A The Colour out of Space (Szín az űrből) Lovecraft egyik legsikerültebb novellája (melyről bővebben Molnár András írt kihagyhatatlan elemzést): gond nélkül csúsztat félelmetes asszociációkat az ember tudatába az űrből érkező objektumokkal és a megrontott vadon elidegenítő, hátborzongató jellegével kapcsolatban. A meteoritból származó entitás meghatározhatatlansága az egyik legizgalmasabb vonatkozása a történetnek, hiszen egy visszataszító, rémületet keltő dolog leírásakor könnyű elintézni a dolgot azzal, hogy a förmedvény elmondhatatlanul néz ki. Ebben az esetben nem a lény mérete, magassága és halmazállapota az igazán furcsa (bár ezen részei is okoznak fejtörést a tudósoknak), hanem a különös külső mellett a színe. Árnyalatokkal lehet játszani, de azok létező, emberek által is érzékelhető spektrumból fakadnak, itt viszont egy soha nem tapasztalt színről beszélünk. Ez egy olyan akadály, ami a vizuális művészetek esetében egy érdekes kihívás lehet: hogyan lehet megteremteni azt, ami nincs.
A Lovecraft filmadaptációk alapvetően döcögős történelme során több kísérlet is született, hogy a mozgókép nyelvére fordítsák azt, ami csak egy szín az űrből. Figyelem! Spoiler-gazdag írás!
Die, Monster, Die! (1965)
Rendezte: Daniel Haller
IMDB
Trailer
Az első feldolgozás 1965-ben készült Angliában, az Alta Vista Productions jóvoltából, Daniel Haller rendezői debütálásában és Jerry Sohl újragondolásában, aki többek között Star Trek, The Twilight Zone és Outer Limits epizódokat is írt a hatvanas években. A produkciós cég a hatvanas években manapság könnyednek tekinthető horrorfilmeket készített, amelyekből többet a klasszikus B-filmek királya, Roger Corman rendezett. A film Nagy-Britanniában Monster of Terror címen került forgalmazásba, a munkacíme pedig House at the End of the World volt. A Dell Movie Classics 1966-ban kiadott egy pörgősebb, kevesebb szereplőt mozgató képregény változatot, ami itt érhető el.
Szinopszis:
Stephen Reinhart (Nick Adams) egy amerikai tudós, aki barátnőjét és annak az Arkham városától nem messze lévő vidéki kúriájában élő családját igyekszik meglátogatni. A helyiek, amint megtudják, hogy hová igyekszik, barátságtalanná válnak, félik a kráterrel csúfított környéket, ahol a növényzet rendkívül rossz állapotban van. Miután a férfi megérkezik, megismeri a zord, kerekesszékes családfőt, Nahum Witleyt (Boris Karloff) és eltorzult feleségét is, Letitiát (Freda Jackson), aki szokatlanul viselkedik; nem tudja elhagyni elfüggönyözött baldachinos ágyát, mert a fény égeti a bőrét. Bár a kúria térsége lepusztult, egy növényházban egészséges, de veszedelmes fauna van elzárva, illetve más, mutációkon átesett lények. Reinhart szerint radioaktív sugárzás érte őket, ami az ott lévő zöld kövekből származhat. A történet folyamán kiderül, Nahum apja egy meteorittal kísérletezett, ami szerinte egy másik dimenzióból érkezett. A film végén tragikus mód a családfőt is megmérgezi a kőzet, szörnyeteggé változik, de Reinhart és barátnője legyőzik, majd az összeomló épületből kimenekülnek.
Elemzés:
Az eredetiben szereplő Gardner család vezetékneve Witleyre változott, ami gyanúsan emlékeztet a Whateleyre, ami a The Dunwich Horror (Rémület Dunwichben) című Lovecraft novellában lévő okkult famíliának a családneve. Érdekes módon a 2019-es feldolgozásban is vannak utalások erre a novellára. Nahum apja, Corbin, pedig Curwenre emlékeztet, leírásában és nevében is, ráadásul volt egy könyve, Cult of the Outer Ones címmel.
