Befejező részéhez ért Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmánya, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani.
Az Árnyak az időn túlról című, márciusi antológiában jelent meg a tanulmány, ez egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Az antológia következő része, idén áprilisban fog megjelenni a Dunwich Market vegyesboltban, amiben folytatódni fog Somogyi Gábor tanulmánya is.
A tanulmány eddig elérhető részeit a Tudástár->Cthulhu-mítosz rovatban, itt találod.
A kortársak
Lovecraft legközelibb barátai és írótársai közül vegyük szemügyre először Frank Belknap Long (1901–1994) munkásságát! Long The Eye Above the Mantel (1921) című történetével hívta fel magára Lovecraft figyelmét. Az életre szóló barátság nem csupán Lovecraft esztétikájának a bemutatásában nyilvánul meg A térfalókban, hanem az abbéli próbálkozásban is, hogy egy ismeretlen, a világűrből érkező élősködő szörnyeteg pusztításában lássa meg a kozmikus horror megnyilvánulását. A Tindalos kutyáiban (The Hounds of Tindalos, 1929) a főszereplő megtalálja a módját, hogy a tudata szabadon járkálhasson az időben. Utazásai során azonban vérszomjas dimenziólények kezdenek vadászni rá, akiket Tindalos kutyáinak nevez. Ezek a sovány, de vérszomjas démonok bizonyos szögek mögül képesek átjutni a mi világunkba. A Rettenet a hegyekből (The Horror from the Hills, 1931) című kisregényében Long felhasználja Lovecraft egyik álmának leírását (amely egy Donald Wandreinek küldött levélben olvasható, lásd: A nagyon ősi nép – The Very Old Folk, 1927), amelyben az író római légiósként egy kisvárosba érkezik, hogy különös eltűnéseket nyomozzon ki és leleplezze az állítólag a hegyekben élő rémséges lények vérmes boszorkánykultuszát. Az álom háttér csupán; az események középpontjában egy Kínán keresztül érkező vallási bálvány áll, amely egy rejtélyes és visszataszító istenalakot, Chaugnar Faugn-t ábrázolja. A távoli és szentségtelen világok leszármazottja képes a mi alacsony dimenziószámú világunkba transzformálnia magát, csak azért, hogy rettegést és halált zúdítson az emberiségre. Ez a mű, vallja Long, egyfajta régimódi történet, amely Arthur Machen, Algernon Blackwood, M. P. Shiel, M. R. James és persze Lovecraft megnevezhetetlen és felfoghatatlan rémvilágába invitál.
Clark Ashton Smith (1893–1961) saját fantáziavilágokat teremtett, amelyeket később a kanonizálók beemeltek a Cthulhu-mítoszba. Hyperboreában, Poszeidoniszon, Zothiquen vagy Averoigne városában játszódó fantáziái a mítosz szerves részeivé váltak. Smith tűnik a legkevésbé „Lovecraft-imitátornak”, egyéni hangvételű prózája önállóan, mítoszos referenciák nélkül is megállják a helyüket. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy amikor 1922-ben megismerkedik Lovecrafttal, már sok esztendeje kizárólag csak verseket költ. A barátság évei alatt azonban ismét a próza felé fordul; az 1929-es Satampra Zeiros történetében bemutatja Tsathogguát, az 1932-es Kapu a Szaturnuszra (The Door to Saturn) pedig a varázsló Eibonról szól, illetve, hogy miként került egy térkaput keresztül a földi Hyperboreából a Szaturnuszra. Mindkét írásnak incselkedő, szatirikus a hangvétele; ez a légkör eddig nem volt jellemző a lovecraftiánus mítoszos sztorikra. A Szent Azédarac történetében (The Holiness of Azédarac, 1933) szó esik Eibon könyvéről: ez a legősibb varázslatokat tartalmazó könyv, az elsők közül való, amely eónok óta elfeledett tanokat és tudást tár fel olvasója előtt. Két vérbeli rémmeséje, A névtelen leszármazott (The Nameless Offspring, 1932) és A varázsló visszatérése (The Return of the Sorcerer, 1931) azonban már nagyon is földi és kortárs közegben játszódik: az előbbiben egy ghoul, egy hullazabáló démonfattyú tűnik fel, a másikban pedig egy testrészenként reanimált okkultista. Úgy tűnik azonban, hogy Smith azon törekvése, hogy egy imitált lovecraftiánus helyszínt és tematikát teremtsen, kudarcba fullad, mert