Ahogy a Facebook oldalunkon hírt adtunk róla, Somogyi Gábor a Magyar H. P. Lovecraft Portál tulajdonosa, az Azilum magazin főszerkesztője, egyesületünk tagjaként, rendelkezésünkre bocsátotta a Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, aminek első része március elején jelent meg az Árnyak az időn túlról című antológiában. Gábor tanulmánya arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani. Annyit előjáróban elárulhatunk, hogy nem Lovecraft ez a személy, hiszen maga a terminus sem tőle származik. Hosszú ideje vártunk arra, hogy egy magyar nyelvű, professzionális tanulmány tisztázza a mítoszhoz társuló tévhiteket, amik H. P. Lovecraft halála után több mint 80 évvel is tévútra terelhetik a rajongókat.
A márciusi kötetben megjelent tanulmány, egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Mivel ennek hossza is közel 100 000 leütésnyi, három vagy négy részletben – hetente vagy kéthetente – fogjuk megjelentetni a honlapon.
Előhang
Kevés olyan feltáró, velős és szókimondó tanulmány létezik a Lovecraft-diskurzus világában, amely felett mindazonáltal nagyon sokaknak elsikkad a tekintete, mint Richard L. Tierney 1972-ben íródott, mindössze ötszáz szavas esszéje.[1]
A „Cthulhu-mítosz” túlnyomórészt August Derleth találmánya, nem pedig H. P. Lovecrafté.
Persze, Lovecraft végezte el a megalapozását. A legtöbb istenséget, démont és szolgálóit ő találta ki, és mindenekelőtt ő hozta létre azt a kísérteties és gótikus légkört, amely elengedhetetlen ebben a műfajban. Mégis úgy tűnik számomra, hogy Derleth volt az, aki megalkotta magát a „mítoszt” abból a célból, hogy összefoglalja benne az egyes lovecraftiánus kreálmányokat.
Lovecraft maga sosem játszadozott el effajta gondolatokkal. Viszonyulása a természetfeletti és a kozmosz iránt alapvetően dinamikus volt – egész élete során folyamatosan fejlődött. Derleth hozzáállása ugyanakkor merőben statikus: nagyra értékelte Lovecraft elképzeléseit, de kevésbé törődött azzal, hogy szisztematizálja azokat. Erőfeszítései roppant érdekesek, ám bizonyos esztétikai nézőpontból kevésbé sikeresek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Derlethből hiányzott a művészi véna, hanem mindössze azt, hogy alapvető világlátása nem volt lovecraftiánus, és emiatt aztán kísérlete, hogy folytassa a lovecrafti hagyományt, nélkülözött minden alapvető és létfontosságú elemet.
Valószínűleg Derleth találta ki a „Cthulhu-mítosz” terminusát. Még ha nem is ő volt igazából, minden bizonnyal ő a felelős minden, e terminussal kapcsolatos beállítódásért. Vegyük szemügyre a „mítosz” alapvető előfeltevéseit: a „jófiúk” egy kozmikus irányzata, a Régi (vagy Ősi) Istenek [Elder Gods] védelmezi az emberiséget a „rosszfiúk” előtt, akik a Vének [Ancient Old Ones], és akik arra törekszenek, hogy kiirtsanak bennünket! Derleth megállapítja, hogy mindez analóg a keresztény vallás mitológiájával, amely a jó és a gonosz küzdelméről szól, és az emberiség áll e háború középpontjában. A gonosz Vének el akarják foglalni a bolygónkat, de a jótékony Ősi Istenek mindig a kellő pillanatban beavatkoznak, hogy megmentsenek bennünket.
Persze, Derlethnek minden joga megvan ahhoz, hogy így értelmezze a világot, de sajnálatos módon túlontúl sokakkal elhitette azt, hogy Lovecraft is ebben a világnézetben hitt. Ez egyszerűen nem igaz. Lovecraft és Derleth meglátása a világról teljességgel különböző volt.
