H. P. Lovecraft gimnáziumba járásra tett második kísérlete idejéből (1902-03) származik az alábbi mulatságos incidens, mely a bizonyítványosztó ünnepségen történt.
A Levelezés-rovatban használt rövidítések:
- AHÁ – Akham House átiratok
- SKSZ – saját kezűleg írt, szignózott levél
- JHK- H. P. Lovecraft Iratok, John Hay Könyvtár, Brown Egyetem
- NYK – New York-i Közkönyvtár
- WÁTT – August W. Derleth Iratok, Wisconsin Állam-beli Állami Történeti Társaság, Madison
- GLSZ – gépelt levél, szignózott
A levél S. T. Joshi és David E. Schultz Lord of a Visible World: An Autobiography in Letters című könyvéből származik, amelyet Solymosi Kitti fordított le egyesületünk számára a szerzők engedélyével.
* * *
Rheinhart Kleiner részére, 1916. november 16. (AHÁ)
1902-ben ismét megpróbálkoztam az iskolával; s elég legyen annyi, ugyanabba az ódon Slater Avenue-i intézménybe mentem, mely mára az általános iskolai tagozatok mellé gimnáziumi tagozatot is toldott. Itt újfent ki voltam téve a más gyerekekkel való kontaktusnak, azonban az irántuk tanúsított viselkedésem immár más volt. Elegendő idilli költeményt olvastam ahhoz, hogy megértsem, a gyermekkor az emberélet aranykora; sohasem tér vissza, amint egyszer elvesztettük; így hát, több-kevesebb sikerrel, próbáltam részt venni a többi fiú időtöltéseiben. Csatlakoztam a „Slater Avenue Sereghez” (Slater Avenue Army), mely háborúit a szomszédos erdőkben vívta, s noha drámai javaslataimat nem mindig fogadták tökéletes toleranciával, sikerült elég jól kijönnöm „katonatársaimmal”. Eme fiúk egyike – név szerint Manton Mitchell – később igazi katona lett; megjárta West Point-ot és most az Amerikai Gyalogság főhadnagya. (Részt vett Pershing mexikói felderítésében, azonban most otthon tartózkodik eltávozásban.) Az iskolában rossz fiúnak számítottam, mivel soha nem engedelmeskedtem a fegyelmezésnek. Amikor tanárnőmtől megrovást kaptam a szabályok iránti tiszteletlenségem okán, rendszerint rámutattam neki a szokások lényegi ürességére, olyan szatirikus módon, hogy türelmét kétségkívül fájdalmasan feszegettem; ám mindamellett páratlanul kedves volt, s figyelembe vette nehezen kezelhető természetem. Abbie A. Hathaway volt a neve, a fiúk „Abbie”-nek hívták a háta mögött. Ma már nyugdíjas, már az én időmben is meglehetősen idős volt. A mai napig érdeklődik munkásságom iránt, s kellemesen eltársalgok vele (kellemesebben, mint hajdanán), valahányszor összefutunk. Tanulmányaimban kiemelkedő voltam a Slater Avenue-ban, mely tény bizonyára megbékítette botrányos viselkedésemmel szemben. A történelemórákon dörgedelmes vitákat folytattunk, mert míg „Abbie” egy Uniós veterán lánya volt, a Munroe fiúk és én inkább a Konföderációval szimpatizáltunk. Hogy mennyire bosszantottuk „dolgozatainkkal” – mind csak úgy lángolt a Dél iránti rajongástól és magasztalástól! [. . .] A bizonyítványosztás napján – 1903 júniusában – történt egy roppant érdekes esemény. Nagyfokú megvetéssel viseltettem mindenféle ceremónia iránt, s abszolút értelemben visszautasítottam, hogy „szónoklatot” mondjak az emelvényről, mint ahogy a szokás diktálta. Ám miután elkezdődtek a beszédek, végül mégis csak úgy határoztam, mondok valamit. Oly elsöprő üdvrivalgásokat hallottam olyan fogalmazásokra, melyeket középszerűnek éreztem, hogy eldöntöttem, egy rögtönzött beszéddel felülmúlom diáktársaimat. Ennek