nem sikerül felkeltenie benne az irtózatos események kozmikus aspektusait. Az egészen más hangulatú Ubbo-Sathla (1932) egy férfiról szól, aki a modern korból visszautazik az időben, hogy egyesüljön Ubbo-Sathlával, amely egy fej vagy tagok nélküli massza, az őstörténeti Föld gőzölgő mocsaraiban lapul és tojásokat rak. Mint kiderül, Ubbo-Sathla tulajdonképpen minden földi élet eredete. A fehér féreg eljövetele (The Coming of the White Worm, 1941) bevallottan mítoszos írás, noha Smith nem fogalmazza meg ennél pontosabban, mire gondol: az biztos, hogy ez az elbeszélés az egyik legjobb és kifejezetten hátborzongató írása Smithnek. Főszereplője egy Evagh nevű mágus, aki több másik varázslóhoz csatlakozva a jeges hegyek felé indul, hogy felkeresse a „fehér férget”, a Vének egyikét. Mivel minden társát felfalja, Evaghnek nem marad más választása, mint legyőzni a szörnyet. Az igazából dunsaniánus elbeszéléshez képest sokkal több lovecraftiánus kozmicizmus bújik meg Az averoigne-i szörny (The Beast of Averoigne, 1933) bekezdései mögött. Egy láthatatlan, kozmikus lény tartja rettegésben Averoigne városát, és csak egy varázsló képes szembeszállni vele: Luc le Chaudron, aki birtokolja Eibon gyűrűjét.
Robert E. Howard (1906–1936) 1930-ban került kapcsolatba Lovecrafttal. Mind Howardnak, mint Lovecraftnak feltűnik ugyanis egy közelítő névazonosság: Howard 1929-es Skull-Face című novellájában Kathulosnak hívják a főszereplő mágust. Az pedig főhajtásként lenne értelmezendő, hogy a Suttogás a sötétben egyik bekezdésében felbukkan Bran neve? Mindenesetre Howard mítoszos történeteit olvasva kiviláglik, hogy nem képes megalkotni vagy imitálni a lovecrafti stílust és témákat oly ragyogó és egyéni stílusérzékkel, mint saját ciklusainak (Conan, Bran Mak Morn, Kull, Solomon Kane stb.) egyes darabjait. A sötétség gyermekeiben (The Children of the Night, 1931) egy csomó könyv címét felsorolja ugyan, de a történet szempontjából ezek a hivatkozások teljesen irrelevánsak. Ráadásul mit keresnek egy mítoszos történetben a piktek? Ha explicit mítoszos történetet keresünk Howardtól, legelőször A fekete kőre (The Black Stone, 1931) bukkanhatunk: Justin Geoffrey, a tébolyult poéta, akinek sorsát egyébként Lovecraft pecsételi meg azzal, hogy A dolog a küszöbönben (The Thing on the Doorstep, 1933) említést tesz arról, hogy a költő 1926-ban egy elmegyógyintézet falai között hal meg sikoltozva, Magyarország egy isten háta mögötti falujába utazik, hogy ráleljen egy varázslatos kőre. A kutatás során megtudunk egynéhány történelmi adatot von Junzt Névtelen kultuszáról (Unaussprechlichen Kulten, noha nyelvtanilag helyesen Unaussprechliche Kulte-nak kellene írni). Geoffrey azonban nem csupán a monolitot pillantja meg a történet egy pontján, hanem egy varangy alakú árnyat is, amely épp a kő tetején csücsül. Számos találgatásra ad okot e lény pontos kiléte, ám Howard egyéb művei alapján azt lehet mondani, hogy a szörny Gol-Goroth.[1] A fekete kő pedig mintha A suttogás a sötétben fekete köve lenne, amelyet Akeley el akar küldeni Wilmarthnak, ám ez a tárgy kissé eltérő formájú és nagyságú. Talán mindkét mű valahogyan Arthur Machen fekete pecsétjét kölcsönzi A három betolakodóból? Az Asshurbanipal tüze (The Fire of Asshurbanipal, 1936) még sikeresebben csillogtat meg valamennyit a lovecrafti tematikából: a Közel-Keleten játszódó történetben a főszereplő egy ősi városra talál a sivatag közepén, amelyről a Necronomicon azt állítja, elátkozott. Az átkot egy drágakő ellopásával vonja magára: ekkor egy, a kozmikus létet messze meghaladó, betolakodó lény jelenik meg a külső mélységekből. Hogy mennyire nem összeegyeztethető Lovecraft lírai, lassú folyású narrációja Howard alapvetően gyors iramot tápláló stílusával, hamar kiütközik más mítoszos történeteiben, mint például A patás dologban (Usurp the Night / The Hoofed Thing, 1970) vagy a Ne ássatok nekem sírt-ban (Dig Me No Grave, 1937).
