Folytatódik Molnár András Portré S. T. Joshiról című esszéje, amely a Joshi által, az egyesület részére felajánlott könyvek magyar nyelvű e-book kiadásainak elejére fog kerülni idővel. András gigantikus esszében mutatja be S. T. Joshi, az egyesület mentorának és tiszteletbeli tagjának életművét, szerepvállalását a lovecraft közösségben, Lovecrafttal kapcsolatos tevékenységére fókuszálva.
Terjedelme miatt az esszé nem jelenhet meg egyetlen bejegyzésben, ezért a Levelezés, a Bibliográfia, a Versfordítás és a Cthulhu-mítosz rovatokhoz hasonlóan, hetente vagy kéthetente fog megjelenni belőle egy újabb rész a honlapon. A sorozat többi részét a Tudástár->Portré S. T. Joshiról rovatban, itt találod.
4. Lovecraft védelmében
Nehéz manapság úgy írni bármit Lovecraftról – legfőképpen bármi terhelőt –, hogy Joshi előbb-utóbb rá ne kaffanjon egy kritikus válaszirományban, melynek vehemenciája ahhoz igazodik, mennyire elítélő az eredeti okfejtés Lovecrafttal szemben, avagy mekkora a vita tétje Lovecraft jó hírét illetően. Joshinak ez a habitusa a 2010-es években bontakozott ki teljes virágában, ami persze részben összefüggésbe hozható azzal, hogy – nem utolsósorban maga Joshi szerkesztői munkásságának köszönhetően – napjainkban több figyelem irányul Lovecraftra, mint bármikor korábban, azonban érdemes látni, hogy ez a védelmező attitűd nem ebben az évtizedben született meg. Joshi beszámol arról, hogy 1961-ben Colin Wilson a Strength to Dream című kötetében maró kritikát írt Lovecraftról,[i] amire ő pusztító vitairattal válaszolt.[ii] Ez R. Alain Everts Ozymandias című fanzinjába került volna, de a szám végül nem jelent meg, és a kézirat is elveszett.[iii] Joshi megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy elég könnyen „támadásként” értékeli Lovecraft negatív értékelését, ez a hozzáállása pedig könnyen eredményez visszavágást, vagy legalább haragtartást, mint Ursula K. Le Guin esetében, aki 1976. március 26-án a Times Literary Supplementben azt a megbocsáthatatlan bűnt követte el, hogy de Camp életrajzára támaszkodva – egész konkrétan de Camp könyvét recenzeálva – bírálta Lovecraftot.[iv]
1975-ben Providence városában megrendezésre került az első World Fantasy Convention, díszvendége Robert Bloch, témája a „Lovecraft-kör”. Átadták az első World Fantasy-díjakat, az áldomásmester, Gahan Wilson által készített, karikaturisztikus Lovecraft-mellszobrokat, a díjazottak között volt Robert Aickman (legjobb novella) és Bloch (életműdíj), a zsűri tagjai között Ramsey Campbell és Fritz Leiber is helyet foglalt. A díjat és a karakteresen csúf „Howie”-kat évente osztotta ki a zsűri az egyes kategóriák érdemesei között. Időközben változott a társadalom, a spekulatív fikció világa inkluzívabb lett, a World Fantasy-díj is egyre több zsánert ölelt fel, és ennek következtében kritikus hangok jelentek meg Lovecraft alakját illetően a rasszizmusa miatt. Közéjük tartozik a 2011-es legjobb regényért díjazott Nnedi Okorafor, aki 2011. december 14-i blogbejegyzésében számolt be megrökönyödöttségéről, amikor szembesült Lovecraft rasszizmusának mértékével.[v]
A feszültség akkor eszkalálódott, amikor Daniel José Older petíciót tett közzé abból a célból, hogy Lovecraft helyett a fekete Octavia Butlert ábrázolja a díjat megtestesítő szobor. Older a BuzzFeeden fejtette ki nézeteit Lovecraftról egy viszonylat hosszú cikkben, amelynek tartalma mindazonáltal maradéktalanul összefoglalható a személyes honlapján Joshinak írt viszonválaszát lezáró jellemzéssel: Lovecraft „utálatos ember és fostos szóbarkácsoló” (a hateful human and a crappy wordsmith) volt. Az „utálatos” kitételt természetesen úgy kell érteni, rasszista.
