-periódusa előtt) a horrormezőny „legundokabb” (nastiest) kritikusaként jellemezte 1993 környékén a The Year’s Best Fantasy and Horror valamelyik számának előszavában.[i] Tény, ami való, nehezen vitatható, hogy Joshi pályafutása során mindvégig szigorúan kritizált, bár emellett az igazán kezdőzetlenül vitriolos és gúnyos énjét akkor villantotta meg, amikor az elmúlt néhány évben jóformán egyként haragította magára a kortárs horrorszíntér vezető alakjait.
Az említett kritikai szigor szembeszökő következtetéssel darálja be a horror több kultikus szerzőjét. Amikor Joshi elkezdett Lovecrafton és a hozzá köthető szerzőkön túlra tekingetni, Stephen King már népszerűsége csúcsán járt és számos olyan regényét letette az asztalra, amelyek a zsáner élő klasszikusává avatták. Mindez nem akadályozta meg Joshit abban, hogy a The Modern Weird Tale-ben Stephen Kinget pellengérre állítsa – egyebek mellett – az álláspontja szerint összecsapott és túlírt regényeiért, valamint a beléjük oltott sekélyes, kispolgári moralitásért.[ii] Joshi az általa mélyen megvetett bestseller-kultúrának – amiről természetesen szintén írt könyvet – a horrorba való beférkőzését látta Kingben, ami nyilván nem tett jót az íróról formált véleményének. Clive Barker sem úszta meg, vele szemben az öncélúan túlzásba vitt vérszomj és nyílt szexualitás volt a fő kritikai pont.[iii] Anne Rice Interjú a vámpírral-ciklusa is mérsékelt elismerést kap, főleg amiért a néhány hibát leszámítva – mint például hogy a főhős hosszú élettartama ellenére nem úgy tűnik, mintha sokat okult volna az általa közvetlenül megtapasztalt történelmi változásokból, illetve hogy a történelmi környezet bemutatása nem hiteles – erős nyitóregényt túlírt, felszínes folytatások sora követte.[iv] Ehhez képest van néhány meglepő húzása azoknak a szerzőknek a terén, akik mellett leteszi a garast. Ha Joshi szemében Rice a kommersz, de esztétikailag korlátozott vámpírirodalmat testesítette meg, a The Evolution of the Weird Tale című könyvében pozitív mintát is felmutatott ebben az alzsánerben: ez Les Daniels – sajnos befejezetlenül maradt – Don Sebastian-ciklusa, amely nagyjából Rice kultikus regényével egy időben kezdett megjelenni. Joshinak ezeket az ítéleteit nem mindig tükrözi az utókor véleménye, Les Daniels vámpírregény-sorozata – bár annak legalább az első kötete tényleg érdemes olvasmány – meglehetősen feledésbe merült, és még inkább ez mondható el például a weird irodalomhoz meglehetősen lazán kapcsolódó L. P. Davies írásairól. A kortárs mezőny értékelése terén hasonlóan furcsának találom, hogy a 21st Century Horror című könyvében az „elit” körébe sorolja Mark Samuelst, aki ugyan kétségkívül élvezetes horroríró és több közönséges epigonnál, de megítélésem szerint számos írása esetében nem kell túl sokáig kapargatni a felszínt, hogy kiderüljön, mely horrorklasszikus szellemét kívánta megidézni. Másfelől viszont Joshi kritikái éppen rendhagyó perspektívájuk miatt tanulságosak időnként; a Stephen Kingről alkotott lesújtó véleménye például jóval elgondolkodtatóbb, mint a horror királyának huszadik magasztalása, akkor is, ha nem ért vele egyet az olvasó, viszont egyelőre sem a közönség, sem a kritika nem abba az irányba mutat, hogy Kinget egyhamar az ismeretlenség homályába vetné az irodalomtörténet.