Donald Wandrei (1908–1987) 1926-ban vette fel a levelezőtársi kapcsolatot Lovecrafttal, egy évvel később pedig már olvasható is volt A Vörös Agy (The Red Brain, 1927) a Weird Talesben. Kozmikus léptéke és borongós pesszimizmusa vitán felül áll: az entrópia rejtélyes ködje szétbomlaszt minden útjába kerülő testet a világűrben, és még a legbölcsebb faj sem képes tenni ellene semmit. A The Chuckler (1934) egyfajta válasz a Randolph Carter vallomására. A The Tree-Men of M’bwa (1932) címszereplője egy fekete, halott férfi, aki egy, a dimenziónkon túli entitás parancsait teljesíti. A The Fire Vampires (1933) címszereplő vámpírjai a Vének közé sorolt Cthugha szolgái. Megidézésük során minden éghető tárgy, amelyhez csak hozzáérnek, felgyullad. Habár Wandrei számos más művében fellelhetők bizonyos motívumok, amelyekről minden bizonnyal állíthatók, hogy magukon viselik Lovecraft hatását, konkrét isteneket, könyveket és egyéb mítoszos utalásokat azonban nem fedezhetünk fel bennük.
Az ifjú titánok
Robert Bloch (1917–1994) sosem rejtette véka alá, hogy mennyi mindent köszönhet patrónusának, Lovecraftnak. Bloch tehetsége gyorsan kibontakozott, de saját írói hangját talán sosem lelte volna meg, ha hű lovecraftiánus tanítványként nem ontja magából ifjúkori zsengéit. Bloch idejekorán megismerteti olvasóival saját varázskönyvét: Ludvig Prinn De vermis mysteriis-jét, avagy A Féreg Misztériumát. A The Suicide in the Study-ban (1935) emellett d’Erlette gróf Cultes des Goules című, ugyancsak kísérteties kötete is említésre kerül. A történet maga lényegében Stevenson Jekyll és Hyde-jának témájára épül: a főhős meg van róla győződve, hogy minden élőlényben benne található a jó és gonosz egysége. Saját magán kísérletezve próbálja felhozni tudata legmélyéről gonosz személyiségét. A már sokat emlegetett Csillagvámpírban – ugyan név nélkül – elhelyezi Lovecraftot mint az egyik fő karaktert, viszont a másik főszereplő saját irodalmi mása, aki torkig van a középszerű történetekkel, és úgy érzi, semmi újat nem tudna kihozni a vérfarkasok vagy vámpírok elcsépelt toposzából. Kicsivel később, az 1936-os The Dark Demonban ismét feltűnik Lovecraft fiktív alteregója Edgar Gordon „visszavonult álmodozó” személyében, aki első szám első személyben álmodja meg történeteit, ugyanakkor ezek narrátora mégsem földi lény. Bloch Az arcnélküli istennel (The Faceless God, 1936) azonban már a távoli és misztikus arab világ felé fordul. Nem olyan nagy meglepetés, hogy a rettenetes hírnök, Nyarlathotep figurája is felbukkan itt. Bloch leírása erről a lényről, vallja meg Lovecraft valahol, illeszkedik saját elképzeléseibe is (noha Bloch valószínűleg