Joshinak sem kellett több: blogbejegyzések sorozatában ment neki Oldernek. A vita részben Lovecraft személyének megítélése és fikciójának rasszista gyökerei, részben – és ezzel összefüggésben – a World Fantasy-díj megváltoztatásának indokoltsága körül forgott. Joshi Lovecraft életének társadalmi-történeti kontextusába igyekezett helyezni az író rasszizmusát és rámutatott, hogy ez csak egyetlen szelete Lovecraft sokkal összetettebb nézetrendszerének, továbbá ha ennek alapján megváltoztatják a díjat, akkor ezt jóformán bármely múltbeli személlyel meg lehetne tenni, hiszen mindenki, aki nem a jelenkor erkölcsi viszonyai között élt, „sáros” valamiben. Lovecraft stílusát pedig kontrasztba állította Olderével – Joshi szemében mondani sem kell, ki jött ki győztesen a két író közül. Older egyébként nem volt egyedül a stíluskritikájával: nemcsak Edmund Wilson hordta le Lovecraftot a sárga földig annak idején, de Ursula K. Le Guin is rossz íróként, Poe és Dunsany gyenge imitációjáként jellemezte a fentebb említett, 1976-os könyvrecenziójában. Kétségtelen, hogy bizonyos szempontok alapján okkal kritizálható Lovecraft stílusa. Ettől még Older marasztaló bírálata egyáltalán nem lesz konkluzív. Persze sarlatánság lenne egy arrogáns legyintéssel az „ízlések és pofonok” „érvére” támaszkodni, de amíg olyan szerzők, mint Graham Harman kifejezetten és hangsúlyosan Lovecraft stílusáról állapítják meg, hogy filozófiai kérdéseket vet fel irodalmi formában,[vi] addig a Lovecraft stílusára alapított kifogások nem alkalmasak arra, hogy eredményre vezessenek – amihez hozzátehetjük, hogy annak sem volt sokkal több értelme, hogy Joshi a válasziratában Older stílusát tette nevetség tárgyává. Older stilisztikai ellenvetései áttetsző kamuflázsnak tűnnek, mintha alkalmazójuk csak azért hozakodott volna elő velük, hogy pusztán Lovecraft rasszizmusának sérelmezését valami mással is „kísérje”. Az eredmény mindenesetre ismert: a World Fantasy Convention 2015. november 10-én bevonta a „Howie”-t, amire reakcióképpen Joshi bejelentette, hogy a két díjat, amit nyert, visszaszolgáltatja, a jövőben pedig bojkottálja a World Fantasy Conventiont.
Visszatekintve úgy tűnik, mintha az Olderrel való összezördülés és a World Fantasy Convention bojkottálása csak előszele lett volna annak a többfrontos háborúnak, amelyet Joshi a kortárs horror és weird irodalmi közösség egy részével folytat vív Lovecraft megítélése apropóján. Konkrétan bárkinek nekiront, aki a rasszizmusa miatt bírálattal illeti Lovecraftot, ez pedig hol szórakoztató, hol (az olvasó számára) kellemetlen pengeváltásokat eredményez. Ez az érzékenysége nem meglepő, elvégre élete jelentős részét szentelte Lovecraft kutatásának és kiadásának. Emiatt viszont néhány vitairata inkább indulatos vagdalkozás, mint valódi vita, érvelése pedig alkalomadtán komoly kívánnivalókat hagy maga után.
Persze az sem teljesen világos, hogy azok, akik Lovecraft rasszizmusát úgy harsogják, mint Older vagy nem sokkal előtte Phenderson Djèlí Clark, egész pontosan mit akarnak elérni, elvégre a Lovecrafttal foglalkozó kutatások korábban is rendszeresen foglalkoztak az író személyes meggyőződésében és fikciójában tetten érhető rasszizmussal, legfeljebb nem hangoztatták emellett, hogy Lovecraft rossz ember volt. A téma ráadásul nem annyira új, mint amilyennek tűnhet. Egy James Warren Thomas nevű egyetemista már 1950-ben Lovecraft rasszizmusának szentelte meglehetősen terjedelmes szakdolgozatát (Howard Phillips Lovecraft: Self-Portrait), amikor az író ismertsége még nem nőtt túl a pulpolvasók és egykori barátok körén, az egyesült államokbeli faji kérdés pedig ugyan napirenden volt – elvégre valamit kezdeni kellett azzal a problémával, hogy milyen létjogosultsága van az intézményesített rasszizmusnak egy rasszista nagyhatalmat legyőző országban –, de ekkor háttérbe szorította a vörös pánik. Ezt a szakdolgozatot de Camp a következőképpen jellemzi: „Thomast olyannyira sokkolta Lovecraft rasszizmusa, hogy semmi jót nem tudott meglátni benne, akár a szesztilalom-párti, aki Poe-ról ír, de nem képes napirendre térni annak ténye fölött, hogy Poe iszákos volt.”[vii] Joshi hasonlóképpen ítéli meg az értekezést.[viii] Később, amikor Joshi és a Lovecraft-kutatói kör elkezdte feltárni az író munkásságának összefüggéseit, a rasszizmus sokadlagos szempontként jött számításba, de ekkoriban is megjelentek ilyen tárgyú tanulmányok,[ix] és ahogy a kutatások bővültek, úgy ez a tárgykör is egyre több oldalról kapott megvilágítást mind a Lovecraft Annual cikkei között, mind az egymást követő tanulmánykötetekben. Emellett maga Joshi is bőségesen és árnyaltan foglalkozott Lovecraft faji nézeteivel az életrajzi könyveiben, és elhelyezte azokat Lovecraft világnézetének és környezetének kontextusában.[x] Nem keresett mentséget arra, hogy Lovecraft még az 1930-as években sem volt hajlandó számottevően engedni faji nézeteiből, amikor Franz Boasnak a faji megkülönböztetés tudományos alapjait megrengető publikációi már hozzáférhetők voltak. Ugyanakkor körültekintően mutatja be Lovecraft rasszizmusának egyes elemeit, az etnikailag homogén társadalmak igényétől Hitler jellemzéséig, és ez a körültekintése messze felülmúlja mindazokét, akik Lovecraft rasszizmusa miatt dörgedelmes ítéleteket hangoztatnak az ember és művei fölött.
