Az emberek fejében a nyolcvanas évek egyik filmes szempontú különlegessége volt, hogy a horror egyre véresebbé vált, az irtózatot már nem annyira az atmoszférából és a gondolatiságból kapta a néző, hanem inkább a durvuló látványvilágból, hála a speciális effektek fejlődésének. Még az igényesebb horrorfilmek is a vérszomjas tömegeknek készültek, az új technológiák lehetőségeinek kihasználásával. A korszak tagadhatatlanul rendelkezik egy nagyon markáns jelleggel, és Lovecraft munkássága is megtalálta magát ebben a nem túl szégyenlős közegben. Figyelem! Spoiler-gazdag írás!
The Curse (1987)
Rendezte: David Keith
IMDB
A film sci-fi rajongói különlegessége, hogy szerepel benne Wil Wheaton, aki a kultikus Star Trek: Next Generation egyik (akkoriban) legutáltabb karakterét, Wesley Crushert játszotta. Mielőtt azonban felszállt volna az Enterprise űrhajóra, tett egy másfajta kozmikus kitérőt a Gardner farmra, ahol a film produceri, illetve speciális effekt-ügyi (egyéb források szerint hovatovább másodrendezői) feladatokat nem akárki, hanem egy másik kultusz sokkal inkább megbecsült tagja, a talján horrorpápa, Lucio Fulci végezte. A film jobbik felét feltehetőleg nekik köszönhetik a nézők.
Szinopszis:
A Tennessee-beli Tellico Plains településen lévő tanyán él a diszfunkcionális Cranes család, ahová egy éjszaka meteorit zuhan le. Alan Forbes (Cooper Huckabee), helyi orvos kezdi el vizsgálni a különös leveket eresztő kőzetet, mielőtt az szétolvadva teljesen a földbe ivódik. A tudós szeretné értesíteni a hatóságokat, de egy helyi üzletember nem hagyja, mert keresztbe tenne ingatlanbefektetési terveinek, hogy víztározó épülhessen a környéken. A kicsapódott nedvesség elkezd hatással lenni a farmra: az állatok megvadulnak, eltorzulnak, a növények hatalmasra nőnek, viszont borzalmas lesz az ízük. A családanya, Frances (Kathleen Jordon Gregory) arcán hólyagok nőnek, majd megőrül. Férje, Nathan (Claude Akins) szerint ez istentől való büntetés, mivel az asszony megcsalta őt a meteorit zuhanásának éjszakáján. A nőt elzárják, miközben fia, Zack (Wil Wheaton) próbálja menteni a menthetőt, ugyanis nevelőapja és féltestvére is egyre tébolyodottabban viselkednek. Nathan nem engedi, hogy orvost hívjon anyjához, és arra akarja kényszeríteni, egyen a farmon termesztett ételekből. Mindeközben Forbes analizálja a farmon található vizet egy laboratóriumban, ami azonosíthatatlan elemeket tartalmaz, amik megváltoztatják a környezet molekuláris struktúráját. A tanyán végül tetőfokára hág a téboly, és a fináléra az összes szereplő a házhoz igyekszik, ahol már csak Zack és húga, Alice maradt beszámítható. Ahogyan Nathanék mutálódnak, úgy az épület is kezd összeomlani, miközben a gyerekek menekülni akarnak. Végül csak páran maradnak életben. De vajon más is? A befejezés azt sugallja, nem ért véget az űrből jött iszonyat története.
Elemzés:
A The Curse legnagyobb meglepetése az, hogy a történet viszonylag követi az eredeti matériát, de ez az adaptáció nyakon van öntve Nathan részéről egy jó adag vallási fanatizmussal. Érdekes, ugyanis az eredeti novellában is ki van emelve, hogy a családfő hívő, bár ott annak nincs komolyabb következménye, itt viszont az egész alkotást eluralja ez a motívum. Idegenellenessége megmagyarázza a filmben, hogy miért nem kell neki semmiféle segítség. A tragédiát nemcsak a kő okozza, hanem Nathan hozzáállása is: nem engedi a komolyabb vizsgálatokat, nem akarja, hogy feldúlják az életét, nem fogadja el, hogy valami probléma lenne, hiszen ami történik, Isten miatt van. Az általa félt apokalipszis elkerülhetetlen, mert nem tesz semmit az átoknak nevezett jelenséggel szemben, és összemosódik a vallási fanatizmusa a meteorit okozta tébollyal.[1] Bár az adaptáció címe furcsa, értelmet ad neki a családfő világlátása. Az egyik jelenetben, éjszaka, a Jelenések könyvéből idéz, és arra a megállapításra jut, hogy ami történik, az egy átok, Frances bűnei miatt, hiszen a férfi isteni büntetésképpen kezeli a jelenséget – és bizony, valóban akkor érkezik a meteorit, amikor neje éppen vétkezik. Ez értelmet ad nemcsak a címnek, de a megcsalás jelenetének is. Bár Lovecraft sosem erőltetett volna ilyen értelmezést a különös napok történéseibe, érdekes, marginális gondolata a filmnek, amit nem rág szájba. A kozmicista rémtörténetiséget persze kár benne keresni, de léteznek e téren sokkal rosszabb feldolgozások is.
