Az alább novella ajánlóban H. P. Lovecraft azon prózai műveit soroljuk fel, amiket megfelelőnek tartunk arra, hogy bevezessék azokat az olvasókat HPL művészetébe, akik még nem ismerik munkásságát, de késztetést éreznek arra, hogy elmerüljenek a kozmikus rettenet irodalmában. Hallották már Lovecraftról, többen ajánlották műveit, ismerik a Cthulhu-mítoszra épülő különböző játékokat, láttak már pár filmet – őket nagy meglepetés fogja érni -, kedvenc zenekaruk Lovecraft műveit dolgozza fel.
A sorozatban több hazai – majd később nemzetközi – írót, költőt, kutatót, fordítót, kiadót kérünk fel, hogy készítse el saját listáját. Minden bizonnyal elő fog fordulni, hogy egy művet többen is ajánlani fogunk, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez csak azt erősíti, hogy többen is úgy gondoljuk, az első közt kell szerepeljen az adott novella, kisregény. A visszaérkező válaszokból kialakítunk egy TOP5, TOP10 vagy éppen TOP15 listát, a sorrendet pedig az alapján állítjuk fel, hogy a történetet hányan ajánlják az elsők közt olvasásra.
Hangsúlyozottan szubjektív véleményekre épül a lista, nem a kedvenc, vagy a legjobbnak ítélt művek szerepelnek benne, a cél az, hogy megismertessük H. P. Lovecraft művészetét a potenciális olvasókkal, felkeltsük érdeklődésüket a kozmikus rettenet irodalma iránt.
The Thing on the Doorstep (A dolog a küszöbön, 1933) és a The Case of Charles Dexter Ward (Charles Dexter Ward esete, 1927)
Amióta először olvastam, azóta mindig ez a két hosszabb történet jut eszembe elsőként, hogyha ajánlani szeretnék HPL novellákat, egy a vele ismerkedő olvasónak. Több rá jellemző lovecrafti elem is szerepel bennük: a test, avagy a tudatnak cseréje és bizarr átalakulásai, mítoszi elemek illetve misztikus tartományban hagyott okkultizmus, illetve rituálék, átkozott ősök és hagyatékaik. Asenath és Curwen eredete hátborzongató, végtelenül gonoszak, a legjobb archetípusaik a boszorkánymestereknek, akikről több ijesztő dolog jut eszünkbe, mint amit maga eredetileg Lovecraft leírt. A mester nem tol az ember arcába konkrét rítusokat, nem dobálózik egzotikus módszerekkel a varázslatok véghezviteléhez. Sok olvasó a vérengző kultisták játszóteréről akar olvasni Lovecraft műveiben, szüzek megrontásáról, csecsemők áldozásáról és fajtalankodásról, hiszen sok epigonja, és hagyatékát újragondoló-folytató művész ezekkel kötötte össze a kultuszok ténykedéseit. Ez a két mű pedig tökéletes példája annak, hogy ilyen olcsó fogások nélkül is lehetnek a történetek izgalmasak, félelmetesek. Ha pedig valaki csalódik, akkor tudni fogja, hogy talán mást kellene olvasnia.
Ajánlja: Vidra Gyula
Beyond the Wall of Sleep (Az álom fala mögött, 1919)
Nem minden HPL történet szól arról, hogy a kozmoszból csak az érdektelen és közönyös ártalom érkezhet. A spekulatív fikció és az álmok fantasztikuma keveredik össze elegánsan, hogy a kifejezés: „nem vagyunk egyedül” ne hangozzék olyan vérfagyasztóan, mint a legtöbb Lovecraft novellában. Ettől függetlenül, így sem hagy tartós lelki békét: a galaxisban nem csak jó szándékú entitások vannak, és hiába a békés szándék, ha egy primitív lény csak az erőszak reakcióját ismeri, ha számára ismeretlen tartományok tárulnak fel. Lovecraft egyik legkeserédesebb novellája, ami a szerző egyik mélyebb gondolatával játszik, miszerint az álmok mögött több értelem és tudás lakik mint az éber állapotban, és a tudatalatti világ, talán felette áll annak, amit a környezetünkben tapasztalunk. A novella nem egy ijesztő házban, temetőben, katakombában, avagy más rémületes helyszínen játszódik, de még a történet főszereplője sem találkozik azzal az antagonistával, a saját síkjában, aki miatt a konfliktus kialakul, vagy aki ellen önmagát elhelyezheti, egyszerűen csak megismeri a körülmények eredetét, ahová éppen csöppent. Ha valaki szereti az olyan történeteket, ami az orvos és a kezelt közötti összetett kapcsolatról szól, illetve ahol az őrület mögött egy összetettebb létállapot rejtőzik, mint például a K-Pax című filmben, nagyon javallott az elolvasása.