Joshi a The Modern Weird Tale című könyvének zárszavában nyíltan elismeri, hogy kritikáival a rémirodalom kánonját törekszik létrehozni.[v] Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez a szempont elválasztja egymástól Joshit és a kortárs horror-/weird szcénát, és ezzel talán kontextusba helyezhető Joshinak azt a megszállott-kényszeres szokása is, hogy egyes kritikáiba beiktat egy nyelvtannáci-blokkot.[vi] Az irodalmi kánon fogalmával nyilván mindenki tisztában van, aki járt iskolába és rásóztak legalább egy kötelező olvasmányt (függetlenül attól, elolvasta-e). A kánon létjogosultsága körül az Egyesült Államokban élénk vita tört ki a XX. század második felében, ami részben akörül forgott, kik hozzák létre a kánont és milyen nézőpontokat közvetít. A probléma eredője természetesen az, hogy a „klasszikus” és „mértékadó” irodalmat jellemzően fehér férfiak írták, akik a saját társadalmi helyzetüknek megfelelő értékrendet és szemléletmódot írták bele alkotásaikba, ez viszont együtt járt azzal, hogy marginalizálódtak a rajtuk kívül álló csoportok, amelyek így a domináns csoporthoz képest csak a „másik” kategóriájába szorultak. A kánon ezért a kritikai elméletek szerint nemcsak – és talán nem is elsősorban – esztétikai, hanem hatalmi eszköz, ami fenntartja az uralkodó csoportok szemléletének megkérdőjelezetlenségét. A különféle marginalizált csoportok mozgalmai ezért érthető módon éles bírálattal illették a kánon jelenségét, és törekedtek annak destabilizálására.
Az irodalmi kánon és a horror-/weird irodalom kapcsolata ambivalens. A spekulatív fikció többnyire az irodalom perifériájára szorult és a „ponyvairodalom” vagy „szórakoztató irodalom” címkéjét (stigmáját) aggatták rá, de megítélésem szerint a három hagyományos zsáner közül a horror különösen súlyosan megszenvedte ezt a perifériára helyezést.[vii] Mindemellett a horrorirodalmon belül is megjelentek azok a hangok, amelyek nagyobb mértékű inkluzivitást vártak el a zsánertől. Erre tekintettel egyrészt a színtér érzékenyebbé vált a kirekesztő megnyilvánulásokra – Lovecraft is ennek „esett áldozatul” –, másrészt egy ilyen szellemiséggel kevésbé fér össze az a gondolat, hogy vannak „az” esztétikailag mértékadó művek, amelyekhez a későbbi nemzedékeknek igazodniuk kellene. Ennek az ambivalenciának a kontextusában láthatóvá válik, hogy Joshi kissé skizofrén helyzetbe került. Tevékenysége az ambivalencia elsőként említett oldalához köthető, szerkesztőként és kritikusként csatlakozott ahhoz a törekvéshez, hogy a horror és a weird az irodalom elismert ágát képezze, és főleg Lovecraft szövegeinek gondozásával ehhez jelentékenyen hozzá is járult. Ha viszont az ambivalencia másik oldalát nézzük, akkor ezen a téren meglehetősen elszigetelődött a fősodortól, mert napjaink elismert horrorszerzői rendre rosszul vizsgáznak nála. Néha úgy tűnik, mintha – furcsa kimondani, de – konzervatív módon követelné meg alanyaitól a nyelvi eleganciát és szabatosságot, jóllehet ezt az észrevételt cáfolja, hogy Laird Barronről kezdetben igen jó véleménnyel volt, Barron nyelvezete pedig – főhősei jelleméhez és társadalmi helyzetéhez igazodóan – minden, csak nem elegáns.