először A sötétség lakójából ismerhette meg). További arab / egyiptomi történetei tudatos eltávolodások a tipikus lovecraftiánus helyszínektől. A Fane of the Black Pharaoh (1937) az egyik legkiemelkedőbb közülük: a címben említett fáraó nem más, mint Nefren-Ka, az ősi Khem uralkodója. [Neve először Lovecraftnál fordul elő A kívülállóban (The Outsider, 1921).] Hatalmas szertartásokat rendezett és tömeges áldozatokat mutatott be Nyarlathotepnek, amelynek eredményeképp minden erre utaló feljegyzést és bizonyítékot kitöröltek a történelemből. A mendemondák szerint profétikus képességet akart Nyarlathoteptől, amelyet végül meg is kapott. Az Árny a toronytetőnben (The Shadow from the Steeple, 1950) ismét feltűnik Nyarlathotep. A novella A sötétség lakójának a folytatása: Robert Blake halálának a körülményeit kutatja egy ismerőse. Lovecraftra is történik utalás benne: a történet szerint ő is belekeveredett az ügybe, de a főhős legnagyobb sajnálatára idő előtt elhalálozott. Akármennyire tudatos is volt a lovecrafti hatás levetkőzésére tett kísérlet, Bloch mégsem tudott teljesen megszabadulni mestere világától: erről tanúskodik a The Creeper in the Crypt (1937) vagy a The Grinning Ghoul (1936). A „gyermekkor” végét és a saját hangot legelőször a Black Bargainben (1942) fedezhetjük fel: a rettenet itt rendkívül hétköznapi, már-már unalmas környezetben bontakozik ki. A stílusbéli váltásra jó példa továbbá a Jegyzetfüzet egy elhagyatott házban (Notebook Found in a Deserted House, 1951), amelyben nem egy tanult professzor, kutató vagy diák a narrátor, hanem egy írni-olvasni is alig tudó gyerek.
Henry Kuttner (1914–1958) elég későn, 1936-ban ismerkedett meg Lovecrafttal. Az elkövetkező néhány év során egy tucat mítoszos történetet írt a Weird Talesbe, legjelentősebb mítoszbővítésének Iod bizonyul, aki legelőször a The Secret of Kralitzban (1936) tűnik fel. Iod könyve azonban csak a Bells of Horrorban (1939) kerül elő: csupán egyetlen példány létezik belőle, az is egy ismeretlen, ősi nyelven íródott. A történet halványan utal arra, hogy Iod egyfajta vízi szörny lehet. A The Huntból (1939) azonban más is kiderül róla: ő a Lélekvadász, és nem rendelkezik összefüggő testtel. Nyogtha kilétéről először A rémület Salemben (The Salem Horror, 1937) olvashatunk: ő a Sötétség Lakója, a lény, akinek nem szabadna léteznie. Sok kritikus fanyalog e történet hallatán, és pusztán egyfajta újraírt Álmok a boszorkányházbannak tekinti. A The Invaders (1939) főszereplője rábukkan a De vermis mysteriisben egy formulára, amely ősi, eltemetett emlékeket stimulál, ám egyben mérhetetlenül vén isteneket fordít az emberiség ellen.