Ajánlja: Vidra Gyula
The Unnamable (A megnevezhetetlen, 1923)
A novella alapja akár egy városi legenda is lehetne, ráadásul mindenki találkozott már kies épületekkel, lelakott házakkal, amiktől beindul a fantázia, vajon mi történhetett az előző lakókkal, mióta tengődhet üresen. A két főszereplő is egy ilyen építmény mellett filozofál, ami által betekintést nyerhet az olvasó Lovecraft fejébe is, gondolatai közé férkőzhet, a természetfelettivel kapcsolatban, ami az egyik legjobb lehetőség, hogy megismerhesse HPL világát. A megnevezhetetlen ráadásul egy olyan mítosz felület is, ahol több történik megint a befogadó fejében, mint magában a leírt történetben. A címbeli lény sejtetett háttere pedig nem csak gonoszsággal tarkított, gonosz, fajtalan eredetű, hanem a megszánás és a befogadás nemes aktusaival is rendelkezik. A megnevezhetetlen ámokfutása mögött is inkább a saját létének értelmetlensége, és felfoghatatlansága tükröződik, mint a konkrét nem evilági gonoszság. Lovecraft karakterei nem annyira két dimenziósak, mint amennyire látszanak, csak az a bizonyos plusz felület, mélyebbre van elásva, másfajta térbe nyúlik, hogy gondolkodásra kényszerítse az olvasót, ne csak a borzongató részletek feletti szórakozásra. Régen egy kifejezetten gyenge történetnek találtam, és eszembe sem jutott volna ajánlani, de többszöri elolvasás után, és egyszerű olvasói érettség okán már sokkal jobban értékelem.
Ajánlja: Vidra Gyula
The Quest of Iranon (Iranon keresése, 1921)
S.T Joshi és David E. Schultz azt állítják, hogy az egyik legjobb Dunsany ihletésű Lovecraft történet, de szerintem HPL-t sokkal jobban megihlette a saját világlátása és elveszettség érzete, amit nem egy horrorba, hanem az ősi antikvitás korszakában egy vándortörténetbe helyezett. Iranon szentimentális, romantikus alkat, kifejezetten álmodozó művész, mint kíváncsi tudós karakter, nem egy tipikus lovecrafti figura. Hiába kóstol bele az élet adta lehetőségekbe, nem hajlandó megmerítkezni, megállapodni a mindennapok ideálisnak vélt hétköznapjaiban, ő fiatalságának forrását keresi, az ideát ami őt megszülte, és bizony Lovecraft meg is adja neki. A világnak leírása burjánzik az egzotikus, kitalált városokban, és földrajzi nevekben, érdemes ebbe is belekóstolni a kezdő lovecraftistának. Pont annyira rövid a novella hogy a vége jól csattanjon, és inkább pszichológiai természetű legyen a rémület, mint természetfeletti. Itt is a valóságra ébred rá a főszereplő, de ebben az esetben nem egy kozmikus titok tárul fel… hanem csak a szürke valóság, ami által a varázslatnak vége is. Lovecraft személyes félelme ez: két lábon járó, száraz, minden ideától és fantáziától mentes hétköznapi közhelynek lenni.
