Folytatjuk Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani.
Az Árnyak az időn túlról című, márciusban megjelent antológiában megjelent tanulmány, egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Mivel ennek hossza is közel 100 000 leütésnyi, három vagy négy részletben – hetente vagy kéthetente – fogjuk megjelentetni a honlapon.
A sorozat többi részét a Tudástár->Cthulhu-mítosz rovatban, itt találod.
Cthulhu hívása
David E. Schultz úgy tartja, hogy a Cthulhu hívása a Dagon kozmikus szinten ható, újraírt változata. A párhuzamok e két írás közt tagadhatatlanok: egy elsüllyedt földdarab egy földrengés hatására kiemelkedik a víz alól; aztán ott a kataklizma képi érzékeltetése; az apokaliptikus víziókkal terhes konklúzió, az emberi világ alatt (vagyis a felszín alatt) titokban működő szörnycivilizáció, amely a napot lesi, amikor leigázhatja az emberiséget stb. A Cthulhu hívásában azonban a rettenet már kozmikussá válik; az univerzum néma, rideg mindenhatóságával szemben tételeződik az emberiség, amely e relációnak köszönhetően oly parányivá, oly jelentéktelenné zsugorodik. Cthulhunak már pusztán a jelenléte az emberiség balsorsát igazolja: hiába szövögetett álmokat, hiába képzelte magát a Világ Urának; a megrázkódtatás, amely végérvényesen kibillenti e hamis nagyságból, egyben az emberi faj halálos ítéletévé is válik.
Joshi állítása szerint több száz oldalnyi levelezést nyálazott át a „Cthulhu” kifejezés eredete után kutatva, sikertelenül. Sem arab, sem görög eredet nem jöhet szóba, mint például Azathoth vagy Nyarlathotep esetében; pusztán arról lenne szó, hogy Lovecraft esetlegesen, ad hoc találta ki ezt a nevet?[1] Egy levelében Lovecraft arról ír, hogy „a roppant körültekintő névválasztással egyfajta tiltakozásomat fejezem ki a legtöbb sci-fi és weird szerző idióta és gyerekes szokása ellen, amely során az emberi minőségtől végletekig eltérő élőlények nyelve merőben emberi jelleget ölt, mintha még ezek az idegen létformák is képesek lennének az emberi hangképző szervekre szabott nyelveken beszélni”. Azt is elárulja, hogy a Cthulhu pontos kiejtése „Khlûl’-hloo”.[2]
Lovecraft egy James F. Mortonnak írt levelében tréfásan az alábbi „családfán” tünteti fel őseit, Cthulhut és Clark Ashton Smithet:
* Az elsők, akik már ezen a bolygón laknak.
** Ez az egyesülés pokoli és kimondhatatlan tragédiát szült.[3]
Az elbeszélésből megtudjuk, hogy Cthulhu egy a Vének közül, aki tetszhalott állapotban szundít az óceán alá süllyedt R’lyeh városában. Az öreg Castro a gyűlöletes Vénekről a következőképpen számol be:
Voltak korok, amikor más fajok uralták a Földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezőre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni őket. Mert ők is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.
Ezek a Vének nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk – amit a varázserejű bálvány is bizonyít –, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R’lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni őket. Ekkor azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami védi őket, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak – így hát nem tehetnek egyebet, csak fekszenek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el. Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ők nem a szájukkal, hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a Vének mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az ősidőkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a Vénekhez, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet. Aztán a Vének megmutatják neki, hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendő szertartásokkal ébren kell tartania a Vének emlékezetét, és szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket.
A régi időkben a rejtőző Vének beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt valami. R’lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták őket a híveiktől. Emlékezetük azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz. Itt a vén Castro sietve megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi többet kicsalni belőle. Furcsamód a Vének méreteiről sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az őrült arab, Abdul Alhazred Necronomiconja tartalmaz néhány kétértelmű célzást.[4]
A különös, magas ház a ködben (The Strange High House in the Mist, 1926) említi először Nodens nevét, aki amellett, hogy a mélység és a lidércek [night-gaunts] ura, az Ősi Istenek közül származik. E lény az ugyanabból az évből származó Zarándokút Kadathban (The Dream-Quest of Unknown Kadath, 1926) is feltűnik. Nyarlathotep és Azathoth ebben az elbeszélésben a Külső (Más) Istenek közül való. August Derleth, jegyzi meg Joshi, talán ez alapján vélte úgy, hogy a gonosz Vének ellenpontjai a jóságos Más Isteneknek.[5] Ez a „jóságos” Nyarlathotep az, aki az egész történet során mindent elkövet azért, hogy Randolph Carter ne érje el célját; a történet végén azzal szembesíti Cartert, hogy a város, amelyért annyira epekedik, csupán gyermekkora szeretett és megtapasztalt dolgainak összessége, és csak Nodens lesz képes végül kiszabadítani őt Nyarlathotep igézetéből.