Joshi az említett kanonizációs küldetését több kritikai-történeti távlatú kötetben törekszik megvalósítani, és ez a folyamat legalább 1990-től, a The Weird Tale publikálásától kezdve töretlen. Az említett könyv mellett a The Modern Weird Tale (2001), a The Evolution of the Weird Tale (2004), a Classics and Contemporaries: Some Notes on Horror Fiction (2009), az Unutterable Horror: A History of Supernatural Fiction (2012), a Driven to Madness with Frigth (2016), a Varieties of the Weird Tale (2017) és a nemrégiben megjelent 21st Century Horror többé-kevésbé mind ezt a célt szolgálják. Joshi nem professzionális irodalomtudósi szemlélete jól tetten érhető ezekben az írásokban, történeti áttekintése inkább esztétikai nézőpontú, vagyis arra irányul, hogy mi a „jó”, élvezhető rémtörténet – ezek a könyvek nagyrészt voltaképpen kritikagyűjtemények –, ehhez képest a történelmi-társadalmi környezetről vagy az esetleges elméleti háttérről nem sokat tudunk meg. Ez nem jó vagy rossz, ami azt illeti, a magam részéről kézenfekvőnek gondolnám – a jelen esszé keretei között természetesen csak egy kósza hipotézis erejéig –, hogy az emberek szívesebben olvasnak olyan irodalmi témájú könyveket, amelyek műveltséget kínálnak vagy képet adnak arról, mit érdemes olvasni és mit nem, ezért nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Joshinak ez az „olvasói” szemlélete is hozzájárult ahhoz, hogy a piacról meg tud élni.
A fent említett könyvek között természetesen található átfedés; a Varieties of the Weird Tale tartalmának számottevő része olvasható volt már korábban a The Weird Tale-ben, a The Evolution of the Weird Tale-ben és a The Modern Weird Tale-ben, noha Joshi aktualizálta a korábban leírtakat. Joshi nem sokat foglalkozik a rémtörténet irodalomelméleti vonatkozásaival – noha említi, hivatkozza a téma olyan mértékadó szerzőit, mint Todorov, Jackson vagy Carroll –, de neki magának is van elképzelése arról, hogy mi a rémtörténet rendeltetése. Szerinte a természetfeletti horror egy kifejezetten metafizikai írásmód, amelynek segítségével az írók közvetlenül foglalkozhatnak a létezés természetével.[viii] Ez az elképzelés persze nem annyira saját, mert Joshi voltaképpen Lovecraft elméletét fogalmazza újra, ennek megfelelően sűrűn hivatkozza is az író témába vágó szövegeit. Ilyenformán Joshi nem annyira saját elméletet alkot, mint lovecrafti nézőpontból értékeli a rémtörténet jelentőségét, ebben a tekintetben pedig nemcsak maga Lovecraft, hanem Joshi is megelőzte a korát: Joshi már 1990-ben megfogalmazta röviden azt az elképzelést, hogy a rémtörténet nem annyira zsáner, mint egy világnézet következménye, és meggyőződésének lovecrafti gyökereit sem rejtette véka alá.[ix] Ez a megfontolás helyenként a történeti áttekintéseiben is felszínre kerül, bár inkább a szűkebb terjedelmű írásaiban kap hangsúlyt, mint amilyen a The Weird Tale és a The Modern Weird Tale; az enciklopédikusabb, átfogóbb írásaiban ez a szempont nem mindig érvényesül, és nem is tud maradéktalanul érvényesülni.[x] A tézis, hogy a „weird tale” egyfajta világlátásból fakad, sok kérdést vet fel és sok szempontból vitatható, hiszen arra engedne következtetni, hogy a műben írottakból minden körülmények között vissza lehet fejteni szerzőjük világnézetét, társadalmi körülményeit, és a mű csak a szerző ismeretében értelmezhető helyesen.[xi] Ugyanakkor napjainkban mégis egyre aktuálisabb ez a tézis, és sokan mutatnak rá arra, hogy a weird irodalom sajátos reflexió a korra, amelyben élünk.[xii]
Joshi kanonizációs tevékenységéhez kapcsolható, hogy Lovecrafton kívül a spekulatív fikció néhány más fontos szerzőjével is foglalkozott mélyebben. A leginkább Lord Dunsanyt érdemes kiemelni ebből a körből, akiről monográfiát is írt, és a kéziratai összegyűjtésében, illetve a fikciós írásainak kiadásában is közreműködött. Ez a kiemelt figyelem feltehetően nem véletlen, mert történetesen Dunsany is ateista volt, ebből a szempontból rokon lélek Joshival, aki nem is habozott kihangsúlyozni ezt az ateista sajátosságot, amikor Dunsany tizennyolcadik bárójáról írt. A másik szerző, aki jelentős figyelmet kapott és szintén monográfia született róla, Ramsey Campbell, akinek munkásságáért Joshi meglehetősen kendőzetlenül rajong. De emellett Joshi temérdek rémtörténetíró munkáit szerkesztette és adta ki.