Derleth határozottan összekapcsolta a Cthulhu-mítoszt a kereszténységgel és a középkori hagyománnyal azáltal, hogy egy antropocentrikus nézőpontból vázolta fel a jó és a rossz harcát. Ezenfelül úgy tűnik, hogy az „elemi erők” gondolata a mítoszban szintén Derleth találmánya, és abból az ősi elméletből emelte át, amely szerint minden számunkra ismert dolog négy elemből: tűzből, vízből, földből és levegőből tevődik össze. Derleth itt számos ellentmondásba ütközött. Például: Cthulhut és szolgáit vízi lényekként szemlélteti, miközben a Cthulhu hívásában az olvasható, hogy az űrből szálltak alá és szárazföldre építették a városukat; csupán később nyelte el a tenger egy hatalmas földindulás következtében, és épp ez a katasztrófa kötötte röghöz a Cthulhu-ivadékot. Hastur légi elemként jelenik meg, miközben Derleth azt is sugallja, hogy Hali tavának a mélyében él. Yog-Sothoth és Nyarlathotep, a két talán leginkább kozmikus entitás az összes lovecraftiánus lény közül, a föld-elem kategóriájába lett besuvasztva. Végezetül pedig Derleth megalkotja a tűz-elemet, Cthugha-t, hogy teljessé tegye az elemek bestiáriumát. (Lovecraft nem alkotott meg egy entitást sem, amelyet a tűz-elem csoportjába lehetne besorolni.) Cthugha a Formalhaut csillagról érkezett – talán azért onnét, mert Lovecraft említést tett erről a csillagról egyik szonettjében.
Még ha félre is tesszük az elemeket, az egész derlethiánus elmélet jó és rossz küzdelméről a leginkább „anti-lovecraftiánus” mind közül. Lovecraft valójában úgy tekintett a világmindenségre, mint amely teljesen közömbös az olyan antropocentrikus fogalmakkal kapcsolatosan, mint „jó” és „rossz”. Pont az a felismerés a leginkább sokkoló Lovecraft legjobb történeteiben, hogy léteznek a világon olyan mérhetetlen és legyőzhetetlen erők és lények, amelyek alapvetően nem számolnak az emberiséggel, hiszen annyira jelentéktelennek tűnünk a számukra.
A legtöbb író, aki folytatta a „Cthulhu-mítosz” bővítését vagy tudományos munkájában elemezte azt, pusztán a Derleth által megalkotott tévhiteknek szolgáltatott továbbra is táptalajt. Úgy érzem, Lovecraft képzeletdús fantáziája két regényében csúcsosodott ki, az Árnyék az időn túlról és Az őrület hegyei címűben. Lovecraft mindkét történeben az egész világegyetemet egy nagy kísértetjárta házzá alakította, és úgymond összekapcsolta a modern tudomány vívmányait a gótikus horror zamatával. Ezáltal olyan „rémtörténeteket” alkotott meg, amelyek miatt a xx. századi ember képes még mindig hinni a temetők, várromok, kísértetjárta kúriák tradicionális eszköztárában annak ellenére, hogy ezek időközben mindinkább sablonossá váltak. De Lovecraft követői sosem ezt a csapásvonalat követték. Kivétel nélkül mind az Emberiséget és értékeit helyezték a középpontba, és legtöbbjük még a nem lovecraftiánus narratív eszközöket is felhasználta (Ősi Istenek, elemek stb.), miközben az alapvető lovecrafti témákat írta meg újra és újra, Dunwichbe és Innsmouthba helyezve az eseményeket.
Összegezve: a Cthulhu-mítosz jelen formájában inkább derlethi találmány, mintsem lovecrafti. A lovecraftiánus fejlődés irányvonala nyitott, noha eddig senki sem lépett igazán erre az útvonalra. Pedig ez a csapás a kozmikus irányába vezet. Ezért ha valaki igazán el szeretné csípni a velejét annak, amit Lovecraft gondolt a kozmosszal kapcsolatban, félre kell tennie Derleth és követői munkásságát.[2]
Mi tagadás, elég csak elolvasnunk egy-két bekezdést August Derleth The Trail of Cthulhu (1962) című könyvének utószavából, amelyben a Cthulhu-mítosz rövid összefoglalását adja, hogy feltűnjék valami zavaró, viszketeg érzés: ugyanarról a Howard Phillips Lovecraft nevű íróról beszélünk?