A Charles Dexter Ward esetében (The Case of Charles Dexter Ward, 1927) szőrmentén említés esik Yog-Sothothról, Ward anyja az egyik jelenetben még meg is hallja azokat a kiejthetetlen szavakat a fiától, amelyekkel meg lehet őt idézni.
A felületes szemlélők, mint August Derleth vagy Lin Carter, valamiért nem sorolták a Cthulhu-mítosz novellái közé a Szín az űrbőlt, és általában arra hivatkoztak, hogy ebben a történetben nem szerepel egy istenség sem. Arról azonban megfeledkeztek, hogy mind a történet helyszínének kiválasztása, mind a kozmikus rettenet felkeltése szempontjából igenis a mítoszba illik: nem messze Arkhamtől, egy vidéki farm területére ismeretlen dolog hull le az égből. Hogy pontosan mit is tartalmaz a meteorit, Lovecraft homályban hagyja. Annyi bizonyos, hogy földöntúli színnel rendelkezik.
Sokan a Rémület Dunwichbent tekintik a legmarkánsabb és legeredetibb mítoszos történetnek. Joggal; a történet szerint egy kozmikus lény, Yog-Sothoth megtermékenyítette az öreg Whateley lányát, aki e szentségtelen fajtalankodás következtében szörnyszülöttet – Wilburt és láthatatlan ikertestvérét – hozott a világra. Ez a történet Lovecraft saját Nagy Pán isten-változata[6], noha nagyon sok áthallás olvasható Harper Williams The Thing in the Woods (1924) című regényéből is. A legnagyobb rejtély e történettel kapcsolatban az, hogy Yog-Sothoth, ez a mérhetetlenül kiterjedt entitás miért pont Laviniát választja párjául, illetve mi a célja egyáltalán a hibrid lények nemzésével? Dr. Henry Armitage, aki felismeri a veszélyt és küzdeni akar egy borzalmas jövő beteljesülése ellen, annyit megsejt, hogy ismeretlen, kozmikus lényeknek van valami iszonyatos terve az emberiséggel és a világunkkal; talán Yog-Sothoth a Vének kottájából játszik?
A Vének voltak, a Vének vannak, a Vének lesznek. Nem a minékünk ismerős terek lakói ők, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektől fogva számunkra láthatatlanul létezők. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog-Sothothban egy a múlt, a jelen és a jövő. Ő tudja, hol törtek át a Vének egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. Tudja, hol rótták a földnek térségeit, s hogy hol róják azokat ma is, és hogy miért nem láthatja őket senki sem. Szaguk miatt közelségüket az emberfia koronkint megsejtheti, de külsejük meg nem ismerhető soha, kivéve azok vonásaiban, kiket ők e földön nemzenek; s ezekből számos akad. Ők anyagtalan, láthatatlan lényegükben különböznek az ember igaz valójától, s e lényeg tőlük ered. Láthatatlanul és szaguktól kísérten bukkannak fel magányos helyeken ők, valahányszor kimondják a szavakat, s a rítusok hívása hozzájuk elér.[7]
A Rémület Dunwichben-t azonban fonák módon műfajparódiának is tekinthetjük, többek közt Donald R. Burleson is így vélekedik, amikor felmerül az elbeszélés történetvezetésében rejlő logikai bukfenc. Wilbur halálával ugyanis a logika azt diktálná, hogy Yog-Sothoth terve kudarcba fulladt. Az ezt követő események a fő történetszál szempontjából tehát irrelevánsak, ráadásul Armitage doktor hősies küzdelme a gonosz ellen olyan heroikus fantasy beütést kölcsönöz a műnek, amely Lovecraft szájízétől eléggé idegen. Lehetséges lenne talán, hogy valamiképp átvette Farnsworth Wright filozófiáját azzal kapcsolatban, hogy a történeteknek végül is emberközpontúaknak kellene lenniük? (Számos novelláját ennek hiánya miatt dobta vissza a szerkesztő.) Egyik levelében Lovecraft úgy fogalmaz, „az az ostoba Wright a véget nem érő kifogásaival korábbi műveim homályos, többértelmű voltával kapcsolatban elérte nálam, hogy szokásommá váljon a világos fogalmazás”.[8]
