A torony fehér s a vad holdba ér,
A fáknak ezüstje csillan,
A kémény fölött vámpír szökött
fel, szemek tengere villan,
S száz hárpia közt elillan.
A halott falut, mi eddig aludt,
s napfényre sohase gyulladt,
Kiűzte a hold, a felszínre folyt;
a téboly folyója duzzadt,
s az álmok kútjába fulladt.
A hűs szél oson a kéve soron
A sápadt földeken által,
S mit a sírok fölött összekötött:
A rossz aratást, magával
Viszi a lidérc jajával.
És hiába fú a szürke hajú
Elmulás urának szája
Még gyorsítani az órát, ami
A kozmoszt álomba zárja,
S az ismeretlent kitárja.
Mert itt terül szét a völgy és a rét,
Mit átjár egy régi álom,
Hol imbolygó holt a fénybe hatolt
Át a sötét síri szájon,
S az iszony lesz úr a tájon.
Hol hajnal hasadt az égbolt alatt
A rútságra és a vészre,
A tégla s a kő, hol magasba nő
Majdan nem is venni észre-
S lesz gonosz árnyékok fészke.
S hol majdan rohad az orom, a vad
Lemúrok csaholnak éjjel,
Új s vén: egyazon a gyűrött lapon,
Amin a halál egy szép jel:
Az Idő ebe tépje széjjel!
Fordította Vachter Ákos