A Cthulhu-mítosz egy mitológiai rendszer, amelyet a néhai H. P. Lovecraft fejlesztett ki a horror műfajában végzett irodalmi munkásságának legutolsó fázisában. Lovecraft úgy tekintett rá, mint amely „arra az alapvető elméletre vagy legendára épül, mely szerint világunkat egykor egy másik faj népesítette be, amely fekete mágiát űzött, de elveszítette végül otthonát és kiűzetett, és most a külső tartományban él, de kész bármikor ismét uralma alá hajtani a Földet”. Hasonlósága a keresztény mítoszhoz – valamint egyéb mitologikus rendszerekhez, legyenek kitaláltak vagy történelmi múlttal rendelkezők – rögvest szembetűnő a tájékozott olvasók számára.
A mítosz nagyon lassan bontakozott ki, és számos jel arra utal, hogy még kezdeti stádiumában Lovecraft nem olyannak képzelte el vagy tervezte meg a Cthulhu-mítoszt, mint amilyen formát végül öltött. A rendszer elemről elemre építkezett és végül konkrét alakot öltött, amint Lovecraft számára tudatosult a mítosz isteneinek, könyveinek, helységneveinek és egyéb elemeinek arzenálja, amelyet már implicit módon belefoglalt addigi műveibe. Valójában nem létezik éles és szigorú választóvonal dunsaniánus és mítoszos történetei közt, noha ezen utóbbiak első darabjaként A névtelen várost szokás említeni, amelyben először bukkan fel a Necronomicon és Abdul Alhazred, a sort pedig A dolog a küszöbön zárja. A kiformálódás legelső nyomai a Cthulhu hívásában fedezhetők fel.
Lovecraft Cthulhu-mítoszának istenségei között először is ott vannak az Ősi Istenek, akik túllépnek a földi morálon, „jón” és „gonoszon”, ám ugyanakkor a rend hívei is, és a felvilágosult eszményeket testesítik meg szemben a gonoszsággal, amelyet a Vének vagy a Nagy Öregek reprezentálnak, akik fellázadtak az Ősi Istenek ellen, és végül – ahogy a Sátán is – a sötétségbe űzettek. Az Ősi Istenek (csak egyiküknek van neve, Nodensnek, a mélységes feneketlenség urának) az Orion-csillagkép Betelgeuze rendszerében lakoztak, és nagyon ritkán éreztek késztetést arra, hogy beavatkozzanak a sötétség erői és a Föld fajai közti szakadatlan harcba a még nagyobb hatalomért. A Véneket, akik iszonyatos szörnyek Lovecraft történeteiben, a vak és idióta isten, Azathoth irányítja, aki „a mélységes zűrzavar alaktalan penésze” és aki „káromkodik és fortyog a határtalan világmindenségek kellős közepén”, na meg Yog-Sothoth, aki osztozik Azathoth uralmán, nem vonatkoznak rá a téridő törvényei, ám ugyanakkor minden időben egyszerre él és együtt létezik minden térrel; ott van Nyarlathotep, a Hírnök, nagy Cthulhu, száműzve a tenger mélyén fekvő R’lyeh városába, Hastur, a Kimondhatatlan, akit a Hyádokra száműztek, Shub-Niggurath, az erdei fekete kecske az ezer ivadékkal – mind analóg a levegő, a föld, a víz stb. elemekkel.
A kommentátorok és a kritikusok közül néhányan arra a következtetésre jutottak – köztük legújabban Colin Wilson –, hogy Lovecraft igen is komolyan vette a Cthulhu-mítoszt. Semmi sem áll ennél távolabb az igazságtól. Lovecraft puszta szórakozásból alkotta meg a mítoszt, semmi másról nincs szó. Nem volt ez teljes egészében saját találmány, mivel szabadon emelt át jelentéktelen, ám színes részleteket más íróktól – Poetól, Arthur Machentől, Lord Dunsanytől, Ambrose Biercetől, Robert W. Chamberstől –, és hogy kiszélesítse eredeti elgondolásait, arra bíztatta a többi írókat, hogy gazdagítsák istenei panoptikumát például emberelőtti lényekkel és napjaink hibrid teremtményeivel, amelyek szolgálják őket (mint például a Mélységlakók, a Mi-Go-k, vagyis a szörnyű havasi emberek stb.), helységnevekkel (mint Kadath a hideg pusztában, Leng földje, a massachusettsi városok, amelyek Marblehead, Wilbraham és Salem fiktív másai – Kingsport, Dunwich és Arkham), rejtélyes és ritka könyvekkel (mint a Necronomicon, a Pnakotikus kéziratok, a Dhol énekek, a Hsan hét titkos könyve, a R’lyeh-szöveg stb.).
