Gondtalan gyerekkor #2 – H. P. Lovecraft levelezés #9

Lovecraft korai önéletrajzi leveleinek legterjedelmesebbje az alábbi beszámoló, mely Rheinhart Kleinerhez íródott 1926. november 16-án. Gazdag részleteket nyújt Lovecraft életének első évtizedéről, egy gondtalan gyerekkorról. Mivel a levél igencsak hosszú, ezért két részletben fog érhető el a honlapunkon, a levél első felét itt találod.


RHEINHART KLEINER RÉSZÉRE, 1916. NOVEMBER 16.

[…]

1896 januárjában nagyanyám halála olyan gyászos hangulatba taszította a háztartást, melyből az soha nem tért teljesen magához. Anyám és nagynénéim fekete öltözéke olyannyira eltöltött rettegéssel és viszolygással, hogy alattomban élénk színű anyag- vagy papírdarabokat tűzdeltem szoknyáikra a puszta megkönnyebbülésért. Gondosan át kellett vizsgálniuk öltözéküket, mielőtt látogatókat fogadtak vagy elhagyták a házat! S akkoriban lett úrrá korábbi jó kedélyemen a csüggedés. Elkezdtem a legförtelmesebb rémálmokat látni, melyeket olyan dolgok népesítettek be, melyeket “éj-iszonyoknak” neveztem el – ezt a szóösszetételt magam faragtam. Ébredés után lerajzoltam őket (talán eme alakok elképzelései az Elveszett Paradicsom fényűző, Doré által illusztrált kiadásából eredtek, melyet egy nap a keleti társalgóban fedeztem fel.). Álmomban rendszerint émelyítő sebességgel sodortak magukkal az űrön át, miközben felsértettek és nyársra húztak utálatos hármas szigonyaikkal. Teljes tizenöt – ah, több! – év telt el, mióta utoljára találkoztam “éj-iszonnyal”, de még manapság is, amikor félálomban, tétován sodródom gyermekkori gondolatok tengerén, rám tör a félelem hulláma [. . .] s ösztönösen küzdök, hogy ébren maradjak. Ez volt egyetlen imádságom akkor, ’96-ban – minden éjjel –, hogy ébren maradjak és elűzzem az éj-iszonyokat!

Észre fogod venni, hogy nem tettem utalást gyermeki barátokra és játszótársakra – egy sem volt! A gyerekek, kiket ismertem, nem kedveltek engem, s én sem kedveltem őket. A felnőtt társasághoz és társalgáshoz szoktam, azon tény dacára, hogy szégyenletesen korlátoltnak éreztem magam az idősebbekhez képest. Semmi közös nem volt bennem és a gyermeteg sokaságban. Vadságuk és lármájuk nyugtalanított. Gyűlöltem a puszta játszadozást és zűrzavart – kikapcsolódásaimban mindig igényem volt a tervszerűségre. Anyám egyszer megkísérelt beíratni egy gyermekeknek szóló táncórára, ám én iszonyodtam a gondolattól. Felajánlására adott válaszom rávilágított könyveket bújó kutatásaim természetére a ’98-as esztendő táján. Azt mondtam: “Nemoferesaltatsobrius, nisi forte insanit!”[1] Mely Cicero Catilina elleni szónoklatából származik. 1896 komor időszakában esett meg, hogy először kezdtem lelkesedést mutatni az önmérséklet iránt. Valahol ráleltem John B. Gough Napfény és Árnyék[2] (Sunshine and Shadow) című művének egy régi kötetére, és elolvastam és újraolvastam, oda-vissza. Attól számítva a mai napig soha nem esett nehezemre így vagy úgy ellentmondani az italnak! Ekkor már olvasmányaim a klasszikus mitológia köré épültek, melyhez a Grimm történeteket követően jutottam el. Csodáltam és igyekeztem magamévá tenni a költői idézeteket, melyekkel oly bőségesen hintették tele Bulfinch A Mítosz Korszaka[3] (Age of Fable) című munkájának lapjait, s 1897-ben megalkottam első hivatalos “versem”, mely cím szerint: “Az Új Odüsszeia, avagy Odüsszeusz Kalandozásai”[4] (The New Odyssey; or, the Adventures of Ulysses”). 1894-től 1896-ig csak gépírással dolgoztam, mára azonban elkezdtem folyóírással alkotni. Mindez idő alatt kedélyemet egy közelgő sorscsapás halvány előérzete tompította. Nem voltam vak, s láttam a család apadó vagyonát, melynek jelei a szolgálók számának fogyatkozásában és az istállók bezárásában mutatkoztak meg. Szörnyen hiányoltam Kelly-t, a kocsist, aki vitathatatlan tekintély volt az ír dialektust érintő minden dolog terén, s akinek megvolt a türelme, hogy higgadtan hallgassa az Angol Anyaországot illető magasztalásaimat. Távozása idejére már gyönyörű ír-angol kiejtésre tettem szert, melyet alkalmanként megcsillogtattam a saját magam és a környezetem szórakoztatására – különösképpen Miss Norah ______-éra (elfeledtem vezetéknevét!), aki a konyhai részleget felügyelte. A vallási kérdések szintúgy bosszantottak. Soha egy fikarcnyi hitem sem volt a természetfelettiben, azonban úgy tettem, mintha volna, mert ezt tekintették helyénvalónak egy baptista háztartásban. A vasárnapi iskola olyannyira lehangolt, hogy hamarosan mentesültem terhe alól. Ezután nézeteimet, ha nem is diszkréten, de csendben tűrték. [. . .]

