H. P. Lovecraft, aki szórványos lelkesedéssel rendelkezett a családfakutatás terén, egy alkalommal felbecsülte mind apai, mind anyai ágait arra törekedve, hogy nyomára leljen saját személyisége gyökereinek. Anglomániája dacára úgy tűnik, nagyobb büszkeséggel és érdeklődéssel viseltetett anyai ága iránt.
A Levelezés-rovatban használt rövidítések:
- AHÁ – Akham House átiratok
- SKSZ – saját kezűleg írt, szignózott levél
- JHK- H. P. Lovecraft Iratok, John Hay Könyvtár, Brown Egyetem
- NYK – New York-i Közkönyvtár
- WÁTT – August W. Derleth Iratok, Wisconsin Állam-beli Állami Történeti Társaság, Madison
- GLSZ – gépelt levél, szignózott
A levél S. T. Joshi és David E. Schultz Lord of a Visible World: An Autobiography in Letters című könyvéből származik, amelyet Solymosi Kitti fordított le egyesületünk számára a szerzők engedélyével.
* * *
Maurice W. Moe részére, 1931. április 5. (AHÁ)
Személyem abszolút mottója – a történelem iránti rajongásom mellett – egyéni lázadásom az értelmetlen szokásokkal szemben; mégis, családom teljes felmenői ága épp oly’ megrögzötten hagyománypárti kompánia, amennyire csak képzelheted. Bármily esztétát fellelni közöttük nehezebb feladat, mint tűt találni a szénakazalban, s az értelem még csak meg sem csillan képviselőik közt – ám ezzel számolhatunk is előzetesen, hisz jómagam sem vagyok holmi gázlámpa fénye a sötétségben. Mindkét oldalról származó őseim elsöprő többsége – lényegében egésze – a lassú életvitelű, közönyös vidéki dzsentrik osztályából származik, s közülük abnormálisan magas arányban képviseltetik magukat a lelkészek, kik nyájasan jószándékú reggeli imáikat s liturgiáikat zengik a nyugalmas, szokványos rétek alaposan nyírt sövényei fölött. Eszembe ötlik üknagyapám, egy ízig-vérig egyházi személyiség, Francis Fulford tisztelendő atya, aki négy generáción keresztül szolgált Dunsford plébánosaként; két nemzedékkel az ő ideje előtt sűrűn, gyors egymásutánban váltották egymást. Aztán ott van anyám ága a lelkipásztorok sorából, fröcsögő, őrjöngő személyiségek – pusztán annyi a különbség, hogy sokkal inkább puritánok és egyéb őrültek kerültek ki közülük, mintsem józan anglikánok. Ama rikácsoló, vén kvéker cseléd, Mary Dyer is, akit 1660-ban felkötöttek Boston központi parkjában, kétes tiszteletnek örvendő rokonságom része. Úgy fest, a középszerűség uralja az összképet; hisz az a három-négy igazán nemes származási ág, melyhez érintőlegesen kapcsolódom – az edenhall-i, cumberlandi, chichester-i Musgrave-ek, a haccombe-i Carew-ok, a Legge-ek, Lord Darthmouth családjai, s a többi –, olyannyira a múlt ködébe vesznek már, hogy nincs az a jellemvonásuk, melyet valóban elképzelhetően és felismerhetően tőlük örökölhettem volna fogantatásom során. [ . . . ] Egyenes férfiágon nem is köthetem magam a gyarmatosítás korabeli, régies írásmód szerinti Lovecroft családhoz, akik 1450 körül jelentek meg Devonshire-ben, a Teign völgyében. Származásom gyökerét hozzávetőlegesen sem eredeztethetem 1560-ban, amikor a Newton-Abbot-hoz közel fekvő minster hall-i John Lovecraft (jelenkori írásmód szerinti név) megalkotta a család mai címerét: zöld alapon egy arany, csipkézett ék alakú sáv, három lompos nyakú, arany rókafej között. Követve leszármazási ágát, egy árva kiemelkedő lelket sem lelek a középszerű vidéki dzsentrik sokaságában. Égetnivaló lelkipásztorok (egy szerencséjük, hogy Véres Mária haló poraiból már nem ért el hozzájuk), közönséges birtokosok, akiknek valószínűleg épp oly’ vaskos volt a dialektusuk, mint a szolgaságuké, századosok, ezredesek, itt-ott régi, ám többségében inkább felmenői szinten még a Domesday Book nyilvántartásáig sem elérő, kérészéletű családokba való beházasulások – ilyen tömegből áll össze ama csírasejtplazma, mely nagypapa atyai felének kötőanyagát képezte. Egy roppant érdekes szál Washingtonhoz kapcsolódik – egy olyan ág, melynek nincs felfedezhető kötődése ahhoz, amely Virginiába emigrált és megszülte a főlázadót. De nincs egy fikarcnyi, megátalkodott apróság sem, amely előrejelezné ezt a hajlamot a hétköznapi ostobaság elleni forrongásra vagy a hátborzongató, a kozmikus iránti ízlésre. Se filozófusok, se művészek, se írók – egy átkozott lélek sem, akivel lehetőség szerint anélkül értekezhetnék, hogy hasogató fejfájás törne rám.