A Cthulhu-mítosz ezáltal szárba szökkent. A mítosz tizenhárom elsődleges történetei: A névtelen város, Az ünnep, Cthulhu hívása, Szín az űrből, Rémület Dunwichben, Suttogás a sötétben, Álmok a boszorkányházban, A sötétség lakója, Árnyék Innsmouth felett, Árnyék az időn túlról, Az őrület hegyei, Charles Dexter Ward esete és A dolog a küszöbön. Ezek mellé társul az a majdnem további száz történet különböző íróktól, amelyek saját kreálmányként új istenségekkel, földrajzi nevekkel, könyvekkel stb. gazdagították a mítoszt, vagy használták fel Lovecraft eredeti találmányait. Ezek az írók: Clark Ashton Smith, Robert E. Howard, August Derleth, Robert Bloch, Henry Kuttner és mostanában J. Ramsey Campbell, aki egy egész miliőt varázsolt Angliába, amely a massachusettsi Arkham, Dunwich és Kingsport óhazai megfelelője.[3]
Egy dolog tehát egészen biztos: a mítosz régen túlnőtt Lovecrafton és munkásságán, és a számos imitáció, újraírás, epigon-burjánzás és majmolás láttán felvetődhet a kérdés, miszerint nem szorította-e háttérbe túlzott mértékben a mítoszalkotó írót „saját” teremtménye? Egyáltalán: mennyire van köze a Cthulhu-mítosznak Lovecrafthoz, és ha már a mítoszteremtésnél tartunk, tulajdonképpen miféle, milyen mértékű és miként megítélhető szerepe volt August Derlethnek a Cthulhu-mítosz megalkotásában és eltorzításában? Még manapság is sok olvasó esik könnyen abba a csapdába, hogy összekeverje Lovecraft mesterműveit az utánzóival, akik hommage-aikban éltetik tisztelt „elődjük” emlékét, illetve, hogy az említett alkotásaikat már csak ezen oknál fogva is egy sajátos, intertextuális rendszer, az úgynevezett Cthulhu-mítosz egy darabkájaképp értelmezzék. A xx. század ’70-es éveiben fellendülő akadémiai kutatások fősodra éppen ezért mindig is arra törekedett, hogy világos különbségtétellel éljen Lovecraft és mások történetei, valamint a lovecraftiánus és a nem lovecraftiánus irodalom között.[4] Ezzel analóg az a nagy dilemma is, miszerint mire lehet ráhúzni a „mítoszos” jelzőt és mire nem? Az utolsó nagy kérdés a Lovecraft teremtette világfelfogásának és írói stílusának feldolgozására vonatkozik: nevezetesen arra a két alternatívára, amelyek közül a „követőknek” választaniuk kell az alkotói munka során. Ha egy mű nem tesz mást, mint újra felmondja, tehát lemásolja a nagy példakép munkáit, akkor rendelkezni fog-e az így létrejövő szöveg önálló esztétikai értékkel? Ha viszont úgy dönt az író, hogy markánsan eltér az eredeti stílustól, eszköztártól és toposzoktól, az mennyire tekinthető a hagyomány hű követésének? Egyáltalán, muszáj a hagyományt követni?