A Vermontban[9] játszódó Suttogás a sötétben Yuggothja később visszatér A yuggothi gombában (Fungi from Yuggoth, 1929–30) is, noha a szonett szürke, távoli világa nem feltétlenül illik a novellában megformált Yuggothra, amely nem más, mint a Plútó, amelyet épp abban az évben fedezték fel, amikor Lovecraft az elbeszélését írta. Asztronómus énjét ismerve eléggé felvillanyozhatta ez a tudományos szenzáció, és egészen odáig ment, hogy saját maga nevezte el a bolygót. A Suttogás a sötétbenből kiderül, hogy egy interdimenzionális faj előőrsöt létesített Yuggothon, a naprendszer peremén. Az a gombaféle a bolygón vélhetőleg egy másik faj, ami, derül ki a szonettből, Cthulhut, Tsathogguát és Shub-Niggurathot imádja.
De ki maga a suttogó? Ki rejtőzik a viaszmaszk mögött, ki rejti magát el egy köpennyel? A bevett értelmezés szerint maga Nyarlathotep. Azonban Nyarlathotep alakváltó képességgel rendelkezik; akkor miért nem ölti fel egyszerűen magára Akeley mását? Mellesleg ahhoz képest, hogy a lovecraftiánus lények/istenek egyébként szokásosan mellékszereplők történeteiben, Lovecraft itt mégis főszerepet szánt egyiküknek.
A már említett A yuggothi gomba összesen harminchat szonettből álló költeményciklus. (Lovecraft pszeudo-szonettnek nevezte, mert a klasszikus petrarkai és shakespearei formák keverednek benne.) Az első háromban a meg nem nevezett narrátor birtokába egy különös könyv kerül, amely rejtett dimenziókba képes kaput nyitni. A következő részek különböző furcsa és rejtelmes látomások gyűjteménye egyes szám, első személyben elmesélve. Együtt olybá tűnnek, mintha élénk és mozgalmas álomképek sorozata lennének.
1931-ben Lovecraft megírja Az őrület hegyeit, amelyben egy sarki kutatóexpedíció földön kívülről származó lények tetemeire talál rá, akikről később kiderül, hogy egy vénséges vén faj tagjai. Millió évekkel ezelőtt érkeztek a legtávolibb űr szegletéből és kolóniákat létesítettek a Földön. Az általuk rabszolgamunkára teremtett protoplazmikus lények, a shoggothok azonban fellázadtak, amely a dicső faj bukásához vezetett. Az expedíció feljegyzései közt az alábbi olvasható:
Hibátlan példányok hátborzongató hasonlatossága primitív mondák alakjaira elkerülhetetlenül vezet sarkvidéki ősöreg lények feltételezéséhez. Dyer és Pabodie olvasták a Necronomicont, látták Clark Ashton Smith általa ihletett lidérces festményeit, megértik, mire célzok, ha mondom, állítólag egész földi életet a Vének teremtették viccből vagy tévedésből. Hallgatók szerint elgondolás nagyon ősi trópusi sugárállatok sugallta beteges képzelgéseken alapul, akárcsak Wilmarth emlegette történelem előtti népművészeti tárgyak – Cthulhu-kultusz tartozékai (…) A valamik, amelyek a dinoszauruszok korában tenyésztek és tanyáztak ebben az iszonytató kőhalmazban, nem dinoszauruszok voltak, hanem még náluk is cudarabbak. A dinoszauruszok csak újsütetű és jóformán agy nélküli lények, ennek a városnak az építői azonban bölcsek és vének, és a lábnyomukat őriző sziklák már akkor is öregebbek ezermillió évesnél. Olyan sziklák voltak ezek, melyeknek kialakultakor a földi élet, ha egyáltalán létezett, nem haladta meg a kocsonyás sejthalmaz szintjét. A valamik teremtették és hajtották rabigába az életet, minden kétségen kívül ők ihlették a démoni őslegendákat, amelyekre riadtan célozgatnak a Pnakotikus kéziratok és a Necronomicon. Ők voltak a nagy „Öregek”, kik a csillagokból szivárogtak alá, mikor még ifjú volt a Föld; kiknek anyagát idegen fejlődés mintázta, hatalmukhoz foghatót pedig sohasem látott bolygónk.[10]