Manapság Joshi őrkutyaként óvja Lovecraft hírnevét, és ha elítélő cikket neszel, hamar visszavág. Annyi igazság azért adassék meg neki: nem egyszer fején találja a szöget a bírálókkal szemben a Lovecrafttal kapcsolatos tényeket illetően. A Charles Baxterrel, a University of Minnesota oktatójával folytatott pengeváltása több szempontból mintaszerűnek tekinthető: néhány dologban helytálló az érvelése, más kérdésekben viszont használhatatlanul felszínes dolgokon akad fenn. Baxter írt egy kritikát Leslie S. Klinger The New Annotated H. P. Lovecraft című kötetéről a The New York Review of Books 2014. december 4-i számába.[xi] A beszédes címnek (The Hideous Unknown of H. P. Lovecraft) megfelelő tartalmú kritikára a válasz nem sokáig váratott magára, Joshi annak rendje és módja szerint kiosztotta Baxtert 2015. január 29-i blogbejegyzésében. Baxter eredeti kritikája lényegében egy frusztrált, komplexusos, éretlen bugrisként jellemezte Lovecraftot, aki ráadásul rasszista és nőgyűlölő volt. Joshinak aligha eshetett nehezére vitatnia ezeket az állításokat, meg is tette nagy terjedelemben. Baxter megfogalmazott egy viszonválaszt, amelyre Joshi ismét reagált. Nem célom itt a teljes vitát bemutatni, egy vonása viszont mindenképpen kiemelést érdemel: Joshi a második válaszában – meglehetősen gúnyos hangnemben –, a rasszizmusváddal való szembeszállásként leírja, hogy Lovecraft szörnyalakjai és a Lovecraft által nem kedvelt népcsoportok között nem sok párhuzam fedezhető fel (értsd: Cthulhu, Azathoth és társaik nem sokban hasonlítanak egy négerre, még ha Shub-Niggurath kétségkívül az erdők fekete kecskéje is). Ez nem a legimpresszívebb gondolatmenet, ami valaha elhagyta S. T. Joshi klaviatúráját, és azt a látszatot kelti, hogy Joshi alapjaiban nem érti, miért ágál oly fennhangon néhány, a kritikai elméleteket az egyes szülő tejével magukba szívott újgenerációs horror/weird szerző és kritikus Lovecraft napjaink mércéjével kifogásolható attitűdjei miatt – ami azt illeti, ezt Baxter is helyesen észleli.[xii] A Lovecraft-kritikusok problémája az, hogy álláspontjuk szerint Lovecraftot az ihlette, hogy féltette a fehér angolszász civilizációt mindattól, ami „idegen”, mindenekelőtt természetesen a nem fehér népcsoportoktól, amelyek beszivárogtak az ő kies fehér idilljébe, és ez az ellenszenve a fikciójában is tetten érhető, hol a nem fehér csoportok vagy egyes színesbőrű emberek degradáló jellemzésében (Red Hook, Herbert West, az újjáélesztő), hol a történet alapjául szolgáló motívumban (a különböző rasszú emberek nemi érintkezése az Árnyék Innsmouth fölöttben). Nem arról van tehát szó, hogy külsőre hasonlítanak-e a lovecrafti szörnyek a színesbőrű emberekre, hanem arról, hogy a történetei az idegenség ellen irányulnak, és ez Lovecraftnál az etnikailag és kulturálisan homogén (fehér) társadalom óvását jelentette.[xiii]
Látni kell, hogy Joshi időnként hajlamos a saját korábbi álláspontjához képest is kedvezőbb fényben feltüntetni Lovecraftot. Erre a Nick Mamatas munkásságáról írt kritikája szolgál példával. Mamatas Lovecraft világát újragondoló, olykor parodisztikus regényeket írt, és többé-kevésbé Lovecraft életének eseményeit, személyi környezetét, valamint Lovecraftot, a hús-vér személyt is ábrázolta. Többek között ebbe kötött bele Joshi az író I Am Providence című regényét vizsgálva, mert álláspontja szerint az írottak számos történeti tévedést, ferdítést tartalmaznak. Ugyanakkor eleve kérdéses, mennyiben indokolt egy fikciós írás elemeinek a valósághoz való hozzámérése még akkor is, ha az egyébként valós személyről lett mintázva. De ennél érdekesebb itt az Ő című novella értékelése, amely Mamatas írásában Lovecraft egyik „legrosszabb és legrasszistább” műveként kerül jellemzésre. Ez persze így kétségkívül túlzás, annak viszont megint csak nincs sok alapja, hogy Joshi „antirasszistának” nevezze a művet arra hivatkozással, hogy a mű kardinális pontja a kizsákmányolt őslakosok bosszúja az őket elveszejtő földbirtokossal szemben. Ez persze önmagában igaz, de a novella központi jelenete az is, amikor a narrátor előtt egy idegenszerű, monumentális város víziója tárul fel, amelynek függőfolyosóin „undorítóan hemzsegtek (…) sárga, ferde szemű lakói, iszonyú narancs- és vérszerű köntösökben”.