Ajánlja: Vidra Gyula
In the Walls of Eryx (Eryx falai közt, 1936)
Talán az egyik legnépszerűbb HPL novella, aminek szinte semmi köze sincs a mítoszhoz, avagy a klasszikus rémtörténeti beállításokhoz. Rengetegen hivatkoznak rá mennyire erős történet, hátborzongató végkifejlettel. Olyanok is, akik nem tartják magukat a mester elkötelezett hívének, koca olvasóként inkább csak érdeklődök. Maga az alap szituáció is teljesen rémálomszerű: egy láthatatlan labirintus, ami körül az idegen lények bámulják a nagyképű, tiszteletlen áldozat bolyongását, amíg egyszerűen fel nem adja, és elfogadja saját fajának alárendeltségét a primitív őslakosokkal szemben. Szinte lehetetlen együtt érezni az elbeszélővel, vagy akár sajnálni őt, viszont átérezhető az a misztikus nagyság amit felfedez a Vénuszlakókban, akik közelebb vannak valami nagyobbhoz, a végső kozmikus igazsághoz, ami az emberiség számára megzabolázhatatlan, és tartania kellene tőle, nem pedig megpróbálni kizsákmányolni. Red Hook arctalan masszaként élő bevándorló tömegére emlékeztet a szituáció, akik szintén őrzik még a kapcsolatot valami ősibb, emberen túli dologgal. Fantasztikus sci-fi történet, kihagyhatatlan, Lovecraft egyetlen olyan tudományos fantasztikus története ami a jövőben játszódik, egy másik bolygó kitalált terepén, így mindenképpen kuriózum a többi történet között. Itt nincsenek démoni erőkkel trafikáló kultisták, szektavezérek és boszorkánymesterek, sem pedig a mélységből felsejlő gonosz entitások, egyszerűen „csak” egy primitívnek tűnő, törzsi nép, és titkaik.
Ajánlja: Vidra Gyula
Facts Concerning the Late Arthur Jermyn and his Family (Arthur Jermyn, 1920)
Érdekeltek-e a természettudományok gyermekkorodban? Érdekelt-e a természet világa, lapozgattál-e lelkesen könyveket ilyen témában? Éreztél-e mély kiábrándulást, amikor megtudtad, hogy az ember a tök érdektelen, dögunalmas, szőrös-piszkos majmok leszármazottja? Ha igen, akkor az Arthur Jermyn végleg porig rombolja az emberiségbe vetett hitedet. Lovecraft egyik legszívmelengetőbb vonása, hogy fikciós alkotásaiban szisztematikusan dörgöli bele az emberiség orrát az önnön fontosságáról és inherensen értékes mivoltáról alkotott képzeteinek piszkába. Ez a novella a beszennyezett vérvonal toposzát alkalmazva mutatja be egy egyén tragédiáját, aki olyasmit tud meg felmenőiről, amire valójában nem volt kíváncsi, és ezzel felsejlik annak réme is, hogy az egész emberiség valamiféle mocskos félrelépés eredménye. A poszthumanizmus mint korszellem térnyerésével Wade Jermyn valószínűleg egyre inkább mint bátor újító fog megjelenni, aki nem félt olyan nemi kapcsolatra lépni, amelyet korának társadalma helytelenített, Lovecraft pedig maga a két lábon járó kirekesztés, aki olyan maradi dogmákba kapaszkodik, mint például hogy emberi lény csak emberi lénnyel léphet konszenzuális nemi kapcsolatra. És persze számolhatunk a titokzatos feleséggel mint a fajizmus és szexizmus arctalanná tett áldozatával. Jelenlegi értelmezésében azonban a novella a félelem eszközével mutat rá arra, hogy milyen képlékeny a határ élőlény és élőlény között, továbbá hogy az emberiségnek érdemes lenne újragondolnia fensőbbségtudatának fundamentumait. Magyar nyelven a Dávid Kiadó-féle Eryx falai közt című kötetben található változatot érdemesebb elolvasni, a másik verzió csattanójába sajnos olyan félrefordítás csúszott be, ami tompítja a zárás erejét.