Mearle Prout A féreg házában (The House of the Worm, 1933) azt az ötletet fejti ki, miszerint a kollektív gondolatok esetleg képesek „kint”, a valóságban testet ölteni. A Cthulhu hívása egy bekezdésének parafrazálása mellett morbid jelenetei, a kórság terjedése, amely emlékeztet a Szín az űrbőlben történtekre, Lovecraftnak is feltűnt. (Egyébként elismerően írt róla egy Clark Ashton Smithnek küldött levelében.)[2]
Hugh B. Cave (1910–2004) két mítoszos történetét vesszük szemügyre: A fekete mágia szigetében (The Isle of Dark Magic, 1934) a zárkózott idegen számos lovecrafti istenséghez imádkozik abban a reményben, hogy halott kedvesének személyiségét vissza tudja hozni az élők közé, csakhogy egy szobor testébe beoltva. Vajon az istenek morbid tréfájának köszönhető, hogy mind a szobor, mind kedvesének elföldelt teste életre kel végül? Mindenesetre Cave bőségesen citálja az istenek és személyek neveit, olyannyira, hogy szinte úgy érezzük: töltött káposztát porcióztak ki nekünk képviselőfánkkal összeturmixolva. A néhány évvel későbbi The Death Watchban (1939) megfordul a nemek szerepe: ezúttal egy özvegy akarja feltámasztani halott férjét, ezért Nyarlathotephez és Hasturhoz intézi imáit. Cave és Lovecraft között egyébként történt egy-két csípős hangnemű levélváltás: Cave megsértődhetett Lovecraft a pulpmagazinokról és a bennük olvasható írások zöméről kialakított véleményén.[3]
Henry Hasse (1913–1977) műve, A könyv őrzője (The Guardian of the Book, 1937), alig néhány héttel Lovecraft halála után jelent meg. Hasse rátromfol a Necronomiconra, és a történet középpontjába egy olyan könyvet helyez, amely ősibb a legősibb civilizációknál, idegen űrlény írta, és a könyv borzalmas tartalmához képest a Necronomicon kb. egy szakácskönyv szintjére sorolható. A könyv írójának barátja, Kathulhn felfedezte, hogyan lehet kilépni a téridőből egy elvont „kívüliségbe”. Utazása során azonban rettenetes lényekbe botlik, akik mindenhatóságát csak rosszindulatuk és gonoszságuk múlja felül. Másik műve, a Horror at Vecra (1943) egy eldugott, massachusettsi kisvárosban játszódik, amelynek lakossága a Rémület Dunwichben bennszülöttjeinek torz angolját beszélik. Feltűnik egy könyv, amely B’Moth, Lloigor és Kathulhn és mások történetét adja elő. Bárki, aki előhívja ezeket a szörnyeket, végül testileg a részükké válik.
Robert Barbour Johnson (1907–1987) Mélyen lent (Far Below, 1939) című műve magasan kiemelkedik az évtized mítoszos termése közül. A történet szerint a történelem során a föld alá menekült, hullákon élősködő korcs humanoidok a new yorki metró legalsó vonalain portyáznak. Egy rendőri különítmény próbálja az alagutakat megtisztítani ezektől a démofattyaktól. A történet egyik poénja, hogy a főszereplő beszámolójának egy pontján azt is elkotyogja az ismerősének, hogy Lovecraft is őtőle szerzett tudomást ezekről a pokoli lényekről, akik voltaképpen a ghoulok.
Abraham Merritt (1884–1943) noha Lovecraft kortársa volt, hamarabb lett befutott fantasyszerző. A Holdtó (The Moon Pool, 1918) valamelyest hatást gyakorolhatott Lovecraftra a Cthulhu hívásának írása közben: helyszíne Ponape közelében határozható meg, ahol is a főhősök felfedeznek egy nagy átjárót, amely egy földalatti csodavilágba vezet. A Délibáb harcosainak (Dwellers in the Mirage, 1932) fő alakja Khalk’ru, egy csápos, polipszerű tengeri szörny, akiről úgy szól a legenda, hogy egy nap elpusztít minden életet a Földön.
Robert A. Lowndes (1916–1998) horrorrajongóként kezdte pályafutását, természetesen Lovecraft műveit is nagyon szívlelte. Settler falában (Settler’s Wall, eredetileg The Long Wall, 1942) nem egy szörny, egy űrlény, egy démon áll a borzalmak középpontjában, hanem egy különös fal, amelynek nem lehet a hátoldalát látni. Ám amilyen hétköznapinak is látszik a fal, annál borzalmasabb sors vár mindazokra, akik át próbálnak jutni rajta. A mélység (The Abyss, 1941) Abbott Síkföldjének (Flatland, 1884) horrorváltozata: a szemlátomást csak két irányban mozogni képes sötét pacák vadászni kezdenek egy egyetemi hallgatóra. A Frederik Pohllal és Henry Dockweilerrel közösen írt The Mantle of Graag (1941) szokványos történet annak a gyakran visszaköszönő toposzával, hogy egy elátkozott tárgy bolygatása sosem hoz jó karmát. Lowndes számos Lovecraft emlékére írt költeményt is jegyez, köztük a The Burrowers Beneathet (1941) és a Forbidden Booksot (1941).