[xiv] Az áthallás eltéveszthetetlen, és az A Subtler Magick című könyvben – Maurice Lévyre hivatkozva – maga Joshi is elismerte ennek a passzusnak a rasszista jellegét.[xv] Ehhez képest a történet antirasszistaként való jellemzése nyilvánvalóan erőtlen kísérlet Lovecraft minél kedvezőbb színben való feltüntetésére.
Joshinak talán az egyik leghírhedtebb lépése volt az, amikor Ellen Datlow-t azzal vádolta, hogy ő lobbizta ki a kulisszák mögött a World Fantasy-díj lecserélését (Datlow verziója szerint semmi efféle nem történt, a váltásról közmegegyezéses döntés született).[xvi] Ez a vád később is visszaköszönt, amikor Joshi amiatt fejezte ki felháborodását, hogy a szemében kegyvesztetté vált Datlow-t díszvendégként hívták meg a 2017-es NecronomiConra, és részben emiatt rúgta össze a port Niels Hobbsszal, a konferencia szervezőjével is.[xvii] Joshi Datlow fejére olvasta azt is, hogy a szobor lecserélésével erkölcstelenül járt el, mert az antológiaszerkesztések révén ő maga is hasznot húzott Lovecraftból, vagyis közönséges opportunista. Ezzel a vádaskodással nehéz mit kezdeni és nem is lehet azonosulni vele, hiszen Datlow elismert szerkesztő a horror- és weird irodalom területén, akinek erkölcsi szabadságában áll támogatni a cserét, az opportunizmusvád ezen a vékony alapon meglehetősen gyerekes. Hogy ki mit tett és mit nem, azt külső szemlélőként nem valószínű, hogy egyhamar megtudjuk, így viszont ezek a viaskodások sok értelmes célt nem szolgálnak az egymásra mutogatáson kívül. Természetesen Niels Hobbs is megkapta a „gerinctelen” jelzőt ezek után.
Ebben a magasztos tendenciában helyezhetjük el Joshi és Brian Keene csetepatéját is, ami valóságos verbális trashrealityvé nőtte ki magát. A dolog azzal kezdődött, hogy Keene – egyebek között a The Rising című zombiregény szerzője, amelyről mindenki olvassa el szépen Andrew P. Williams tanulmányát a Thinking Horror folyóirat első (és mindeddig egyetlen) számában – bírálta Lovecraft rasszizmusát és Joshi őrkutya-mentalitását, amire utóbbi természetesen élesen és agresszíven riposztolt. Az ellenségeskedés egyik állomása az volt, hogy Joshi megsemmisítő bírálatot közölt a blogjában Keene munkásságáról, ami nyilván nem javította a kettejük közötti viszonyt. A vita illusztrációként szolgál arra, hogy Joshi meglehetősen korlátok között műveli az irónia és szatíra retorikai eszköztárát, posztjai ugyanis gyakran árulkodnak feszültségről, frusztráltságról és kényszeresen mímelt humorizálásról. Ehhez képest a konkrét esetben Keene sokkal könnyedebben kezelte a helyzetet, a Joshit és Sarumant párhuzamba állító vitairata például – állásponttól függetlenül – kifejezetten vicces. Joshi időnként hangoztatja, hogy Bierce és Mencken nyomdokain haladva nem fél a maró szatíra eszköztárát bevetni ellenfeleivel szemben, amit az ő hablelkük természetesen agresszióként és sértegetésként él meg, és elismeri, hogy nem ér fel mentoraival; de néhány szövegét olvasva ezt a beismerést annyival kiegészíthetjük: nagyon nem. (Másfelől azt is megjegyezhetjük, hogy aki képes olyat írni: tiszteli Lovecraft munkásságát, de nem tiszteli az embert, az legalább némi fricskát megérdemel. Joshi természetesen nem „némi fricskát”, hanem egy kamionnyi sarat zúdított vitapartnere nyakába.)