Az esszé egy korábbi pontján már felmerült az istenség vs. földönkívüli lény értelmezésének a problematikája. Bizonyos források a lovecrafti lényekre istenségekként tekintenek, mások viszont pusztán kozmikus entitásoknak vélik őket, akik ezáltal nem feltétlenül esnek a misztikus és elvont „istenség” kategóriájába. Az őrület hegyeiben Lovecraft demitologizálja szörnyeit: merő idegenekként, űrlényekként festi le őket. Robert M. Price felhívja a figyelmet, hogy igazából már a korábbi történetekben sem volt olyan mozzanat, amely alapján istenekként kellett volna elképzelnünk ezeket a lényeket. Hogy bizonyos emberek csoportja vagy ugyancsak idegen fajok tagjai istenként imádják őket? Meglehet, de hát manapság már a popsztárokat is istenítik. Az istenítés mozzanata még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fetisizált, bálványozott, imádott célszemély valóban „isten”. Csupán annyi jelenthető ki, hogy ezek az emberfeletti képességekkel rendelkező lények, akik nem csak az űrt képesek átszelni, hanem magasabb dimenziókba vagy alternatív valóságokban is képesek behatolni, elmossák a határt egy fizikai lény és egy transzcendens, omnipotens létező közt, akire hagyományosan „istenként” tekintünk. Vajon Alhazred tévedett, vagy csak rosszul értelmezték a kultisták a Necronomicon passzusait? Mindenesetre Az őrület hegyei a földi élet eredetmítosza is: ezek az Öregek (nem keverendő össze a Vénekkel!) pusztán viccből vagy véletlenül teremtették meg a földi lényeket, köztük az embert is. Ez a tömör, maró és mizantróp nézet, amely itt fikcionalizálva jut kifejezésre, Lovecraft véleménye az emberiségről a való életben. Azé a Lovecraftté, aki egész életében megrögzött materialista volt; aki Nietzsche filozófiája alapján megértette, hogy az ittlét pusztán esztétikailag igazolható, és az ember, hogy valahogy túlélje az életet, isteneket talált ki, akikkel folyamatosan megerősítette személyes és kollektív kapcsolatát. A kultisták a Cthulhu hívásában is ezt teszik, jegyzi meg Joshi, miközben még ők is saját magukat áltatják: ugyanis az az entitás, amelyről azt feltételezik, hogy istenség, mindössze amorális földönkívüli lény, akinek semmi dolga az emberiséggel.[11]
Az Árnyék Innsmouth feletten (The Shadow Over Innsmouth, 1931) már jól érződik, hogy Lovecraft a folytonos szerkesztői visszautasítások hatására próbált kissé más írói stílust alkalmazni.[12] Chambers, Blackwood és Cobb műveinek a hatását magán viselő kisregény középpontjában a Mélységlakók állnak: ezek az ocsmány, humanoid, halszerű élőlények az innsmouth-i lakosokkal párosodva gondoskodnak hibrid utódokról; ez pedig Lovecraft azon félelmének, viszolygásának az allegóriája, hogy a fehér, angolszász családokba beférkőznek, beházasodnak az „alantas”, „szolgai” fajok: a bevándorlók, a feketék és egyéb idegenek. Ezekből a szentségtelen frigyekből semmi jó nem születik, és ezt vizuálisan is jól érzékelteti Lovecraft, amikor az otromba, visszataszító, deformált fejű utódokat mutatja be.