C. Hall Thompson (1923–1991) két novellája szemlátomást magán hordoz egynéhány lovecrafti hatást. A Spawn of the Green Abyss (1946) és a The Will of Claude Asher (1947) címűről van szó. Az előbbiben Lazarus Heath, egy különös öregember, aki állandóan dögletes halszagot áraszt, meghal, lánya pedig nem sokkal később megházasodik. Az örömbe azonban csakhamar üröm vegyül: az ifjú asszony ágynak esik, és egy nap rémülten fedezi fel magán, hogy kopoltyút növesztett. Ha ez nem lenne elég, hamarosan bebizonyosodik, hogy terhes, a gyerek apjaként azonban nem férjét, hanem Yoth Kalát nevezi meg, a Zöld Üresség urát. Kiderül, a nő apja egykoron hajótörést szenvedett egy zöld iszappal benőtt szigeten, amelyhez közel egy vízalatti városra bukkant… Az utóbbi írás címszereplő figurája egy züllött, gonosz férfi, akit eltanácsolnak a Miskatonic Egyetem gyógyszerészeti karáról. Később Indiából nem csupán tanult vudu-mesterként, hanem nős emberként tér vissza. Innentől kezdve A dolog a küszöbön eseményei zajlanak le, csakhogy a testváltó szemszögéből.
Bertram Russell történetére, a The Scourge of B’Moth-ra (1929) is az áll, mint ami C. Hall Thompson vagy Mearle Prout írásaira: közvetlen utalás nem található bennük a mítoszra, viszont leplezetlen jelek árulkodnak arról, hogy Lovecraft egy-egy rémtörténete ihlette ezeket. Russell novellája a Cthulhu hívására hajaz: tudós főhőse rábukkan egy misztikus névre, B’Mothra, amely a bibliai Behemót egyfajta eltorzult változata – személyében pedig nem másra, mint Cthulhura ismerhetünk rá.
A Derleth-mítosz
Az az ellentmondásos szerep, amelyet August Derleth töltött be a Cthulhu-mítosz eredettörténetében, már e tanulmány bevezetőjében is tárgyalásra került. Derleth 1926-ban vette fel a kapcsolatot Lovecrafttal, termékeny levelezésükből pedig kiviláglik szinte szélsőségesen eltérő személyiségük: Lovecraft ateista, materialista, arisztokrata, konzervatív beállítódásával szemben Derleth keresztény, modern, agresszív kapitalista szemlélettel rendelkezett. Lovecraft egy helyütt az „elvakult földhözragadt” [self-blinded earth-gazer] kifejezéssel illette. Bizonyára ez a mentalitás is közrejátszott abban, hogy Derleth ennyire szélsőségesen félreértelmezze Lovecraft pszeudomitológiáját, amely akkora bajjal nem is járt volna, ha az utókor sok évtizeden keresztül nem az ő téveszméi alapján ítéli meg a Cthulhu-mítoszt.
Alapvető tévképzetei – kissé leegyszerűsítve – az alábbi kijelentésekkel adhatók vissza:
- A pszeudomitológia Poe-ig, Chambersig és Bierce-ig nyúlik vissza.
- Lovecraft nevezte el a pszeudomitológiát.
- Az írók Lovecraft engedélyével írtak mítoszos történeteket.