Meglehetősen problematikus az újgenerációs horror-/weird szerzők kezelése. Joshi a 21st Century Horrorban leplezetlen, savas gúnnyal a „megjátszók” (pretenders) kategóriájába helyezi a szcéna legelismertebb kortárs szerzőit. A tendencia tehát folytatódik: napjaink nagy nevei nemigen mennek át Joshi rostáján. A probléma ott húzódik, hogy Joshinak ezekkel a szerzőkkel nem ritkán személyes csetepatéja is volt; kritikái pedig először a blogján jelentek meg a pengeváltások során, mintegy az adott szerzőre irányuló támadásként. Nem biztos, hogy maradéktalanul megbízható egy olyan kritika, ami nem mentes annak gyanújától, hogy Joshi eredetileg csak „oda akart szúrni” a tárgyalt írónak; és hasonlóképpen kérdéses az is, mennyire hiteles és reprezentatív a kortárs színtér szempontjából egy olyan halmaz, amelynek elemei részben Joshi haragjának következtében kerültek bele.
Az érem másik oldalaként nem vethetjük el annak lehetőségét sem, hogy Joshit akkor sem hagyja cserben a kritikai érzéke, ha az általa egyébként is ostorozott kortárs szerzőket bírálja. Ezeknek a szerzőknek egy részét nem ismerem, ezért a felvetésemet mindenképpen kritikával kell kezelni, de Laird Barron négy novelláskötetét olvasva mindenképpen egyet tudok érteni Joshi kritikájának fő pontjaival. Barron kései rémtörténetei fegyelmezetlenül vannak megírva, szétszórtak, és inkább az író egyébként tényleg lenyűgözően gazdag és féktelen képzeletének egymásra dobált impresszióiból tevődnek össze; az ő esetében tehát adott egy alapvetően helytálló kritika, ami nagy valószínűséggel puszta személyes viszálykodásból és rosszindulatból fakad. Mondani sem kell, ezen nem sokat segített a Joshi és vitapartnerei közötti állóháború.
Ennek az állóháborúnak a legújabb állomása – elő a pattogatott kukoricával! – a Lovecraft eZine szerkesztője, Mike Davis 2018. szeptember 28-i Twitter-posztja, amelyben a Joshi 21st Century Horrorjával szembeni ellenvetéseit fejti ki. A három tweetből összeálló bírálatot alább teljes terjedelmében idézem.
I would assume that @pspublishinguk has far too much integrity to publish S.T. Joshi’s latest tirades thinly disguised as literary criticism (see http://stjoshi.org/news.html ). Lovecraft eZine has close to a quarter million followers. I’ll never endorse any publisher who… (1/3) …gives a platform to someone who vilifies writers and calls it a “review.” If that happened, my advice to eZine followers would be to shop for books elsewhere. No one who writes an atrocious novel like “The Assaults of Chaos” has any business calling @LairdBarron, (2/3) @joe_hill, @BrianKeene, @NMamatas, @paulGtremblay, or @jeffvandermeer a “Pretender.” Last but not least, I can’t help but notice that out of the 19 writers Joshi is “reviewing,” only two are women. That’s unacceptable. (3/3)
Vagyis Davis azt javasolja olvasóinak, hogy bojkottálják a PS kiadót, ha felvállalja a kérdéses könyv kiadását és teret ad Joshi kirohanásainak. Fentebb szóba került már, hogy Joshi kritikáinak pedigréje kétségkívül megkérdőjelezhető akkor is, ha a tartalmukban lehet igazság. A rossz pedigré tényét nehéz vitatni, és kérdéses az is, Joshi mennyire ad reprezentatív képet a kortárs rémirodalmi mezőnyről. A bejegyzés többi részével azonban nem igazán lehet mit kezdeni. A bojkottra felhívás nem kevésbé kontraproduktív, mint Joshi harctéri kritikái, ráadásul Davis meglehetősen feltartóztathatatlanul esik bele a „csináljon jobbat” érvelési hibájába, vagyis a művészeti alkotások kritikájának azzal való megkérdőjelezésébe, hogy