megfelelően, figyelmemet a beszélőkről a jegyzettömbre és ceruzára fordítottam, s elkezdtem esszét írni Sir William Herschel csillagász életéről. Az udvariasság minden alapelvét felrúgtam azzal, hogy körmölni kezdtem egy publikus ceremónia kellős közepén, azonban örökké közömbös voltam a kellemességek iránt. Amikor végeztem, csendben „Abbie” asztalához lopództam, s parancsolóan súgva tudomására hoztam, hogy korábbi visszakozásom ellenére, fel kívánok olvasni egy papírt a műsor végén. Nem sértődött meg a különc viselkedéstől, mellyel utolsó pillanatban szónoklatomat készítettem, ehelyett amikor eljött az idő, bejelentette fellépésemet. Finom, körülöttem minden és mindenki iránti megvetéssel hágtam az emelvényre, s roppant leereszkedő és szakszerű módon szólítottam meg az összegyűlt szülők és gyerekek sokaságát. Legkiválóbb György-kori beszédstílusomat vetettem be, így kezdve mondandómat:
„Hölgyeim és uraim! Nem gondoltam, hogy a mai napon idejüket és türelmüket fogom rabolni, ám ha megérint a Múzsa csókja, eszement az, ki elutasítja sugallatát. Mikor a Múzsát emlegetem, nem áll szándékomban rosszfajta költeményeimet Önökre sózni – távol álljon tőlem eme szándék. Múzsám a mai napon Clio, ki a történelem dolgai fölött elnököl; s témám, mely számomra rendkívül nagyra becsült, egy olyan ember pályafutása, ki a jelentéktelenség legszerencsétlenebb állapotából emelkedett a megérdemelt méltóság lehető legmagasabb fokára – Sir William Herschelről van szó, ki hanoveri parasztból lett Anglia, s így a Világ legnagyobb asztronómusa!”
Azt hiszem, körülbelül ezeket a szavakat használtam. Hosszú ideje emlékezetemben tartom őket (az egoizmus révén), noha nincs másolatom róluk. Ha eme verzió helytelen, az azért van, mert nem tartalmaz elég hosszú szót. A Dr. Johnsoni latin nyelvek szótárának valóságos zsebkiadványa voltam. Meglehetős aggodalmamra, eme megnyilatkozás hallgatóságom felnőtt képviselőiből inkább mosolyt váltott ki, mintsem figyelmet; ám miután befejeztem szónoklatom, olyan tapsviharban volt részem, mely jócskán kárpótolt nyugtalanságomért, s egy diadalittas Garrick önelégült hevületével küldött le az emelvényről. A jó öreg Miss Hathaway a mai napig idézi eme anekdotát. Az, hogy rögtönzött dicshimnuszom hőséül Dr. Herschelt választottam, újdonsült részrehajlásom jele volt. A csillagászat 1902-03 telén vont bűvkörébe; s amikor a Múzsákat említettem, nem csupán Cliót kellett volna szóba hoznom, hanem mellette Uraniát is! 1903 nyarán anyám megajándékozott egy 2 és fél hüvelykes csillagászati teleszkóppal, s attól fogva tekintetem éjszakánként örökké felfelé irányult. A néhai Upton professzor a Brownról, családi barátunk, rendelkezésemre bocsátotta az egyetem obszervatóriumát, (Ladd Obszervatórium) s kerékpárommal akkor látogattam oda, amikor csak kedvem szottyant. A Ladd Obszervatórium egy tekintélyes domb tetején állt, körülbelül egy mérföldre a háztól. A Doyle Avenue dombjára sétálva kapaszkodtam fel, oldalamon kerékpárommal, azonban a visszaúton remekül siklottam le vele a lejtőn. Oly kitartóan folytattam megfigyeléseim, hogy nyakamra hatással volt a nehéz szög, melyben megfeszítve tartottam kémleléseim során. Roppant fájdalmas volt, s maradandó görbületet eredményezett, melyet ma is észrevehet az alapos szemlélő. Testem soha nem egyezett a tevékeny pályafutás követelményeivel.