- A mítosz alapvetően a keresztény mitológiának a feldolgozása.[4]
Joshi, sorra cáfolva ezeket az állításokat, azzal érvel először, hogy a pszeudomitológia nem egy recept volt, amely „ráöröklődött” Lovecraftra. Nem létezett Lovecraft előtt, Poe, Chambers és Bierce semmiféle mitológiát nem alkotott, amikor bizonyos műveiket, amelyeket ma már a Cthulhu-mítoszhoz sorolnak, megírták. A második ponttal kapcsolatban: a mítosz nevét Derleth találta ki, egy korai esszéjében le is rántja a leplet arról, hogy miért kell Cthulhu-mítosznak nevezni: szerinte ugyanis egyértelmű formában a Cthulhu hívásában nyilvánul meg e pszeudomitológia kifejlesztésének első kézzelfogható eredménye. (Ugyanakkor ravasz módon úgy fogalmaz, „a mítosz el lett nevezve” [it was given a name].[5]) Ami a harmadik pontot illeti: Lovecraft sosem adott senkinek engedélyt narratív eszközeinek a felhasználásához, mert nem kellett; az igazság az, hogy Lovecraftot inspirálta az alkotói kölcsönzés, és senkit nem utasított semmire sem, valamint senkinek sem tiltotta meg, hogy felhasználja az ő agyszüleményeit. A legelképesztőbb interpretációs félresiklás azonban az utolsó ponthoz kötődik. Derleth azon állítása, hogy nincs itt másról szó, mint a Jó és Rossz örök harcáról, egy levélrészlet szövegén alapul. A Lovecraft-idézet így szól: „Minden történetem, amelyek mindazonáltal önállók, arra az egy legendára épülnek, mely szerint világunkat egykor egy másik faj népesítette be, amely fekete mágiát űzött, de elveszítette végül otthonát és kiűzetett, és most a külső tartományban él, de kész bármikor ismét uralma alá hajtani a Földet.” Aki akarja, könnyen megláthatja ebben a Sátán kiűzetését a Paradicsomból. Derleth kitalálja a Külső Isteneket, akik jótét lelkekként az emberiség javát szolgálják a gonosz Vénekkel szemben. Lovecraft mítoszának sosem volt része ez a szembenállás, még Külső Istenekről sem ír sehol! Derleth aduászáról, a fent idézett levélrészletről pedig kiderült, hogy nem is Lovecraft írta: Derleth tévesen tulajdonította a valójában Harold S. Farnesetől származó írást Lovecrafténak![6]
Joshi továbbra sem ért egyet Robert M. Price-szal, aki szerint mindezektől függetlenül fellelhető a lovecrafti korpuszban a jó és a gonosz küzdelme. Merthogy, figyelmeztet Joshi, e küzdelemnek, ha nevezhetjük annak, nincsen morális töltete: Lovecraft számára önhitt emberi gyarlóság az antropocentrizmus, mert a kozmosznak nincs erkölcsi beállítódása.[7] A fenti megjegyzéseket észben tartva vizsgáljuk meg, mit tartogat a Derleth-mítosz!
A The Horror from the Depths (1931) írása közben minden bizonnyal Frank Belknap Long lehetett az ihlető múzsa a már említett The Horror from the Hills című kisregényével. A Michigan-tóban egy őskori leletre bukkannak, amely végül életre kel. A különös tárgyat vizsgáló professzor kutatásai során belebotlik Hastur, Cthulhu, Yog-Sothoth és mások legendáiba, és rá kell jönnie, hogy a lelet földönkívüli eredetű. A Necronomicont átböngészve végül összeáll a kép a Külső Istenek és a Vének közti, eónok óta tartó küzdelemről. E harc során csillagkövekbe száműzték a nagyhatalmú lényeket; a leletből azonban kiszabadult a palackba zárt szellem. Farnsworth Wright végül azért utasította vissza e történet közlését, mert szerinte – Smithszel és Howarddal ellentétben – nem puszta célzások találhatók benne Lovecraft kitalációira, hanem egész frázisok Lovecraft műveiből, és ez az imitálás – de nevezhetjük majmolásnak is – sértő Lovecrafttal szemben. Hogy majmoló lenne, illetve, hogy az illendőség határát átlépve kölcsönözne Lovecrafttól, azzal az érvvel sem enyhíthető, hogy pusztán a történet hátterének illusztrálására szolgál, mert Derlethnél a mítosz sosem volt háttér, mint látjuk, már a kezdeteknél fogva előtérbe vonult.
Wright füstölgései ellenére 1932-ben megjelent a The Lair of the Star-Spawn a Weird Talesben, amelyben feltűnnek a csocsó emberek, akik Burmában, a Sung-fennsíkhoz közel élnek. Ezek az apró emberek gonosz idegenek szolgái, akik egy nap ismét a Föld urai lesznek.