a kritikus nem tud jobb művet alkotni annál, amiről negatív – adott esetben lesújtó – véleményt alkotott. Meglehetősen céltalan annak hangoztatása is – főleg ha egyetlen twitteres mondatban történik –, hogy a górcső alá vett 19 szerző között mindössze két nő szerepel, hiszen azt a magától értetődőnek tekintett – és ezért magyarázatot nem igénylő – elvárást implikálja, hogy valamiféle arányszámot kell betartani a nemek terén (a rassz kérdése itt fel sem merült). Sajátos élt ad az esetnek, hogy egyébként Joshi maga is szerkesztett egy forrásgyűjteményt a nemi diszkrimináció történetéről (In Her Place: A Documentary History of Prejudice against Women; 2006), de Joshi felfogása valószínűleg sokkal közelebb áll a liberalizmus és a liberális feminizmus egyenlőségfogalmához, amely formalista, és a jogok egyenlőségére helyezi a hangsúlyt, azonban napjaink feminizmusával ellentétben nem tematizálja azokat a mikrofolyamatokat (vagyis mindennapi, akár magánéletbeli eseményeket), amelyek hosszú távon egy-egy érintett társadalmi csoport – a jelen kontextusban a nők – szisztematikus hátrányba kerülését eredményezik. Ez a koncepcionális ellentét is szerepet játszik abban, hogy Joshi, aki saját magát „erősen baloldali liberálisként” (far-left liberal) azonosítja,[xiii] és egy teljes könyvben bírálja az amerikai konzervatív-republikánus jobboldalt (The Angry Right: Why Conservatives Keep Getting It Wrong; 2006), ebben az egyetlen kérdéskörben a jobboldal retorikáját alkalmazza vitapartnereivel szemben. Ennek megfelelően a Davis posztjára válaszként írt, október 4-i – egyébként nem különösebben durva hangvételű, bár így is túlírt – bejegyzésében fasisztázik egyet,[xiv] korábbi írásaiban pedig különbséget tett a valódi és az álliberalizmus között, illetve – főleg Lovecraft rasszizmusával összefüggésben – visszatérő jelleggel kifogásolja a politikai korrektség jelenségét, és Lovecraft-, illetve Joshi-gyűlölőkről beszél.
A Davisszel való nézeteltérés mindezek fényében csak egy epizódja annak a koncepcionális szembenállásnak, amely a legtágabb értelemben a liberális gondolkodásmód hagyományosabb iránya és a napjainkban igencsak felfutó kritikai elméletek között áll fenn, Joshi esetében pedig Lovecraft rasszizmusának megítélése körül forog, és részben ez óhatatlanul ellentétes oldalra helyezte Joshit, illetve a kortárs horror-/weird színteret.
Ha már éppen Barron esett szóba fentebb, érdemes említést tenni a belterjesség vádjáról, amit Joshi nem ritkán nekiszegez a kortárs horror-/weird közegnek. Joshi vádjai nem alaptalanok, de ehhez hozzá kell tenni, hogy ő is ugyanúgy egy klikknek a részese, amit bizonyos mértékig a Lovecraft-kutatói kör, és még inkább Joshi egyes íróbarátai alkotnak. Ez utóbbiak körül a legszorgalmasabb kétségkívül Joshi közeli barátja, Jason V. Brock, akinek a nevét igen nagy eséllyel szúrhatjuk ki szinte bármely tetszőleges bejegyzés kommentszekciójában, amely Joshiról kritikus hangnemben ír. Ami azt illeti, Laird Barron a The Beautiful Thing That Awaits Us All című novelláskötetében (ami a harmadik a sorban) ki is figurázza Joshit és a weird szcéna néhány résztvevője összefonódását (közöttük valamiért Thomas Ligottit, akit titokzatos kultuszvezérként ábrázol) a More Dark című novellában, amelyről annyit azért meg kell jegyezni, hogy szatíraként erősebb, mint rémtörténetként, és szatírának sem valami combos. Mindenesetre a Joshi-körrel szembeni kritika minden jogossága mellett nem szabad szem elől téveszteni, hogy ezen a téren kettőn áll a vásár.