Először 1898-ban kíséreltem meg iskolába járni. Mindeddig nem tekintették bölcs dolognak, hogy egy ennyire ingerlékeny és érzékeny gyermeket bármiféle fegyelmezésnek tegyék ki. Az általános iskola legmagasabb osztályában kezdtem, ám hamarosan igen haszontalannak találtam a tananyagot, hisz annak többségét már korábban elsajátottam. Mindazonáltal nem bánom a vállalkozást, hiszen a drága öreg Slater Avenue-ban (melyet – sajnálatosan – a rá következő évben otthagytam!) kötöttem egyetlen gyermekkori barátságomat – Chester és Harold Munroe-val [. . .] A Spanyol Háború roppantul érdekfeszítő volt számomra. Ekkor szimpatizáltam először a körülöttem élőkkel; hisz az Államok pártjára álltam egy olyan nemzet ellen, mely réges-rég Anglia ellensége volt, s kiknek Armadáját Drake zúzta össze. Epedtem, hogy részese lehessek, azonban megtagadták tőlem eme előjogot. Akkor kezdődött T. R. iránt tanúsított csodálatom, mely még mindig lelkesít.

1899-re költői kirohanásaim jócskán meggyarapodtak, egy gyűjtemény még mindig anyám tulajdonában van. Olcsó, összetűzdelt jegyzetlapokból álló könyv, és a címe “Poemata Minora”[5]. Tartalmaz egy ódát a holdhoz, a pogány vallás jobblétre szenderülése felett érzett búslakodásokat, Róma bukása feletti tűnődéseket, s ilyen és hasonló dolgokat!

Felületesen szintén sokat foglalkoztam fikcióval, örömömet főként a gyermeki képzelet által megteremthető legizgalmasabb és legborzasztóbb dolgokban lelve. Ebből az időszakból mellékelek egy valódi kéziratot – egy rövid, nyolc éves korban írt elbeszélést, melynek végkifejletében erőszakos halál szerepel –, ahogyan azt legtöbb történetemmel tettem. Kíváncsi vagyok, vajon meg tudod-e fejteni gyermeki kézírásomat? Egy, az “A Titkos Barlang”-nál (“The Secret Cave”) kevésbé lehangoló mesét is mellékelek – egy ifjonti kísérletet a humor berkeiben, “A Kis Üvegpalack”[6] (“The Little Glass Bottle”) címmel. Ahogyan átfutom ezeket a dolgokat, ráébresztenek, hogy prózai képességeim nem voltak olyan nagyszerűek, mint ahogyan azt gyerekkoromban képzeltem. Mind hajlamosak vagyunk túlértékelni korai alkotásainkat; s megértem, hogy a valóságban eme 1898-as történetek szerkezetüket tekintve egyáltalán nem voltak kimagaslóak.