Van egyfajta irónia abban, hogy az indiai származású Joshi kardoskodik Lovecraft mellett, azonban ha figyelembe vesszük a családi származásával és neveltetésével kapcsolatos tényeket, belátható, hogy ez nem különösebben meglepő, mert ebben a diskurzusban Joshi tulajdonképpen fehér emberként (sőt: fehér, felső középosztálybeli, bár nem éppen keresztény férfiként), khm, konstruálódik, csak történetesen sötétebb a bőrszíne az átlagnál. Értelmiségi családba született, majd ő is és a testvérei is ilyen pályán helyezkedtek el. Igaz, hogy a pénz nem röpült magától a Joshi-famíliához, és akkor sem mindig sok – emlékezzünk: édesanyja öt évig egyedül nevelt három gyermeket PhD-értekezésének írása mellett –, de az értelmiségi kultúra és mentalitás a kezdetektől fogva körbevette a kis Sunandot, aki nemcsak szenvedélyes olvasóvá vált középiskolás korában, de a klasszikus zenével is egy életre szerelembe esett – vagyis olyan kulturális produktummal, amely belátható történelmi okokból kifolyólag a nyugati, fehér kultúrához kapcsolódik. Fiatal korának köszönhetően – alig három hete töltötte be az ötéves kort, amikor az USA földjére lépett – nem volt nehéz azonosulnia az őt körülvevő, túlnyomórészt fehér kultúrával. Ráadásul Joshit saját bevallása szerint viszonylag ritkán érte rasszista inzultus;[xviii] környezete mindig befogadta – ez az előbb említett kulturális formálhatósága miatt könnyen is ment –, és az sem érte különösebb meglepetésként, amikor de Camp biográfiájából értesült Lovecraft rasszista gondolkodásáról. Ezzel összefüggésben elmeséli: a de Camp-mű kialakította benne az a meggyőződést, miszerint Lovecraft kora egyik legérdekesebb személye.[xix] Lovecraft személyes érdekességére Houellebecq is felhívta a figyelmet, és úgy fogalmazott, hogy Lovecraft személyiségének érdekességét éppen az adja, hogy értékrendje annyira ellentétes a miénkkel. Ezt az állítást Daniel José Older bírálta a fentebb hivatkozott BuzzFeed-cikkében azon az alapon, hogy aki nem tapasztalt a kisebbségekkel szembeni megkülönböztetést, az könnyen romantizálja Lovecraftot, de aki nap mint nap megéli a kirekesztettséget vagy látja ezeket a folyamatokat, az aligha fog jókat szórakozni Lovecraft gondolatain és extrém személyiségén. Ebből a megfontolásból kiindulva megállapíthatjuk, hogy Joshi élete kétségkívül mentes volt a kirekesztéstől, ezért Lovecraft rasszizmusa fölött is könnyebben napirendre tudott térni, így aligha várható, hogy egyhamar kölcsönös megértés fog születni a Lovecraft rasszizmusát hangoztatók és Joshi között.
Lovecraft rasszizmusának kérdése felveti azt az esztétikai dilemmát, hogy mennyiben befolyásolja a mű értékelését alkotójának személyisége. Kétségtelen, hogy Lovecraft írásaiban találhatók rasszista toposzok és ihletésük mögött ilyen megfontolások is fellelhetők; a Lovecraft-kutatások mára ezt a kérdéskört viszonylag alaposan körbejárták. Joshi természetesen azt az álláspontot képviseli – és álláspontom szerint abszolút egyet lehet vele érteni –, hogy az említett körülményektől azok igazsága mellett is el lehet vonatkoztatni, mert a céljuk nem a rasszista agitáció, hanem a kozmicizmus és az emberi jelentéktelenség közvetítése, továbbá a rasszista elemek mellett temérdek egyéb körülmény is közrejátszik a művek egészében (ahogyan Lovecraft személyes világnézetének tartalmában is). Joshi tehát inkább a mű és szerzője elválaszthatósága felé húz.[xx] Érdemes ezzel összefüggésben említést tenni egy esetről Joshi középiskolai életszakaszából. Joshi 1974-ben, a Burris Laboratory Schoolban töltött ideje alatt alapított egy iskolai irodalmi lapot Forum címmel. Még elsős volt, amikor az intézmény egy tanulója megkéselte egy diáktársát, aki bele is halt a támadásba. Az elkövető – feltehetően már a büntetés-végrehajtás berkeiből – eljuttatta egy írását Joshihoz, aki azt a közlésre alkalmasnak tartotta és meg is jelentette. Elmondása szerint az esemény kisebb felháborodást keltett az iskolában, ami csakhamar leülepedett.[xxi] Ezt a történetet azért érdemes megemlíteni itt, mert abba az irányba mutat, hogy az esztétikai érték és a szerző személye különválasztásának attitűdje Joshiban már ebben az életkorban is megvolt.