Ajánlja: Molnár András
The Rats in the Walls (Patkányok a falban, 1923)
Ebben a nagyszerű novellában Lovecraft roppant hatásos módon demonstrálja, hogy nem véletlenül olvasott el egy csomó rémtörténetet: mélyen elsajátította a félelemkeltés művészetét, és készen áll arra, hogy szintet lépjen és – egy New York-i mélyrepülést követően, amelyre W. Paul Cook szerint szüksége volt – saját eredetiségében szabadítsa rá magát a gyanútlan világra. A Patkányok a falban klasszikus vénával megírt, hamisítatlan gótikus gyöngyszem tele kannibalizmussal, csontokkal, patkányokkal és egy csipetnyi világháborús traumával. Lovecraft kiválóan hasznosítja az ódon kastély, a baljós szóbeszédek és az ősi átok (vagy inkább eltévelyedés) motívumait. Személyes kedvenc mozzanatom az egyébként tökéletesen lényegtelen, hangulatfestő elemnek azonban kiváló „vergődő, visító fehér valami[], amit egy éjszaka Sir John Clave lova taposott meg a kihalt mezőn”. Ezt a novellát az élmény mellett azért érdemes elolvasni, mert Lovecraft az egyik legjobb formáját hozza a hagyományosabb rémtörténetei köréből, ezért nemcsak kiváló olvasmány egy borús, viharvert éjszakára, de egy alkotói szakasznak és megközelítésmódnak az összegzése is.
Ajánlja: Molnár András
The Call of Cthulhu (Cthulhu hívása, 1926)
Első Lovecraft-olvasmányom gimisként a Valhallás „kék” Cthulhu hívása volt, amelynek második novellája a címadó. Először azt hittem, regényt olvasok, és a Cthulhu hívása annak második fejezete, annyira passzolt ennek a műnek a kezdő bekezdése és hangulata a kötetnyitó Suttogás a sötétbenhez. Igen, persze, áthajóznak a szörnyön, jaj, de láma, tényleg ettől kellene félni, blabla – teljesen mindegy, a könyvborítón virító reklámnak megfelelően ez az írás szó szerint mítoszteremtő, még ha azt a teremtést nem is Lovecraft vitte véghez, hanem önjelölt – és meglehetősen vakvágányra tévedt – szellemi örökösei. Ez a novella esztétikai értékeitől – vagy azok hiányától – függetlenül definitív Lovecraft-darab, mert az egyik kulcsfontosságú írás abban a tárgyban, ami végül Lovecraft reputációját megalapozta. Amit kapunk: egy háromfejezetes, (Lovecrafttól szokatlan módon) többszörösen rétegzett narratív struktúrájú történet, amelyben egy becsvágyó kutató szörnyű kirakóst rak össze. A megszerzett ismeretek nem biztos, hogy bármely, a felvilágosodás óta kidolgozott tudománymódszertan fényében megállnák a helyüket igaz ismeretként, arra viszont elegendőek, hogy a narrátorral együtt mi is összerezzenjünk az emberiséget fenyegető sötét titkok és egy potenciális paradigmaváltás gyanújától. Az élmény jelentős mértékben abból származik, ahogyan a narrátorral együtt nyomozva összekapcsoljuk a szálakat. Személyes kedvencem a második rész, Legrasse felügyelő elbeszélésének ismertetése az elszigetelt kisközösség szektájának leleplezéséről. Igen, persze, a szektások retardált félvérek, jaj, Lovecraft rasszista volt, oké, ez a szörnyen lényeglátó közhely is letudva. A „régi népek mítoszai mögött volt valami valóságalap” motívumát is remekül alkalmazza ez a novella, és ezáltal páratlanul misztikus hangulatot teremt. Sokan vannak, akik nem Lovecraft legjobb történetei között tartják számon ezt a művet – Lovecraft nagyon lekicsinylő véleménnyel volt róla, de ő csaknem minden írásáról –, ezt nem akarom vehemensen vitatni, elég annyi, hogy nemcsak én kedvelem nagyon, de konkrétan megkerülhetetlen a Lovecraft-életmű alapjainak megismeréséhez. Már amennyiben az ember befogadható terjedelemben szeretné első Lovecraft-mítoszos élményét átélni, és nem egyből Az őrület hegyeinek kíván nekifutni…
És különben is, mekkora menőség már úgy kezdeni egy irodalmi alkotást, hogy: „A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.”