Ne feledjük, Lovecraft maga is irodalmi követő és utód volt e végeérhetetlen irodalmi-történelmi láncolatban; tudatosan és nem szándékosan egyaránt átemelt észrevehető vagy kevésbé feltűnő módon írói munkásságába olyan elemeket, amelyekre Edgar Allan Poe, Arthur Machen vagy Algernon Blackwood sajátságos „védjegyeiként” tekintünk – nyilván kevés sikerrel azon művek esetében, amelyek inkább az előbb felsorolt szerzők irodalmi oeuvre-jének paródiáiként hatnak. Nem is vitás egyébként, hogy Lovecraft leginkább a csupán ujjgyakorlatnak szánt alkotásaiban fordulnak ezek a kölcsönzések elő. Kiérlelt, eredeti gondolataival teli írói korszakaiban már mellőzi példaképei mímelését, vagyis rátalál a saját hangjára. Az írói mesterség ugyanezen evolúcióját látjuk lezajlani olyan szerzők esetében, mint Robert Bloch vagy Ramsey Campbell: munkásságuk elején csupán Lovecraft-imitátorok, ám aztán egyéni, briliáns stílust és önálló fantáziavilágot alakítanak ki sajátos, eredeti tematikával. És ha tulajdonképpen ez minden író végső célja és kívánalma (és miért ne lenne az?), akkor a fiatalkori, mímelő zsengék valójában a tanulókorszak produktumai, amelyek létrehozása során az irodalmár újonc megpróbálja leküzdeni az írói élet, az ihlet és más vonatkozó kérdésekben előbb-utóbb felmerülő kisebb-nagyobb akadályokat. C. L. Moore egy levélben azt írja Lovecraftnak: „Senki sem képes utánozni Dunsanyt, pedig mindenki ezzel próbálkozik, aki olvasott már valamit tőle.”[5] Lovecrafttal kapcsolatban pedig azt állapíthatjuk meg, hogy követői sokszor csupán a felszínes, színes-szagos-szörnyes rétegeket próbálják meg munkáiból kimazsolázni, és a rekonstrukció során a bizarr, undort és rettegést keltő lények, helyszínek és események háttérbe szorítják a történetek mélyén végigvonuló szubsztanciális lényeget. Még egyértelműbben és látványosabban mutatkozik meg bizonyos szerzők azon szándéka, hogy Lovecraftot és a mítoszt irodalmi ugródeszkaként használják fel/ki azokban a történetekben, amelyekre csak azért foghatjuk rá, hogy mítoszos írások, mert említés esik bennük egy-egy lovecraftiánus narratív eszközről [plot devices], pl. Innsmouthról vagy a Necronomiconról.
Hogy egy Cthulhu-mítoszos történet szülessen, nyilván elengedhetetlen feltétel, hogy merítsen a mítoszos kelléktárból, amely nem csupán a fent említett narratív eszközökre vonatkozik, hanem például a sajátosan baljós és nyugtalanító hangulatkeltésre is, amely a weird egyik fő jellegzetessége. Akkor lesz sikeres egy effajta történet, ha nem elégszünk meg az eredeti írások újrafogalmazásával (lásd August Derleth). Ehhez azonban le kell vetni a tanulói szerep köntösét.
Will Murray az An Uncompromising Look at the Cthulhu Mythos (1986) című tanulmányában[6] kemény szavakkal illeti a mítosznak – meggyőződése szerint Derleth által – a helyes útról letérített evolúcióját. Azt írja, „Derleth elkötelezte magát a Cthulhu-mítosz mellett, és ugyanakkor kétes nyomást gyakorolt más írókra, akik közreműködni szerettek volna a mítosz terjesztésében.” A Cthulhu-mítosz az Arkham House levédett márkája lett. Derleth néha egészen odáig elment, hogy megakadályozza azon szerzők történeteinek a közlését, akik nem kérték ki az ő hallgatólagos engedélyét. Robert Weinberg szerint a legismertebb ilyen eset C. Hall Thompsonnal esett meg a ’40-es években. Briliáns hangulatú és roppant professzionálisan kivitelezett mítoszos történetei ellenére Derleth közbeavatkozott a Weird Talesnél, és elintézte, hogy a már megjelent két novelláján kívül többet már ne publikálhasson a magazinban.
Folytatása következik…
Somogyi Gábor
[1] Nyilván mivel értelmezésről van szó, nem feltétlenül jelenti az egyetlen üdvözítő ösvényt, amellyel közelebb kerülhetünk a mítosz megértéséhez. Ez a tanulmány sem világít rá a Cthulhu-mítosz jelentésére, hanem mindössze egy olvasatot kínál.
[2] Richard L. Tierney: A Derleth-mítosz. In: Darrell Schweitzer szerk.: Essays Lovecraftian. T-K Graphics, Baltimore, 1976, 57–59. o.
[3] In: August Derleth: The Trail of Cthulhu. Arkham House, Sauk City, 1962, 245–248. o.
[4] S. T. Joshi: The Rise, Fall, and Rise of the Cthulhu Mythos. Hippocampus Press, New York, 2015, 12. o.
[5] Joshi, 2015, 13. o.
[6] In: S. T. Joshi szerk.: Lovecraft Studies #12. Necronomicon Press, West Warwick, 1986, 26–31. o.