Joshi időnként megkapja azt a vádat, hogy Lovecraft „védelmének” örve alatt pusztán nekiront mindenkinek, akiről úgy érzi, veszélyezteti egyeduralkodói státuszát a Lovecraft-szakértelem terén. Ennek nyilván maga Joshi a legjobb tudója. Joshi gyakorlatilag szélmalomharcot vív azokkal szemben, akik jelentős hangsúlyt helyeznek Lovecraft rasszizmusára – mindezt úgy, hogy e rasszizmus tényét ő maga sem tagadta sohasem, sőt, részletesen taglalta. Egyes kirohanásainak indulatossága mindenesetre akár ennek a pozícióféltésnek a gyanúját is felvetheti. Az kétségtelen, hogy Joshi az életművével meglehetősen erőteljesen rátenyerelt Lovecraft hagyatékára és a weird irodalomnak arra a szeletére, amely Lovecrafthoz kötődik, továbbá minden bizonnyal legyezgetik az egóját a szakcikkekben visszatérő „leading Lovecraft scholar” és hasonló fordulatok. Hogy a Lovecraft rasszizmusát nagy elánnal hangoztatók közül ki az, aki „veszélyeztethetné” Joshi monopóliumát, ha pusztán a tényismereteket nézzük, akkor komoly bizonytalanságba eshetünk a választ illetően. Kérdéses az is, mennyire szorul Lovecraft „védelemre”. A kritikusok jelentős többsége hangsúlyosan nem a lovecrafti hagyaték zárójelbe helyezése mellett érvel, hanem Lovecraft rasszizmusának tudatosítása mellett – bármi legyen is ezzel a szándékuk –, és ez még az olyan vagdalkozókra is igaz, mint Older vagy Phenderson Djèlí Clark, függetlenül attól, hogy ez utóbbiak esetében vagy az érvelés, vagy a következtetés meglehetősen gyenge lábakon áll. Azt is érdemes látni, hogy az a Lovecraft-kutatói nemzedék, amelyhez Joshi is tartozik, rajongókból áll, akiket az író és munkássága iránti odaadás hajt – ilyen esetben könnyen felmerülhet a személyes késztetés Lovecraft jó hírének megvédésére, ami akár elfogult és indulatos megnyilvánulásokat is eredményezhet – erre fentebb példát is hoztam. Lovecraft ráadásul különleges író abban a tekintetben, hogy a rendelkezésre álló bőséges dokumentumok alapján kifejezetten érdekes ember volt, ezért nemcsak a műveit, hanem az egyéniségét is lehet kedvelni, ilyen körülmények között pedig adja magát a probléma, hogy ez a szerethető egyén bizonyos attitűdjeivel akarva-akaratlanul eltaszította magától a spekulatív fikció olvasóinak néhány csoportját. Szigorúan a magam részéről zárásként annyit jegyeznék meg, hogy egy olyan időszakban, amikor az amerikai egyetemi hallgatóknak Lovecraft filozófiájáról először a rasszizmus jut eszébe,[xxii] a kortárs spekulatív fikció egyik meredeken felfelé szálló csillaga pedig manifeszt butaságot nyilatkoztat ki Lovecraftról egyetlen odavetett félmondatban, nos, nem tudom teljes szívből sajnálni, hogy Lovecraft púlai bulldogja időnként előcsörtet és rendet tesz ott, ahol rendnek kell lennie.
Folytatása következik…
Molnár András
[i] Colin Wilson (1931-2013) filozófus és író volt, aki az általa „új egzisztencializmusnak” keresztelt, az egzisztencializmus egy optimista verziójaként jellemzett filozófiát hirdette, emellett a legváltozatosabb témákban írt fikciós és nem fikciós kommersz könyveket, többek között a The Outsider (1956) címűt, amiben a társadalomtól elszigetelődő írók, bölcselők életét tekinti át. A könyv nem foglalkozik Lovecrafttal, és nem derül ki, vajon az ő híres novellájának címét vette-e kölcsön saját kötetéhez, Lovecraftot azonban kétségkívül olvasott, ennek bizonyítéka a Joshi által támadott okfejtés mellett az 1967-es The Mind Parasites című regénye, amelynek cselekményét a Cthulhu-mítosz világába helyezte. A regény először az Arkham House-nál jelent meg, e kiadás borítóképét az a Frank Utpatel készítette, akinek az Árnyék Innsmouth fölött néhány zseniálisan bizarr illusztrációját is köszönhetjük.