Még nem jutottam el a túlsó sarokig, amikor zavaros, vartyogó zsibongás figyelmeztetett északról, a Washington Street felől egy újabb vadászcsapat közeledésére. Mikor elérték azt a holdfényes kereszteződést, ahol egy tébolyító látvány nemrégiben az idegösszeomlás határára sodort, már alig egy háztömbnyire jártak tőlem, úgyhogy tisztán láthattam őket – és elöntött a jeges iszonyat. Valamennyien torz tagokkal vonszolták deformált testüket, darabos arcvonásaikról bestialitás sugárzott, mintha az egész horda elkorcsosult szubhumánokból állna. A legelöl görnyedező férfi kimondottan majomszerű benyomást keltett, karja földig lógott, kifordult kézfeje a kövezetet söpörte; egy másik palástban és diadémmal a fején; lomha ugrásokkal haladt, mint valami hatalmasra puffadt varangy.[13]
Az Álmok a boszorkányházban (The Dreams in the Witch House, 1932) felett a kritikusok gyakran fanyalognak következetlenségeiért és kissé száraz stílusáért. A benne olvasható hipertér gondolata a kor fizikájának új elméleteire reflektál: ne feledjük, Einstein és mások valójában forradalmasították a természettudományokat; a kvantummechanika, az asztrofizika és a téridő-elmélet ugyanis megengedte párhuzamos univerzumok és magasabb dimenziók meglétét. A newtoni világképnek bealkonyult. Ám Lovecraft azon próbálkozása, hogy a több száz éves boszorkányságot „átfordítsa” a tudomány nyelvére, hogy a mágiát összekapcsolja az emelt szintű matematikával, túlságosan erőltetett és hamis. A szövegben olvasható utalásokat tekintve ezúttal két írótól is kölcsönöz: Smithtől az Eibon könyvét, Howardtól pedig von Junzt könyvét, a Névtelen kultuszokat (Unaussprechlichen Kulten).
Az ezüstkulcs kapuin át (Through the Gates of the Silver Key, 1932) E. Hoffmann Price unszolására született Ezüstkulcs-folytatás, amelynek visszatérő főhőse, Randolph Carter ismét átkel egy idegen dimenzióba, majd találkozik vezetőjével, ‘Umr at-Tawil-lal, aki Yog-Sothoth színe elé vezeti őt. Vezetője elmagyarázza neki, hogy minden lény egy-egy őstípus leszármazottja; Carter pedig a legfőbb őstípus, Yog-Sothoth leszármazottja… vagyis itt ismét egy erős demitologizálással van dolgunk.
Lovecraft írói munkássága és kvázi-mítoszos építkezése az 1935-ben befejezett Árnyék az időn túlról című elbeszélésében csúcsosodik ki. Lovecraft egyébként nem volt nagyon megelégedve vele, Wandrei a tudta nélkül küldte el az Astoundingnak, és mivel nem látta a végleges kéziratot, nem tudott belejavítani sem, és a történet végül számos helyen eltérő, hibás szöveggel jelent meg a magazinban. Az eredeti szöveg csak 1994-ben látott napvilágot. Az elbeszélés kozmikus léptékű voltát sejteti, hogy a történet cselekménye millió éveket és mérhetetlen távolságokat ível át. E történet oldalain mutatkozik be a Dicső Faj, a yith-iek, akik képesek a tudatukat az időben utaztatni, és belehelyezni idegen fajok fejébe. A Yith egyik egyede pont ezt műveli a főszereplővel. Miközben megszállva tartja az emberi testet, az idegen okkult könyveket tanulmányoz:
Kézzelfogható bizonyítéka van lapszéli jegyzetek formájában, hogy olyan műveket tanulmányoztam aprólékosan, mint d’Erlette gróf Cultes de Goules-ja, Ludwig Prinn De vermis mysteriis-e, az Unaussprechlichen Kulten von Juntztól, a döbbenetes Eibon könyvének fennmaradt részletei és az őrült arab Abdul Alhazred rémületes Necronomiconja. Valamint az is tagadhatatlan, hogy friss és gonosz dagálya támadt a földalatti kultuszoknak különös változásom idején.[14]
Prinn Robert Bloch karaktere, szintén Bloch kitalációja A Féreg misztériuma, amely e helyütt latin nyelven szerepel. Ezen kívül homályos utalás olvasható az Eltdowni töredékekre, amely Richard F. Searight A lezárt szarkofág (The Sealed Casket, 1935) című novellájában tűnik fel (noha az utalás e töredékekre az első nyomtatott verzióban nem lelhető fel). Az enumeráció itt nem ér véget: a narrátor tudata bejárja a yith-iek városát, és különös lényekkel találkozik.