Az idegen lény és annak színe nem igazán szerepelnek karakteresen a filmben és a kút sincs előtérbe helyezve, inkább a fertőzött víz és a környezeti hatás az, amivel a film operál. Az effektek eléggé felemásak. A mutációk és az entitás zselészerű, fluoreszkáló külsejére nem lehet panasz, viszont az égből lehulló meteorit botrányosan fest. Nemcsak a kődarab néz ki egy buta világító tojásnak, de még a zuhanása is inkább egy esetlen ereszkedésnek néz ki. Ha ez lenne a legnagyobb probléma, szívből tudnám ajánlani ezt a filmet, viszont egy teljesen más dolgon hasal el, mégpedig azon, hogy állandóan vicceskedni akarnak a készítők. Nem véletlen a szóhasználat, mert nem vicces, hanem vicceskedő. Siralmas iskolapéldája annak, hogyan lehet rendkívül rossz ízléssel, értelmetlen poénkodással elrontani egy egészen korrekt feldolgozást. Hiszem, nem baj az, ha valami vicces akar lenni a horror mellé, de akkor az legyen igazán szórakoztató, ne ilyen gagyi, kellemetlenkedő, ganétúró tinivígjáték stílus, mint például Zack féltestvérének állandóan kilógó alfele, vagy az üzletember folytonos ripacskodása. Méltatlan ez horrorfilmhez, gyenge horror-vígjátéknak, és kegyeletsértő Lovecraft munkásságára nézve.
Pedig tud ez a film, ha akar. Például a ház összeomlása, minden abszurditása ellenére, feszült pillanatokat okoz, akárcsak a padlásra átköltöztetett Frances szétmállása és elolvadása. Megrázó jelenet egy ennyire a bugyutaságba torkolló filmtől, aminek a végén az épület grandiózusan maga alá roskad, fehér port és fényeket hagyva maga után. Az eredeti novella keretes szerkezetét idézi a film eleje, ahogyan az első percekben egy eltorzult arcú, őrülten viselkedő férfi a letartóztatása közepette a vízben lévő szörnyűségekre próbálja figyelmeztetni a kertvárosi embereket. Ki lehet a férfi? Egy Gardner/Cranes? A hidrológus? Avagy a család történetét elmesélő szomszéd? A film mesteri fináléjában kiderül, ugyanis a történet ott folytatódik, ahol az elején félbemaradt! És milyen pazarul! John Carpenterhez méltó befejezésnek lehetünk szemtanúi az utolsó csodálatos öt percben. Sajnálatos, hogy nem tudott az egész film ilyen lenni. Nem ragaszkodok a száz százalékos adaptációhoz, de ahhoz igen, hogy ne legyen ilyen ostoba, önmagát és a nézőt komolytalanul vevő, főleg, ha az utolsó öt perc, no meg még korábban pár jelenet tudott ilyen lenni. Méltatlan és dühítő.
A Lurker in the Lobby: A Guide to the Cinema of H. P. Lovecraft című könyvben Andrew Migliore és John Strysik úgy vélik, a film „Lovecraft kedvenc történetének adaptálásához minden megvolt, kivéve a jó párbeszédeket, hihető színjátékot, és az összefüggő cselekményt”. Charles P. Mitchell, Lovecraft kutató szerint az író eredeti munkájához hű lett a film, viszont „az utolsó húsz perce a filmnek annyira összefüggéstelen, hogy lényegében az egész filmet tönkreteszi.”
Ebből a filmből sokkal többet ki lehetett volna hozni, a komponált zenék is hangulatosak. Ha szeretted Stuart Gordon filmjeit, és kedveled a nyolcvanas évek horrorjait, kihagyhatatlan, mindenki más kezelje az alkotást fenntartásokkal. Nagy nehezen, de képes lennék megbocsátani a filmnek az összes furcsasága ellenére is, ám egy dolgot nem tudok elfogadni: sehol nem jelölik a stáblistán, hogy eredetileg ez egy H. P. Lovecraft által inspirált film lenne.[2]
Vidra Gyula
[1] Az egyik DVD kiadáson ráadásul az alábbi tagline található: From the darkest part of the heavens, terror has arrived.
[2] Lovecraft neve utólag csak az újabb poszterekre, és DVD tokokra került fel