1745-ben született egy nyughatatlan fickó, aki valószínűleg érezte mindeme nyomasztó jóhírűségnek vak önellentmondását; hisz a beszámolók szerint ez a Thomas Lovecraft kedve szerint kalandozott és élt, ahol kedve szottyant, bor, lovak és a szebbik nem kíséretében. Remélem, jól érezte magát, mert az örökség, melyet ivadékaira hagyott, puszta tulajdontékozlás volt, ami mindent a tönk szélére juttatott, mielőtt elpatkolt – olyannyira, hogy 1823-ban még a család székhelyéül szolgáló rezidenciát is el kellett adnia . . . . . nevezetes dátum ez, hisz ekkor veszett ki a Lovecraftokból az úriemberes jelleg, mint olyan, a fogalom eredeti és gyakorlati értelmében. Valószínűleg a megrázkódtatás tette el láb alól a vén mihasznát, mert három év múlva ő maga is kinyiffant. Az összeomlás romjai közül számos törvényes leszármazottjának egyvelege kecmergett elő – a kétségkívül népes, egyéb ivadékairól nem tudok számot adni –, beleértve hatodik gyermekét és fiukat, Joseph-et; maga is házas volt már, hat saját gyermekkel. Joe, ez a balga jószág, uraim, Tibbald nagypapótok dédnagyapja volt. Olyan környék után lófrálván, hol lehetőség szerint újra fellendülhetne életük, kedvezőtlen csillagzat alatt próbálta megvetni lábát ezeknek a forrongó kolóniáknak a területén, hová magát, feleségét (a dunsfordi plébános leányát) és utódját 1827-ben átköltöztette. Vagyis pontosabban, szándékai szerint a még mindig hű Felső-Kanadában – a mai Ontarióban – kívánta megvetni lábát, de mivel semmi kapaszkodót nem talált, tervén módosítást eszközölve átvándorolt New York tartományába, melynek északi vidékén telepedett le egy kísérleti farmon és mindjárt meg is halt, örököseinek legjobb belátására bízva a további aggályoskodás kérdését. Amint ez megesett, mindannyiuknak – Johnnak, Williamnek, Joseph-nek, George-nak és Aaronnak – valamint egy Mary nevű lánytestvérüknek – sikerült a felszínen maradniuk; némely esetben még javulás is történt életkörülmények tekintetében kedvező beházasulások révén. Ezen ágak közül azonban kettő kivételével mindegyik bizonyosan kihalt, s valószínűleg még e kettő közül is az egyik. Joseph-nek volt egy unokája, aki az 1880-as években nyugatra távozott és eltűnt szem elől. És George-nak, aki egy áttelepült nunwick-i Allgood leányát vette feleségül, született egy Winfield nevű fia – aki Rhode Island öreg jenki szövetébe házasodott be és egyetlen semmirekellő utódot hagyott hátra, hogy lezárja ezeknek a kolóniáknak a családtörténetét . . . . . az Angell Streeti Grange és Tenbarnes Birtok (Grange and Tenbarnes Manor) lakóját, H. P. Lovecraftot, annak a hírnév krónikáiban oly feltűnően mellőzött számos munkának szerzőjét. [. . .]
Mik voltak anyai ágam szálai – s hogyan szövődtek egybe New England anyagában fennállásuknak nagyjából három évszázada során? Ha összecsomózzuk őket, néhány közös metszéspontra akadunk. Először is, teljes mértékben helyiek voltak. Nincs olyan amerikai ősöm (teljes atyai oldalamat kizárva, mint szellemükben velejükig briteket), aki bárhol máshol élt volna a kontinensen New England-en kívül. Tovább szűkítve, túlnyomó többségükben az eredeti puritán gyarmatosítók – akik 1630-ban érkeztek a Massachusetts-öbölbe és a rá következő tíz-húsz évben vándoroltak tovább Rhode Island-re – lobbanékony vére csörgedezett. A Mayfloweren érkezett telepesekhez cseppnyi közöm sincs – Plymouth oly távol van az ereimtől, mint Quebec vagy Dél-Karolina, annak dacára, hogy soha nem éltem olyan házban, melynek tetőablakából ne a valaha volt plymouth-i kolónia földjeire néznék – s mégis annyira közel van, hogy képes vagyok házakat számlálni messzelátó nélkül. Gyökerek tekintetében – a legtöbb ág szórakoztatóan hasonló vonásokkal bír épp az atyai oldalamon felismerhető vonásokkal – ez különös, véletlenszerű homogenitással ruház fel. Kis vidéki dzsentri, előkelőségtől mentes, mégis, szinte minden családnak címere van. Nem a nyájas és simulékony mayfloweri betelepülők népségei, s még nem is a virginiai dölyfös, ömlengő társulat. Az itteni Phillips vonal a norfolki Rainham St. Martin egyházközségből származó George Phillips tisztelendő úrtól, Christopher Phillips fiától ered, aki az Arbella fedélzetén érkezett 1630-ban és a massachusettsi Watertown-ban telepedett le. Legidősebb fiának, Samuelnek leszármazottja az exeteri és andoveri akadémiák alapítója; én azonban