Megtudtam – még mielőtt éber felem tanulmányozni kezdte volna a hasonló eseteket vagy az ősi mítoszokat, amelyekből az álmok kétségkívül eredtek –, hogy a körülöttem lévő lények a világ legnagyobb fajához tartoznak, amely meghódította az időt, és minden korba elküldte fölfedező elméit. Azt is tudtam, hogy engem a saját koromból ragadtak el, miközben valaki más használja a testemet, és hogy némely különös test hasonlóképpen foglyul ejtett elméknek szolgál otthonul. Úgy rémlett, hogy az ollókattogás különös nyelvén a naprendszer minden szögletéből ide száműzött lényekkel társalkodom.
Volt itt egy elme a Vénusz bolygóról, aki a jövő kiszámíthatatlan messzeségében fog élni, egy másik a Jupiter egyik külső holdjáról, hatmillió évnyi múltból. A földi elmék közül akadt néhány az őskori Déli-sark szárnyas, csillagfejű, félig növény lakóiból; egy másik a mesés Valusia hüllőnépéből származott; hárman ember előtti, bundás hüperboreusok voltak, Tsathoggua imádói; egy a rendkívül visszataszító csocsók közül; ketten a Föld utolsó korszakának pókszerű bennszülötteit képviselték; öten az emberiség után következő vitéz bogárféléket, akikbe a Dicső Faj egy napon majd tömegesen menekíti át legnagyobb elméit a borzalmas veszély elől; továbbá számosan az emberi fajból.[15]
Ez a seregszemle azonban pusztán játékos kölcsönzésnek, poénkodásnak tűnik, hisz szignifikáns jelentőséggel a narratíva szempontjából nem bír. Az elmeutaztatás, a tudati kivetítés toposza, amelyet Lovecraft az ugyanebben az időszakban megírt round robin-részletében (Kihívás a végtelenen túlról – The Challenge From Beyond, 1935) is felhasznál, nem egy korabeli fantasztikus történetének témája volt.
Elérkeztünk Lovecraft utolsó, releváns művéhez, A sötétség lakójához. A teljes mű egy irodalmár incselkedése megint: Robert Bloch, amikor megírta A csillagvámpírt (The Shambler from the Stars, 1935), egy fiatal írót szerepeltetett benne, aki egy Providenceben élő magas, hórihorgas és holdvilágképű úriember segítségét kéri egy ezoterikus szöveg lefordításához, de ezzel az úriember halálát okozza, mivel egy láthatatlan „csillagvámpír” elragadja. Olyan egyértelmű volt ennek a karakternek a hasonlatossága Lovecrafthoz, hogy Farnsworth Wright arra kérte Blochot, hogy forduljon az „áldozatához” engedélyért a történet leközlésére. Miután levelet írt, Bloch kapott Lovecrafttól egy álhivatalos felhatalmazást, amelyben az író engedélyezi „meggyilkolásának, elpusztításának, megcsonkításának, felszabdalásának, átváltoztatásának vagy egyéb módon való kezelésének bemutatását A csillagvámpír című történetben”. A sötétség lakója szívélyes visszavágás. Az események egy elaggott templom, a Csillagok Bölcsessége nevet viselő szekta épületének rejtőzködő lakója körül forognak, akiről aztán kiderül, hogy nem más, mint Nyarlathotep avatárja. Robert Blake, a történet főhőse azzal ébreszti fel ezt a lényt, hogy használja a fénylő trapezoédert, amelyet a sötét Yuggothon alkottak a gombalények, és a Vének hoztak a Földre. Ez a szerkezet tér-időablak, és aki belenéz, távoli világok fényeit és különös alakjait pillanthatja meg benne.
Kooperáció
Itt érdemes kitérni arra, hogy Lovecraft pénzkereset gyanánt elvállalta fiatal, amatőr írók műveinek a revízióját, javítását, korrektúrázását. Emellett megrendelői számára saját, teljes történeteket írt, amelyek ügyfelei neve alatt jelentek meg később. Utóbbi csoportba sorolható művei túlnyomórészben tehát egyéni alkotások, amelyeket egy megadott szinopszis és ötlet alapján kellett megírnia. Kitűnik ebből, hogy Lovecraft voltaképp szabad kezet kapott abból a szempontból, hogy milyen szereplőket vonultat fel és milyen narratív eszközöket alkalmaz. Több helyütt is említi, hogy nem fektet túl sok energiát abba, hogy lekörmölje ezeket a történeteket, de ujjgyakorlatoknak mindenképpen megteszik. „Miért ne?”-alapon Lovecraft nem állta meg, hogy ne szerepeltessen kvázi-mítoszos elemeket is bennük.