1899-ben új érdeklődési irányom kezdett felszállóágra kerülni. Részrehajlásom a természettudományok felé – Lillian nagynéném támogatásával – a vegytan szeretetében öltött formát. Egyik barátunk Prof. John Howard Appleton, a Brown kémiatagozatának tiszteletreméltó professzora és a tárgy kapcsán íródott számos könyv szerzője. Megajándékozott kezdőknek szánt saját kötetével – Az Ifjú Vegyész-szel[7] (The Young Chemist), s nem telt bele sok hónap, elmélyültem a kísérleti kutatásban jól felszerelt pincelaboratóriumomban, melyet nagyapám rendezett be számomra. 1898 márciusában elkezdtem egy, The Scientific Gazette név alatt futó vegyészeti napilapot publikálni, melyből négy indigómásolatot készítettem “példányszám” gyanánt. Hogy hogyan sikerült ezt a dolgot életben tartanom hét évig, mint az történt, a mai napig rejtély számomra. Bár hamar hetilappá korcsosult!
1900 körül lettem a földrajz és történelem szenvedélyes elkötelezettje, illetve az Antarktisz felfedezésének heves fanatikusa. A Borchgrevink-expedíció, mely épp akkoriban ért el új rekordot a Déli-sarki sikerek terén, nagyban ösztönözte kutatásaim. Sok ábrándozó elbeszélést írtam az Déli-sarki kontinensről a valós tényeken alapuló “tudományos” értekezések fogalmazása mellett. Ez a tudományos törekvés egyfajta megvetéssel töltött el a művészet és irodalom iránt, és angolságom stílusának fejlődése valamelyest visszamaradt. Egy időre meglehetősen közönyössé váltam a költészet iránt; elvétve pusztán szatírákban alkalmaztam. Azonban prózám önellentmondásában is fejlődött, hiszen mindenevő olvasásom önkéntelenül terelte a kifinomultabb könnyedség felé.


[1] „Szinte nincs oly józan ember, ki táncol, hacsak nem őrült valami okán.” Az idézet tulajdonképpen Cicero Pro Murena-jának 13. szegmenséből származik.
[2] John B. Gough: Napfény és Árnyék; avagy, Parányok Életem Művéből (1880) (Sunlight and Shadow; or, Gleanings from My Life Work)
[3] Thomas Bulfinch: A Mítosz Korszaka (1855) (The Age of Fable), az ókori Görögország és Róma mítoszainak ünnepelt gyűjtése.
[4] A valódi cím (az 1897. november 8-ai „második kiadás” fennmaradt kéziratából): „Odüsszeusz verse: Fiatalok részére.” („The Poem of Ulysses: Written for Young People”) Két másik címváltozat található másutt a kéziratban: „A Fiatal Nép Odüsszeusza avagy az Odüsszeia egyszerű Ó-angol Nyelvezettel” („The Young Folk’s Ulysses or the Odyssey in plain Old English Verse”) és „Az Új Odüsszeia avagy Odüsszeiász a Fiataloknak.” („The New Odyssey or Ulyssiad for the Young”)
[5] A Poemata Minora-nak (1902) csak a második kötete maradt fenn. Az első nyilván 1901-re datálódik.
[6] Az említett kettő mellett a következő ifjúkori elbeszélések maradtak fenn: „A Sírkert Titka” (1899?) („The Mystery of the Grave-yard”) és az „A Titokzatos Hajó” (1902) („The Mysterious Ship”).
[7] John Howard Appleton: Az Ifjú Vegyész (1876) (The Young Chemist).

Scroll to top