[ii] A történethez hozzátartozik, hogy Wilson később levelezett August Derlethtel, ennek nyomán pedig finomított álláspontján, és az Arkham Collector első (1967. nyári) számában úgy nyilatkozott, hogy indokolatlanul keményen viszonyult Lovecrafthoz. De Camp, L. Sprague: Lovecraft. A Biography. Doubleday & Co., Garden City, 1975. 438. o.
[iii] Ugyanakkor ez az eset vezetett ahhoz, hogy Joshi – Everts biztatására – felvette a kapcsolatot Dirk Mosiggal.
[iv] Joshi: What Is Anything? 9. fejezet. Le Guinre még hamarosan visszatérünk röviden, e ponton csak arra a körülményre érdemes felhívni a figyelmet, hogy a kritika megírásának esztendejében de Camp biográfiája volt az egyetlen, a teljesség igényével született Lovecraft-életrajz, olyannyira, hogy ez idő tájt még Joshi is legföljebb csak elkezdhetett szembesülni a mű hiányosságaival, feltételezhetően (egyebek között) az újdonsült szakmai-rajongói körével folytatott eszmecserék révén. Joshi protektív attitűdjét illetően mindenesetre árulkodó a törzsszövegben leírt megnyilvánulás. Elképzelhető persze, hogy a haragtartásra utaló megjegyzés humorosnak lett szánva, a körülmények között ez észszerű is lenne, de nem mernék fogadni rá.
[v] Okorafor fő hivatkozási alapja Lovecraft híres-hírhedt – és legjobb tudomásunk szerint, amennyiben Joshi I Am Providence című könyvének állítása helytálló, Lovecraft élete során nyomtatásban soha meg nem jelent –, On the Creation of Niggers, azaz A niggerek teremtéséről című költeménye. Ebben a fröcsögő hangvételű alkotásban Lovecraft arról ad hírt, hogy a világ teremtésekor az istenek létrehoztak egy lényt, amely az ember és az állat között helyezkedik el az evolúciós ranglétrán, s a kreatúrát niggernek keresztelték el. A vers történetéhez lásd: Joshi, S. T.: I Am Providence. 5. fejezet.
[vi] Harman, Graham: Weird Realism: Lovecraft and Philosophy. Zero Books, Washington, 2012. 22-23. o.
[vii] De Camp: Lovecraft. 438. o.
[viii] Joshi: I Am Providence. 26. fejezet. Thomas különféle sértő és szidalmazó jelzőkkel illette Lovecraftot a dolgozatában, amitől de Camp elmondása szerint Derleth annyira felbőszült, hogy addig fenyegetőzött, amíg Thomas le nem tett az írás könyv formájában történő publikálásának gondolatáról. („These so outraged Derleth that he browbeat Thomas into giving up his plans to publish the thesis as a book.”) Joshi úgy számol be az esetről, hogy a szerző a könyvként történő kiadás érdekében engedélyt kért Robert H. Barlow-tól és Derlethtől Lovecraft leveleinek idézésére, ezt pedig Derleth – Lovecraft jó hírének óvása végett – kerek-perec megtagadta, és a szakdolgozat végül a University of Detroit irodalmi magazinjában, a Frescóban jelent meg sorozatos közlésben (az 1958. ősztől 1959. nyárig terjedő számokban). Noha egyfajta „rajongói utilitarizmus” lencséjén keresztül nézve minden bizonnyal jót tett Lovecraft tartós hírnevének és elismertségének, hogy nem ez az oldala tárult először a szélesebb közönség elé egy mélyebb elemzésben, ezt a fajta cenzúrázó mentalitást nem lehet eléggé elítélni. Joshi a szakdolgozatról csak az I Am Providence-ben tesz említést, a korábbi életrajzokban nem. Feltételezhető, hogy ez a passzus áldozatul esett az H. P. Lovecraft: A Life Necronomicon Press általi kiadása érdekében történő nyesegetésnek.
[ix] Ilyen Barry L. Bender Xenophobia in the Life and Work of H. P. Lovecraft című szakdolgozata, amelyet két részletben közöltek a Lovecraft Studies 4. és 5. számában.
[x] Ez az, amit a bírálók a „kora embere” (man of his time) érvnek hívnak és teljességgel elvetnek. Érdemes itt utalni rá, hogy de Camp, akit Joshi azért bírál, mert szerinte túl nagy hangsúlyt fektet Lovecraft rasszizmusára, éppen valami hasonlót tesz, amikor az életrajzi könyvében röviden rámutat arra, hogy Lovecraft korában és környezetében a rasszizmus erősen jelen volt, és ezáltal bizonyos mértékig érthetőként, beláthatóként ábrázolja Lovecraft nézeteit. Lásd különösen de Camp: Lovecraft. 90-99. o.