Ajánlja: Molnár András
The Colour Out of Space (Szín az űrből, 1927)
Nem véletlenül Lovecraft személyes kedvence. Az író egyetlen másik művében sem ábrázolta ennyire megkapóan és hátborzongatóan az idegenséget. Állítólagos költői stílusából nem sokat észleltem, a földi fizikával sehogyan sem összeegyeztethető természetű, kozmikus lény azonban tökéletesen érthetetlen és kiszámíthatatlan marad mind a szereplők, mind az olvasó számára, és tényleg semmilyen antropomorf vonással nem rendelkezik, szemben például a kétkezű-kétlábú Cthulhuval, vagy a civilizációt létrehozó és az emberekéhez nagyon hasonló civilizációs ciklusokat átélő Dicső Fajjal, illetve Vénekkel. Az élőlényekre gyakorolt hatás kellően borzalmas, és Lovecrafttól szokatlanul megrendítő az is, ahogyan a reményvesztett Gardner-család belefásul a sorsába. Az első betűtől az utolsó pontig letaglózó atmoszféra jellemzi. Nemcsak a Lovecraft-életmű, hanem a kozmikus horror páratlan alkotása is. A Lovecraft-életmű sajátos, ám mértékadó darabjaként megkerülhetetlen. Aki pedig rálátást kíván nyerni arra, mi fán terem a jó kozmikus horror, annak Algernon Blackwood A füzekje mellett a Szín az űrből is kötelező olvasmány.
Ajánlja: Molnár András
The Shadow over Innsmouth (Árnyék Innsmouth fölött, 1931)
Aki képes túltenni magát azon a rettenetes és a befogadást bizonyára sziszifuszi nehézségekbe emelő tényen, hogy a XX. század elején éltek rasszista nézeteket valló emberek, és Lovecraft is közéjük tartozott, ráadásul nem volt ott a Black Lives Matter, hogy zsibongjon emiatt a Weird Tales szerkesztőségénél, az egy olyan elbeszélés élményével lehet gazdagabb, amely meglehetősen erőteljesen egyesíti magában a nemtelen származás és a múlt iránti szenvedély lovecrafti toposzait, illetve Lovecraftnak a halféléktől való személyes viszolygását az ember és nem ember közötti határ, az emberi ösztönök alantassága, sőt, a determinizmus kérdéseivel, és mindennek során létrejött a Lovecraft-mítosz egy jelentős eredeti adaléka, a víz alatt élő, Dagon- és Cthulhu-hívő mélységlakók birodalma. Felsejlenek bizonyos förtelmes, titkos kapcsok, amelyek gyomorforgató és pusztán a tudatos elme, de nem a tudatalatti vagy a test számára elfeledett rokonságot tulajdonítanak az emberiségnek, és bizonyos emberek a legalantasabb nemi eltévelyedésekre szánják rá magukat a Kedves Vezető szavára, a tenger mélyének mesés kincséért. Az evolúció pedig nemcsak előre, a fejlettebb létformák irányába haladhat, mi több, a visszaesés veszélye örökké aktuális, a civilizáció és a civilizáltság ingatag, efemer jelenségek. Az pedig, ahogyan Kornya Zsolt magyarul visszaadta Zadok Allen pálinkabűzös hadoválását, szöveghűség ide vagy oda, páratlan és újraolvasásra serkentő élmény. (Még akkor is, ha furcsa dolog éppen a pálinka jelenléte egy elhagyatott új-angliai óceánparti faluban.) Az Arthur Jermyn kapcsán emlegetett lehetséges poszthumanista értelmezés és a félelemforrás „rehabilitálása” a mélységlakók esetében majdhogynem valóság: az elbeszélés világára komplett antológiák épülnek, és az újraértelmezések egy markáns irányvonalát képezik az olyan történetek, amelyekben a mélységlakó (meglehetősen humanizált) nézőpontját ismerheti meg az olvasó, és a mélységlakói lét a kirekesztettség metaforájává válik, az emberi forma elveszítése pedig egy állapot, nem a végső iszonyat.
