Az alábbi szemelvény, amely H. P. Lovecraft F. Lee Baldwinhoz intézett leveléből származik (1934. március 27.), a Delta Vision MesterMűvek sorozatában, a klasszikus alfolyam 11. kötetében (Clark Ashton Smith: Sarki regék) jelent meg. A kötet akciós kedvezményes áron, 2793.- forintért megrendelhető a kiadó webáruházában.
Igen – feltétlenül szeretnék találkozni Smith-szel; bizonyos értelemben a legrendkívülibb ember, akit ismerek. 1922 augusztusa óta levelezünk, akkor „mutatott be” neki Samuel Loveman barátom („Harley Warren” a Randolph Carter vallomása c. novellámból); ő annak idején a néhai költő, George Sterling révén ismerkedett meg vele. Smith 1893-ban született a kaliforniai Auburnben és soha nem tette ki a lábát az államból. A szüleivel lakik egy tanyán a hegyoldalban, nem túl messze a falu szélétől, de kényelmes közelségben ahhoz az eléggé hátborzongató hegyvidékhez, ami egyes írásaiban megjelenik (Crater Ridge stb.; lásd Az éneklő láng városát). A családja mindig szűkös körülmények között élt, és a szülei már a nyolcvanas éveikben járnak, mivel későn házasodtak. Az apja nagyon régi, katolikus angol családból való úriember; Angliában született kötőjeles névvel. (Ashton-Smith; CAS nem használja a kötőjelet.) Fiatalabb éveiben afféle szerencsevadász volt, a világ sok furcsa zugát beutazta, például az amazóniai őserdőt Dél-Amerikában. Clark egzotikus ízlése részben alighanem azokból a történetekből táplálkozik, amikkel az apja traktálta egészen kicsi korában – különösen az tett rá mély benyomást, mikor a színpompás tollazatú madarakról és bizarr trópusi virágokról mesélt neki az egyenlítői Brazíliában. Anyai ágon Smith déli vérből származik – hugenotta és angol. Kölyökkorától fogva költő, művész és álmodozó volt, minden jel szerint egyfajta csodagyerek. Közönséges állami iskolákba járt és sose ment egyetemre, de a magántanulmányai révén hatalmas, különös műveltségre tett szert. Tizenhét évesen publikálta az első verseskötetét – A csillagvándort –, és fölkeltette vele George Sterling figyelmét. Ugyanebben az időben kezdett kísérletezni a képzőművészetekkel, igen eredeti módon és minden útmutatás nélkül; a fantasztikus festészetben és grafikában jellegzetes egyéni stílust fejlesztett ki, mely technikai csiszolatlansága dacára kimondhatatlanul erőteljes. Mikor kiállítást rendezett Berkeleyben, sok műkritikus nagyon dicsérte a munkáját. Smith ízlése mindig a kozmikus és a fantasztikus felé hajlott, költészete főleg bizarr témákat dolgoz fel, bár olykor tesz egy-egy kirándulást a hétköznapibb líra birodalmába. A legtöbb verse Sterling hatását mutatja, akit gyakran látogatott és aki előszót is írt néhány könyvéhez. Volt egy időszak tizennyolc éves kora körül, amikor Smith kipróbálta a novellaírást, kevésbé földöntúli stílusban, mint mostanság; ám ezzel később felhagyott. Jelenlegi prózamunkássága 1925-től datálódik. A legutóbbi időkig nagyon sok problémája volt az egészségével, tuberkulózist is kapott, de kilábalt belőle. Betegsége alatt nem törődött semmilyen orvosi intelemmel, meggondolatlanul kitette magát mindenféle időjárásnak; vakmerősége azonban nem ölte meg, hanem meggyógyította. Azt hiszem, volt egy szakasza az életének, amikor hajlott a művészi pózolásra – festői hajkoronát növesztett, sőt még körszakállat is –, ennek azonban már vége. A korlátolt