[xi] Baxter cikke december 18-i dátumozással olvasható az interneten. A cikk végén link található Joshi olvasói leveléhez, az azonban rövidített – mintegy 400 szavas – változat, mert a lap nem fogadott be terjedelmesebb levelet. Joshi vitairata természetesen teljes hosszában olvasható a blogján.
[xii] Ehhez Baxternek is sikerült hozzájárulnia azzal, hogy az eredeti kritikájában azt írta: „[a]z etnikai kisebbségek és a szörnyek számára [vagyis Lovecraft számára] gyakran felcserélhetők”, anélkül, hogy konkrét példákkal támasztotta volna alá az állítását, és a viszonválaszában nem sok mindent írt, amivel egyértelműbbé tehette volna, hogy itt többről van szó. Ezt a magas labdát Joshi – engedtessék meg ennyi stilisztikai kilengés – hülye lett volna nem lecsapni.
[xiii] Más kérdés, mennyi értelme van ezeknek a kritikáknak. Utaltam rá, hogy Lovecraft rasszizmusának természete és a fikciójában való megjelenése régóta kutatási téma, ilyen szempontból van némi pikáns mellékíze annak, hogy a bírálók úgy viselkednek, mintha frissen döbbentek volna rá Lovecraft rasszizmusának tényére. Csak egyetértéssel lehet idézni Joshinak azt az untig hangoztatott érvét, hogy Lovecraft gondolatvilága ezerszer sokrétűbb, semhogy azt le lehetne szűkíteni a rasszizmusra vagy a rasszizmust lehetne annak központi elemeként megjelölni. A téma természetesen további kutatások tárgyát képezi; hogy pontosan mit lehet elérni azzal, hogy az író faji nézeteit kihangsúlyozzák, azt nehéz belátni, elvégre a kozmicizmus független a rasszoktól, ezért Lovecraft rasszizmusának állandó tudatosítása nem sokat segít a rasszizmus visszaszorításában, mint ahogyan Lovecraft fő üzenetének alaposabb megértésében sem. Így marad az, hogy sommás ítéletek születnek az író személyisége fölött egy jelentősen más kor erkölcse alapján, ami szintén nem hoz semmilyen önmagán túlmutató eredményt.
[xiv] Gálvölgyi Judit fordítása.
[xv] Joshi, S. T.: A Subtler Magick: The Writings and Philosophy of H. P. Lovecraft. Wildside Press, Berkeley Heights, 1999. 108. o.
[xvi] Joshi, S. T.: Lovecraft and Weird Fiction. Selected Blog Posts, 2009-2017. Sarnath Press, Seattle, 2017. 51. o.
[xvii] Joshi: Lovecraft and Weird Fiction. 135. o. A tengelyakasztás másik oka Scott Nicolay meghívása a konferenciára, amit Joshi kifejezetten ellenzett, Hobbs mégis jóváhagyta. Nicolay minden bizonnyal azzal verte ki a biztosítékot Joshinál, hogy egy – állítólagos – nyilatkozata szerint örömest rávizelt volna Lovecraft sírjára. Nicolay nyilatkozatát nem találtam az interneten; azt egyébként egy Joshival folytatott kisebb csörte előzte meg, amely – legjobb tudomásom szerint – annyival kezdődött, hogy Joshi vegyes hangvételű kritikát írt az író Ana Kai Tangata című novelláskötetéről. A könyvet Joshi nem tartotta hibátlannak, Nicolayt ellenben ragyogó tehetségű íróként jellemezte, akinek ezt a tehetségét még meg kellene tanulnia megfelelő formában kiaknázni. Az adok-kapok során Joshi tett néhány epés megjegyzést a kortárs amerikai horror-/weird szcéna belterjességére is.
[xviii] Egy ilyen eset, amiről beszámol önéletrajzában, 1980 körül történt, az iráni túszdráma idején: Joshi Providence-ben sétált, és egy tizenkét éves forma gyerek azt ordította rá egy autóból, hogy „Hülye irániak!” (Iranians suck!). Feltételezhető, hogy Joshit a bőrszíne miatt iráninak vélte az „elkövető”. Joshi: What Is Anything? 5. fejezet.
[xix] Joshi: What Is Anything? 3. fejezet.
[xx] Ez nyilvánvalóan leegyszerűsítő állítás, de részletesebb boncolgatására itt nincs tér.
[xxi] Joshi: What Is Anything? 3. fejezet.
[xxii] Poole, W. Scott: In The Mountains of Madness. The Life and Extraordinary Afterlife of H. P. Lovecraft. Soft Skull Press, Berkeley, 2016. 168. o.