Ajánlja: Molnár András
The Terrible Old Man (A szörnyű öregember, 1920)
Lovecraft egyik legrövidebb novellája, viszont pont emiatt úgy érzem, hogy remekül alkalmazza benne a kihagyás és szuggesztió eszközeit, és persze nagyon szépen végigvisz egyfajta macabre humort az egészen. Három bűnöző ki akar rabolni egy magányos öregembert, de a vesztükbe rohannak. A történet egyetlen elmarasztalható tulajdonsága egyébként a Lovecraft életművében már untig fejtegetett (látens vagy explicit) idegengyűlölet, viszont nagyon tanulságos ezt a részét pont itt megragadni: többet mond a kor alapvető hozzáállásáról, mint az egyénről.
Ajánlja: Farkas Balázs
Ex Oblivione (1920/21)
Egy nagyon rövid próza, vagy inkább prózavers, hangulatfestő darab. Főleg azért szeretem, mert megmutatja, hogy Lovecraft elmehetett volna egy nagyon erős Dunsany-féle fantasy-irányba is, és elég jól ment volna neki. Más, összetettebb novellái is jelzik ezt, de szerintem jó képet mutat egy sietősen olvasó kezdőnek is arról, mire képes Lovecraft látnoki, festői eszköztára.
Ajánlja: Farkas Balázs
The Music of Erich Zann (Erich Zann muzsikája, 1921)
Azt hiszem, ez a kedvenc Lovecraft-novellám. Szintén rövid, tömör, és valahol arról szól, mennyire nehéz az ismeretlennel, a mássággal való kommunikáció. A zene mint kommunikációs eszköz használata itt zseniális, a történet vak hegedűse egyre szenvedélyesebben próbálja elűzni a megfoghatatlan rettenetet, narrátorunk pedig némi távolságtartással figyeli meg ezeket a dolgokat. Tetszik az elveszett, megtalálhatatlan utca motívuma is, és az egész történetből valahogy sugárzik ez a felismerés, hogy olyan dolgok vannak akár itt és most is, amelyeket nem érthetünk, és nem láthatunk, de hatásukat kifejtik a világra. Ha allegorikusan nézzük, úgy is működik sok szinten.
Ajánlja: Farkas Balázs
The Festival (Az ünnep, 1923)
Gondolom, mindenkinek meghatározó az első történet, amit egy adott szerzőtől olvas. A hazai Lovecraft-összkiadás első kötetét egy hideg karácsonyon kaptam, és a rövidebb írásokhoz lapoztam először, többek között Az ünnep címűhöz. Passzolt, mert karácsonyi történet, mert a behavazott táj és a rokonlátogatás nyomasztó légkörében játszódik. Főszereplője kényelmetlenül érzi magát a meg sem szólaló idős rokonok között, lapozgatni kezd egy házban talált rémületes könyvet, majd elmegy egy olyan szertartásra a helybéliekkel, amelyek minden borzalmat felülmúlnak. Egyszerű történet, Lovecraft minden témájával, hangulatos, hideg, és mégis bizarr módon otthonos.
Ajánlja: Farkas Balázs
The Outsider (A kívülálló, 1921)
Szerintem ez tipikusan olyan történet, amelyet (elsősorban az iskolai dominancia-hierarchiában elveszetten tengődő) tinédzsereknek kell olvasni. A horror tradícióiban mindig megjelennek kitaszított, fura szereplők, de ez a novella ennek a képnek a maximumra pörgetése. Az ember elmosolyodik rajta, de azért érzi azt is, hogy van benne igazság. A képmutató gazdagok tudomást sem akarnak venni arról, hogy nem az övék a világ, és sikítva rohannak, amikor szembesülniük kell valami renden kívül álló szereplővel. És épp ezért szívszorító, ahogy a kívülálló „találkozik a kívülállóval”, felismervén önmagát, de nem is csak önmagát: helyét a világban, vagyis determinált sorsát.