legifjabb fiához, az 1668-ban New Port-ba emigrált Michael-höz vagyok visszavezethető. Michael fiai (közülük kettőhöz fűznek felmenői szálak) átkeltek az öblön és a narragansetti vidéken telepedtek le, mely környék gyökeresen különbözött New England bármely egyéb területétől abban a tekintetben, hogy jókora patriarchális birtokokra oszlott, szolgákkal, hatalmas házakkal és nem puritán, virginiai fajtára valló Anglia Egyháza-hívő civilizációval. A lótenyésztés és a tejipar voltak a nagy iparágak, a narragansetti versenylovak és sajtok még távoli országokban is ismertek és elismertek voltak. E régió megannyi szokása könyveket töltene meg – ahogy az meg is történt . . . . . azonban az Őfensége törvényes fennhatósága elleni boldogtalan lázadás olyan romlásba döntötte, amelyből soha többé nem ocsúdott fel. Narragansett telepeseinek legifjabb gyermekei többségükben északra költöztek, kisebb farmokra a pompásan idilli Scituate-Foster vidékeken – s ott találjuk meg 1750 után a magam Phillipseit. Meséltem neked az ehhez a régióhoz 1926-ban és 1929-ben tett két zarándokutamról, s az itteni sírkövek közötti kutatásaimról. Az élet Fosterben szerényebb keretek között folyt, azonban soha nem eshettek ki az emberek köznemesi státuszukból. A pénzt nem adták ingyen, de a gyerekek jó iskolákban tanultak és illően felvértezték őket büszkeség és ízlés terén. Dédnagyapám, Jeremiah Phillips, egy a szomszédos vidéket gabonával ellátó malom tulajdonosa volt. Nagyapám, délre költözvén egy általa Greene-né átkeresztelt kis faluba, fakitermeléssel és malomiparral foglalkozott, s végül a falu és a környék összes földje a birtokába került. Ő építette a helyi városházát, megalapította a helyi szabadkőműves páholyt, gondoskodott a régió különféle oktatási vállalkozásairól, s általában véve helyreállította a forradalom előtti délvidék mágnás jellegű státuszát; 1870-ben azonban hirtelen anyagi csődbe került – melyet elkerülhetett volna, ha letagadja felelősségét egy aláírt kötelezvény kapcsán, de úriember lévén nem volt hajlandó kibújni alóla. Emiatt a család Providence-be költözött, ahol boldog anyagi fellendülés vette kezdetét; így egy roppant kényelmes otthonba születtem, a város legjobb részén – 1923-ban láttad a teraszos házat, noha sem az, sem a fekvése nem olyan már, mint 1890-ben volt. Más anyai ágak rendkívül hasonló történettel bírnak – számos közülük jóval nagyobb volt és a Phillipsekhez képest sokkal fontosabb letelepedőknek számítottak a délvidéken. A Hazardok és Rathbone-ok, túlzás nélkül állíthatom, nagy házak voltak még a legteljesebb virginiai értelemben is – még a régi gyarmatkori időben is szembeötlő volt a hasonlóság, mikor a Narragansett és a Dél közötti kapcsolatok nagyon szorosak voltak. Nem puszta hóbort fordítja korosodó ízlésemet Charleston felé. Megannyi rhode island-i lakos ment oda előttem a Forradalom előtt, ahogy hanyatlott a közhangulat – tehát némi Whipple vér még ma is fellelhető ott, bár nem a férfiágon. A Narragansett és a Dél közötti rokonlelkűség kapcsán vált Newport először kulturális oázissá – a legkorábbi látogatók déli családok voltak. Newport volt természetesen „a város”, melyet a narragansetti telepesek látogattak; Providence viszonylag kicsi és faragatlan hely volt a forradalom előtt, míg Newport egyfajta művelődési és művészeti központként szolgált. Első, nem Narragansettből eredő, anyai ágon futó szálaim – a Whipple, a Field, a Clemence és a Mathewson – a providence-i környékről származnak. A Whipple-ök egy norfolki vonal, mely először Ipswich-be érkezett a Massachusetts-öbölbe, hol egyik águk megtelepült, mialatt John Whipple százados Providence-be jött és megalapította a rhode island-i vonalat. Az ősi, ipswich-i Whipple ingatlan még mindig áll, múzeumként használják – tizenhetedik századi épület, olyasfajta oromtetővel, mint a salemi Hétormos Házé. A forradalom idején e család képviselői mind megátalkodott lázongók voltak, köztük a híres partizánnal, Abrahammel, Benajah századossal, és egyenes ági ősömmel, Benedict századossal. Benjamin Whipple ősöm az ünnepelt hugenotta, Gabriel Bernon egyik leányát vette feleségül, aki 1723-ban Providence-ben megalapította a King’s Church-öt (ma Szent János Templom), de – hohó! itt megfogtalak – ő mégsem nőági ősöm, hiszen volt egy második felesége is, Esther Millard, akitől én magam származom.