A The Return of Hastur (1939) Arkhamben játszódik és ismét a jó és gonosz szembenállásáról szól. A jófiúk és a gonoszak megfeleltethetők egy-egy elemnek a négy közül. Hastur itt valamiért Cthulhu féltestvére, mindegyikük egy-egy elementál is. Hogy miért bűzlik ez az elementál-elmélet, tanulmányunk bevezetőjében már részleteztük. Cthulhu, hogy hogy nem, például víz-elem, pedig világosan kiderült már korábban, hogy a csillagok közül száműzték tengermélyi városába.
Két ugyancsak korai történetében, a The Thing that Walked on the Windben (1933) és az Ithaquában (1941) még explicitebben, még szájbarágósabban jelenik meg az elementál-elmélet. Ithaqua alakja egyértelműen Blackwood The Wendigojában (1910) megjelenő lény: itt csontsovány, hatalmas, szeme vörösen izzik; a hó és a jég ura.
A The Whippoorwills in the Hills (1948) a Rémület Dunwichben átlátszó utánzata: a címszereplő kecskefejőket (madárfaj) a halál előhírnökeinek is tekintik; a történetben százával rajzanak, hogy rikácsolásukkal sötétség és téboly szállja meg a völgyet. A Shadow Out of Space (1957) pedig az Árnyék az időn túlról 1.1-es verziójának nevezhető.
A The Trail of Cthulhu (1962) egymással összefüggő novellák gyűjteménye. Főszereplője Laban Shrewsbury antropológia professzor, aki a Vénekkel, és különösen Cthulhuval veszi fel a harcot. Noha nem tisztázott, hogyan jár Cthulhu nyomában, ha egyszer Cthulhu a tenger mélyén alszik tetszhalott állapotban, kitanulja az emberfeletti energiák használatának művészetét, másképp nem is maradhatna életben. Záró darabjáról, a The Black Islandről (1954) legyen elég annyi, hogy atomot küldenek Cthulhura!
Ha nem feküdte volna meg a gyomrunkat az eddigi felhozatal, Derleth ezen felül tizenhat „posztumusz társszerzőségben” írt művet is publikált. Nem tett mást tulajdonképpen, mint a Közhelyek könyvébe felvezetett, sokszor fél- vagy egymondatos szinopszisokból farigcsált novellákat. A legsajnálatosabb dolog az egészben, hogy mindezt Lovecraft nevével adta el. Hiába fanyalogtak a műfaj és az író kedvelői, hiába sejtették, hogy ezekkel a szövegekkel valami gond van, csak évtizedek múlva derült fény a turpisságra.
Amellett, hogy legtöbb története lapos és ötlettelen, Derleth túlságosan konvencionális elemeket használ. Írás közben nem mélyül el a történetbe, felszínes, hanyag módon alakítja mind a karaktereket, mind a cselekményt. Újszerű élethelyzeteket nem teremt, csakis kizárólag lovecrafti történeteket iterál újra és újra. Ez utóbbi még csak-csak elnézhető lenne, ha legalább színvonalas stílusban tenné. Azonban mesterkéltségüket, szószátyárságukat már csak az ezoterikus zsargon vég nélküli felsorolása múlja felül. Jelenünk azonban már az új évezredet tapossa. Inkompetensen szerkesztett és hibáktól hemzsegő Lovecraft-antológiát már sok-sok precíz gyűjtemény követte azóta. A morálisan aggályos módon szerzett szerzői jogok már rég nincsenek sem a kezében, sem az Arkham House tulajdonában. Manapság nincs nyomás az írókon, hogy csak engedéllyel használhassák a mítosz elemeit. Téves elképzeléseiből született írásait már befedte a feledés homálya. Történetei ugyan még kaphatók a könyvesboltokban, de egy komoly válogatásban sem olvashatók újra (hacsak nem elrettentés gyanánt). Immár mondhatjuk[8], hogy Derleth mind általános irodalomtörténeti értelemben, mind a mítosz vizsgálata során irreleváns közreműködőnek tekinthető.
Folytatása következik áprilisban.
Somogyi Gábor
[1] Joshi, 2015, 153. o.
[2] Joshi, 2015, 195. o.
[3] Joshi, 2015, 198. o.
[4] Joshi, 2015, 205. o.
[5] Joshi, 2015, 206. o.
[6] Joshi, 2015, 209. o.
[7] Joshi, 2015, 210. o.
[8] Joshi, 2015, 244. o.