falusiak, akik között él, persze nemigen értik és nem is becsülik, de mióta középkorú lett, ez már nem zavarja annyira, mint korábban. Az utóbbi öt évben, úgy látom, érezhetően nyugodtabbá és nyájasabbá vált. Már nincs meg benne az az aktív, keserű cinizmus, ami régen. Egy darabig Smithnek saját rovata volt a helyi lapban, az Auburn Journalben; főleg verseket közölt benne. Harminckét évesen elkezdte tanulni a francia nyelvet – otthon, tanár nélkül –, és hat hónap múlva csodálatos erejű költeményeket írt rajta. Azóta több verse megjelent néhány vezető párizsi folyóiratban – az egyiknek a szerkesztője azt írta neki, alig tudja elhinni róla, hogy nem francia. Pedig Smith soha nem ismert senkit, aki beszélt volna franciául, és a kiejtése szinte érthetetlen! A Baudelaire-fordításai – szabadon versben, kötötten prózában – a legjobbak, amiket valaha láttam, bár még nem találtak kiadóra. Smith kezdettől fogva olvasta Weird Talest – és ő hívta fel rá elsőnek a figyelmemet. Akkoriban nem gondolt rá, hogy maga is publikáljon benne, de az én unszolásomra beküldött néhány költeményt – sokat közülük el is fogadtak. Folyton nyúztam a szerkesztőket – előbb Edwin Bairdet, aztán Wrightot –, hogy használják az illusztrációit, de nagyon lassan reagáltak. Ami azt illeti, idén vásároltak tőle először rajzot. Az új prózaírói periódusa elég nehezen indult. 1925-ben írta a Sadastort és a Yondo iszonyúságait, de Wright mindkettőt elutasította. Csak 1930 körül vált termékennyé – és kitartóvá a szerkesztők ostromlásában. Aztán teljesen hirtelen beütött a siker – a Weird Tales meg a SF-magazinok egyaránt korlátlan mennyiségben fogadták a novelláit. Emiatt sajnos sok olcsó vacakot kurblizott ki, de ez sohasem rontotta meg az igazi stílusát. Ha nekiül valami igazán komolyat írni, megcsinálja! A grafikája meg a festészete külön fejezetet érdemelne. Némelyik szörnyfeje – ormányosak, félig hüllők, félig rovarok – a maga nemében klasszikus, és senki nem rajzol nála jobban földöntúli, abnormális, mérgező növényzetet. Nagy tájképei – a Szaturnuszról és még távolibb világokról – tele vannak titkos varázserővel. Ha szeretnél látni Smithtől néhány kisebb rajzot, szívesen kölcsön adom a tulajdonomban lévőket – amint visszakaptam őket attól, akinél most vannak. Csak két emberrel találkoztam, aki szemtől szembe látta Smith-t – egy auburni barátjával, aki tavaly járt itt a keleti parton, és egy keleti partival (George Kirkkel), aki 1921-ben látogatta meg Kaliforniában. Nagyon kedves és szeretetreméltó, s hihetetlenül bátor az örökös harcában a betegséggel, a szegénységgel, a meg nem értéssel. Időnként gyümölcsszedéssel egészítette ki a jövedelmét, de sohasem volt könnyű dolga. Az otthona nagyon kicsi, vezetékes víz nincs benne – csak egy primitív kút odakint. Sokszor ír a szabad ég alatt – egy asztalnál az udvarán – és nagyokat túrázik a környéken a festői hegyekben. Az öreg szülei iránt érzett felelősség (akik kicsit hajlamosak basáskodni vele) eléggé az otthonához láncolja – ha ők nem lennének, valószínűleg sikerült volna neki többet látni a világból. De a helyhez kötöttsége talán álcázott áldás – minél kevesebbet jár a mi világunkban (San Francisco az egyetlen nagyváros, amit ismer), annál élénkebb a fantáziája, amikor más világokat és más univerzumokat képzel nekünk!
Kornya Zsolt fordítása