Ajánlja: Farkas Balázs
Herbert West – Reanimator (Herbert West, az újjáélesztő, 1921-22) és From Beyond (Onnan túlról, 1920)
Ez egy cseles választás részemről, nem titkolt szándékkal. A popkultúrában elég jól ismertek Stuart Gordon (rendező) és Brian Yuzna (producer) filmjei, amikben Jeffrey Combs játssza el a főszerepeket. Mivel ez a lista szubjektív véleményen alapszik, nyugodtan ki merem jelenteni, hogy gyalázatos feldolgozásai az eredeti novelláknak. Félreértés ne essék, természetesen elfogadom a filmek helyét a gore horrorok közt, de hogy igen csak nagy meglepetés fogja érni az olvasót, aki esetleg a filmek hatására fordult Lovecraft felé, abban biztos vagyok. Aki látta filmeket annak mindenképpen javaslom, hogy olvassa el az eredeti novellákat, még akkor is, ha Herbert West sorozat nem is tartozik HPL legjobb művei közé, ami nem mellesleg az egyik legkorábbi “őrjöngő buta zombi” történet.
Ajánlja: Tomasics József
Hypnos (Hüpnosz, 1922) és The Strange High House in the Mist (A különös, magas ház a ködben, 1926)
Álom-ciklusnak szokták hívni Lovecraft azon műveit, amiket Lord Dunsany hatására írt; sosem titkoltam, hogy ezen korszaka alatt írt művei az ultimate kedvenc listámon nem a legelőkelőbb helyeken szerepelnek. Attól függetlenül, hogy rajongok művészetéért, még kritikus vagyok vele szemben. Lovecraft álomutazásai ugyanakkor különleges érzéseket és gondolatokat közvetítő lebegések, amikben a szereplők és az olvasó egyaránt elrugaszkodik a földi lét korlátaitól; jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Mindenkinek fontos megismernie ezeket a novellákat is, hiszen szerves részei Lovecraft munkásságának, ráadásul a ciklus darabjai (is) kapcsolatban állnak további műveivel; nevek, helyszínek, szereplők, események következetesnek nem mondható köteléke.
Ajánlja: Tomasics József
The Dreams in the Witch House (Álmok a boszorkányházban, 1932)
Bár sokan elfeledkeznek róla, Lovecraft munkásságában fontos szerepet kapott a boszorkánykultusz és a puritanizmus hagyatéka, Margaret Murray The Witch-Cult in Western Europe (Boszorkánykultusz Nyugat-Európában) című könyve nagy hatással volt rá, sokat merített belőle. Lovecraft novellája egy komplex mű, amiben felbukkan több olyan elem is, ami ismerős lehet a modern horror kedvelőinek, mint például a szoba sötétjéből közeledő boszorkány és famulusa, vagy a manapság oly népszerű alvási paralízis. A kozmikus rettenetig juttatja el az olvasót a novella, ötvözve a boszorkánykultuszt Azathoth leszármazottjával, a Fekete Emberrel.
Ajánlja: Tomasics József
The Hound (A kutya, 1922)
A novella számomra mindig is az alapokról építkező rémtörténet marad, ami zseniálisan építi fel a hangulatot a hétköznapi élet unalmába belefásult, magukat neurotikus virtuóznak hívó férfiak visszataszító kedvtelésére. Mindenképpen ajánlom azoknak, akikben az a kép él, hogy kultistának csak az állhat, akiben végtelen gonoszság munkálkodik szüntelen, egyetlen célja az emberiség elpusztítása, és megbecstelenített szüzek bőréből készült övébe tűzve mindig van nála egy hullámos pengéjű áldozótőr. Az ok ennél sokkal egyszerűbb.
Ajánlja: Tomasics József
The Picture in the House (A kép a házban, 1920)
Zseniális rémtörténet, ami jelen esetben a kedvenceim közé is tartozik. A cselekmény néhány megkérdőjelezhető eleme ellenére, kiemelkedően jól megkomponált mű, amiben példaértékű Lovecraft hangulatépítése; mire a főszereplő eljut addig a bizonyos házig, a környék hangulata nyomasztó súlyként nehezedik az olvasó vállára. Az emberiség idővel szembeni konfliktusa kap központi szerepet, vegyítve a New England-i ősvadon mélyén megbúvó puritán örökség beteges elnyomásában kifejlődött titokzatos jellemvonásokkal, csúcspontján egyetlen vércseppel. Nem lehet elégszer újraolvasni.
Ajánlja: Tomasics József