Meglepően mítosz-közeli tárgy egy idáig a sci-fi sajátosságaival bíró történetben. Ráadásul az eredeti sztori egyik jellemzője volt, hogy nem szerepelt benne grimoár, vagy más hasonló rémtörténeti „varázs”-kellék. Van egy Lovecraft-orientált jellege az alkotásnak: őrült felmenők, elzárt, különösen viselkedő családtagok, bizalmatlan helyiek és tudós főszereplő, ráadásul még egy cthulhoidszerű lénynek is van jelenése egy röpke jelenetre. A film legjobb része a vége felé található, amikor Nahum a temetőben elmeséli Stephennek, hogy Corbin sötét dolgokkal üzérkedett, és természetfeletti módon idézte meg a követ. Reinhart szerint viszont minden megmagyarázható, ez csak egy meteorit, nincs itt semmi tudományosan megmagyarázhatatlan. Mivel Nahum kitart a saját igazánál, így nincs konszenzusa a dolognak: az okkult és tudományos magyarázat nem mosódik össze, nincs egyértelmű válasz a jelenségekre, csak egymástól távol álló elméletek.
A teljes mértékben félrevezető, hatásvadász cím ellenére ez nem egy szörnyorientált alkotás, így aki a küzdelem dühére, szenvedélyére és brutalitására vágyik, csalódni fog. Az érdekes nyomozást két dolog szakítja meg rendületlenül: a romantikázás és a véletlenszerűen felbukkanó akciók, amik nevetségessé teszik a jeleneteket. Ettől függetlenül ez egy szerethető, a korszak tipikusan kicsit gótikus, kicsit ponyva stílusú horrorfilmje, jól öregedő effektekkel, ráadásul lovecrafti elemekkel fűszerezve. Kellemes adaptáció annak ellenére, mennyire radikálisan más a cselekmény. Lovecraft munkásságát nem értelmezi félre, és nem csinál belőle öncélú bohózatot, ami a legtöbb adaptációra jellemző. A film legeleje hipnotikus látványvilággal sodorja el a nézőt a stáblista alatt: pszichedelikus mélységből fakadó vizuális örvénylés, mintha egy a felhőkben vörösen fénylő galaktikus színnek tükröződése próbálna mesélni idegen dolgokról, a végtelen kút alól (ami sajnos ebben az adaptációban nem szerepel). A hangulat a korabeli gótikus rémfilmekre jellemző, rengeteg sétával a régimódi épületben, és minden apró zajra megriadó hősökkel, ami a nézőt meglepő módon szintén kizökkentheti. Kár, hogy a torz lények a növényházban és a film végén lévő mutáns kiábrándítóan ostobára sikeredtek, pedig az átalakulás folyamata rendkívül hatásos!
A film egyébként két évvel később készült, mint a The Haunted Palace (A kísértetkastély), ami a The Case of Charles Dexter Ward (Charles Dexter Ward esete) című történetet értelmezte sajátosan. A két Lovecraft filmet egyébként közösen vetítették Angliában, ami logikus lenne, viszont a The Haunted Palace-ot Edgar Allen Poe nevével fémjelezték, akinek a költeményéből jött az elnevezés – a történet viszont Lovecraft ihletésű volt. Az ő neve sajnos már nem került fel a plakátra…
A Lurker in the Lobby: A Guide to the Cinema of H. P. Lovecraft című könyvben Andrew Migliore és John Strysik úgy vélik, a film „a végnélkül-körbesétálás-a-nagy-házban típusú filmek iskolapéldája”. G. Noel Gross a DVD Talk cikkében pedig így ír: „a lassan vánszorgó történet még fájdalmasabb lett volna egy hosszabb film esetében, de a gótikus horror és a kortárs tudományos fantasztikum keverése mellett nem lehet csak úgy elmenni”.
A Die, Monster, Die! nem emelkedik ki semmiképpen sem a korszak alkotásai közül, de még Boris Karloff munkásságából sem, hiszen nem csak szörnyeteg, de őrült tudós is volt már, viszont Lovecraft rajongóként ha meg akarod ismerni a hatvanas évek popcorn szagú, autós mozis horrorfilmjeinek stílusát és sajátos báját, nem érdemes kihagyni!
Vidra Gyula