1927-ben Lovecraft újraírta Adolphe de Castro (1859–1959) 1893-as A Sacrifice to Science című történetét The Last Test címen. A novella egy pontján bukkan fel először, mégpedig egy doktor és egy mágus vitája során Shub-Niggurath neve. Egy évvel később, a Zealia Bishop (1897–1968) megrendelésére írt Yig átka (The Curse of Yig, 1928) címszereplő szörnye egy kígyóisten, egyfajta saját Quetzalcoatl, aki csak az ellen gerjed haragra, aki nem tiszteli őt és mérgeskígyó gyermekeit. A Medúza fürtjei (Medusa’s Coil, 1930) tulajdonképpeni címszereplője, Marceline annak a mérhetetlenül ősi természetellenesség megtestesülése, amely teljességgel földöntúli származású, és amely Medúza és nővérei legendáját ihlette. A dombban (The Mound, 1929–30) feltűnő, eredetileg Clark Ashton Smith által kitalált Tsathoggua egy varangy formájú isten; a novellából az is kiderül, hogy amikor K’n-yan népe rátalált nevére a Yoth-i kéziratban, saját istenévé tette meg Tsathogguát. Rajta kívül azonban minden fontosabb entitás is említésre kerül; köztük Shub-Niggurathot nőneműként mutatja be (egy későbbi levelében azt is elárulja, hogy Yog-Sothoth az apja Ezer Ivadékának), aki egyben termékenységi szimbólum, hívői és kultistái számára a Kecske képében jelenik meg Ezer Ivadékával. A Hazel Healdnak (1896–1961) írt Rettenet a múzeumban (The Horror in the Museum, 1932) egy Rhan-Tegoth nevű, rémes istenségről készített szoborról kiderül, hogy az maga Rhan-Tegoth. Egyébként ebben a bámulatos múzeumban Yog-Sothoth is ki van állítva… Az Eónokon túlról (Out of the Aeons, 1933), amely szintén egy múzeumi horror, bemutatja az olvasónak Ghatanothoát, akinek még a látványát sem képes földi lény elviselni.
Folytatása következik…
Somogyi Gábor
[1] Joshi, 2015, 54–55. o.
[2] Joshi, 2015, 55. o.
[3] In: August Derleth – Donald Wandrei szerk.: Selected Letters IV., Arkham House, Sauk City, 1976, 183. o.
[4] In: H. P. Lovecraft összes művei 3. kötet, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2005. (Kornya Zsolt fordításán egy-két helyen módosítottam – a szerk.)
[5] Joshi, 2015, 62. o.
[6] Joshi, 2015, 73. o.
[7] In: H. P. Lovecraft összes művei 2. kötet, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2003. (A magyar szöveg itt Gáspár András fordításában olvasható, amelyet néhol módosítottam – a szerk.)
[8] Joshi, 2015, 77. o.
[9] Amelynek a magyarázata az, hogy Lovecraft épp akkoriban tett egy hosszabb kiruccanást Vermontba. Ha elolvassuk úti beszámolóját, amelyet Vermont—A First Impression címmel írt 1927-ben, egész bekezdéseket találunk benne, amelyet szinte változatlanul emelt át a Suttogás a sötétbenbe.
[10] In: H. P. Lovecraft összes művei 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001. (A magyar szöveg itt Sóvágó Katalin fordításában olvasható – a szerk.)
[11] S. T. Joshi: The Cthulhu Mythos: Lovecraft vs. Derleth. In: S. T. Joshi szerk.: Dissecting Cthulhu, Miskatonic River Press, Lakeland, 2011, 48. o.
[12] Wright azonban kétszer is visszadobta ezt a kisregényt, végül 1936-ban jelent meg a Visionary Press kiadásában.
[13] In: H. P. Lovecraft összes művei 3. kötet, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2005. (Kornya Zsolt fordítása)
[14] In: H. P. Lovecraft összes művei 1. kötet, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2001. (Bihari György fordítása)
[15] I. m., uo.