Folytatása következik…
Molnár András
[i] Joshi: What Is Anything? 7. fejezet. Datlow saját bevallása szerint nem emlékszik ilyen nyilatkozatra, és a rendelkezésemre álló – nem teljes körű – forrásokban én sem találtam nyomát ilyen értékelésnek.
[ii] Joshi, S. T.: The Modern Weird Tale. McFarland & Co., Jefferson, 2001. 63. o.
[iii] Joshi: The Modern Weird Tale. 115-116. o.
[iv] Joshi: The Modern Weird Tale. 239. o.
[v] Joshi: The Modern Weird Tale. 258. o.
[vi] E szokás első számú áldozata Paul Tremlay, akit Joshi már-már szadisztikus kéjjel boncolgat ily módon. Eljárását szemléletesen példázzák 2017. november 15-i és 22-i blogbejegyzései. Lásd nyomtatásban Joshi: Lovecraft and Weird Fiction. 244-246. o.
[vii] Nézetem szerint ez a következővel magyarázható. A spekulatív fikcióval szemben időnként megfogalmazódik a vád, hogy eszképista, és mindössze azt az igényt szolgálja ki, hogy az olvasó egy időre elmenekülhessen a valóság elől. A spekulatív fikció kedvelői erre azzal reagálnak, hogy ugyan metaforikus vagy szimbolikus formában, de a (jó) spekulatív fikció reflektál a jelenkor problémáira és diskurzust kezdeményez velük kapcsolatban. Erre az állításra elsősorban a fantasy és a sci-fi szolgál szemléletes példákkal, ami kézenfekvő, mert ezek a zsánerek nagyobb hangsúlyt helyeznek a világ- és társadalomépítésre, ami több lehetőséget biztosít a „való világ” embereit érintő problémák reprezentálására. A horror hangsúlyos pontja ezzel szemben nem a társadalomábrázolás, hanem az ismerős világ és törvényszerűségei megbomlása, felforgatása, az idegenszerűséggel való szembesülés. Ez az elbeszélésmód teljesen „szürke” háttérkörnyezettel is működőképes, mert a fókusz az ismerős rend destabilizálódásának mozzanatára irányul.
[viii] Joshi, S. T.: Unutterable Horror: A History of Supernatural Fiction. Hippocampus Press, New York, 2014. Kindle. 1. fejezet.
[ix] Joshi, S. T.: The Weird Tale. Wildside Press, Holicong, 2003. 1-2. o.
[x] Ez meglehetősen értelemszerű megállapítás, hiszen léteznek olyan szerzők, akik nem írják bele világnézetüket a műbe, és olyanok is, akiknek meggyőződéséről nem tudunk, így a szerző személye nem „használható fel” a mű értelmezésére.
[xi] Biztos, hogy ilyen következtetést maga Joshi sem vonna le, hiszen az általa sokra tartott rémtörténetírók is homlokegyenest ellentétes világnézettel rendelkezhettek, elég csak Lovecraft és Blackwood gondolatvilágát szembeállítani.
[xii] A magam részéről ezek közül a fejtegetések közül Kurt Fawver írását tudom ajánlani a Thinking Horror folyóirat 2015-ös számából. Fawver, Kurt: Why Weird, Why Now?: On the Rational [sic] for Weird Fiction’s Resurgence. In: Thinking Horror, Vol 1, 2015, 139-151. o. A cikk szerzője az információs társadalom létrejöttével és az ennek következtében kialakult sokféle valóságértelmezéssel, valamint a zsánernek a „másik” – a többségi társadalom által marginalizált nézőpontok – tematizálására való kivételes képességével magyarázza a weird irodalom napjainkban megfigyelhető felfutását.
[xiii] Joshi: Lovecraft and Weird Fiction. 250. o.
[xiv] A fasisztázás mint retorikai elem nyilván a baloldal „érvkészletéből” sem hiányzik; a jelen kontextusban arra az esetre célzok, amikor jobboldalról arra igyekeznek rámutatni, hogy valójában a baloldal az „igazi fasiszta”.