Clark Ashton Smith: The Emperor of Dreams – filmbemutató

“Time moves at its own pace. Clark Ashton Smith will never be forgotten.”

Clark Ashton Smith életéről napjainkban eléggé sok információt lehet találni, hála az irodalomtörténészek munkájának, és a még élő kortársak, pontosabban inkább idősebb tanítványok és rajongók beszámolóinak. Smith életében titokzatos, levelezésében is zárkózott személyiség volt, ráadásul nem hagyott hátra memoárokat, visszaemlékezéseket, életében időszakos népszerűségnek örvendett; csak egy szűk, de annál lelkesebb közönség tartotta életben műveit. CAS pályafutása rövid volt, de elkerülhetetlen nyomot hagyott a weird irodalom ingoványos talaján. A Clark Ashton Smith: The Emperor of Dreams dokumentumfilm ennek az érdekes, méltatlanul keveset foglalkoztatott életútnak állít emléket, hogy a néző megismerhesse, megérthesse “Auburni remete” személyiségét, művészetének különlegességét, fontosságát.

Büszkén mondhatjuk, hogy a Magyar H. P. Lovecraft Társaság kifejezetten jó kapcsolatot ápol a nemzetközi werid scene prominens tagjaival, ennek köszönhető, hogy Derrick Hussey jóvoltából alkalmunk volt megnézni a dokumentumfilmet.

A Sierra Nevada hegységben élő Darin Coelho Spring, a könyvesbolti eladói állást félretéve lett írója, rendezője, egyszersmind szellemi atyja a dokumentumfilmnek. Sok évnyi amatőr filmkészítési kísérlet után vágott bele a munkába, aminek elkészítése közel négy évig tartott. Több kortárs irodalomtörténészt, költőt, művészt keresett fel Amerika szerte, hogy interjút készítsen velük. A film zenei anyagáért Jakob Mingle, és Peter Scartabello felelt, akik atmoszferikus, a jelenetekhez tökéletesen illeszkedő zenei aláfestést komponáltak. Scartabello egyébként Yuggoth Records tulajdonosa, ami több Lovecraft témájú zenei projekt otthona. A DVD borítóját a kaliforniai Skinner művésznevű úriember készítette, aki szerepel is a dokumentumfilmben, mint a “meg nem értett művész” szószólója.

A dokumentumfilm három részre tagolja CAS életét: a nagyreményű költői periódusra, a Lovecrafttal cimboráló prózaira, és az elvonult, kőfaragványokat készítő időszakra. A kezdő képsorok azonnal megadják az alaphangulatot, ódon misztérium és titkos tudás ígérete rejtőzik a melankolikus klasszikus gitár pengetése közben, mialatt az éjszakai hold előbukkan a felhők mögül. Donald Sidney-Fryer költő, bibliográfus, CAS életének és munkásságának egyik legismertebb kutatója, egy könyvtár falán elhelyezett plakett mellett állva vezeti be a nézőket a dokumentumfilmbe, felolvasva a tíz soros The Sorcerer Departs című CAS költeményt. Fryer tisztelettel és alázattal beszél a költeményről, mely szerinte egy önbeteljesítő jóslat azzal kapcsolatban, hogy művei hogyan fogják a költőt túlélni. Ez a gondolat valójában a film lényege, miszerint Clark Ashton Smith zseniális írásai nagy szponzorok és támogatók nélkül is fennmaradtak az idők során, népszerűsége a síron túlról ragadja meg a mai kor emberét.

The Star-Treader

Fryer után, a 2018-ban elhunyt Harlan Ellison, kultikus sci-fi író és szerkesztő veszi át a szót; méltatásai delejezőek. Elragadtatásban beszél a dokumentumfilm végéig, dicsérete szerint egy oldal CAS-tól jobb, mint mások komplett könyvei; Smith egyenesen a mágia szinkronhangja volt. Ezen kijelentésével el is kezdődik az Emperor of Dreams első része a The Star-Treader, ami Clark Ashton Smith 1893-as születésétől kezdve, 1926-ig tartó időszakát dolgozza fel: milyen körülmények között nőtt fel, miként hogyan vált elismert költővé Kaliforniában, és azon túl. A narrátor elmeséli miképpen lett bányászváros a kaliforniai Auburn, majd Fryer bemutatja, CAS hol látott napvilágot, és hová járhatott iskolába. Ron Hilger, szerkesztő és irodalomtörténész, eredeti, Smith által készített kőfaragványok között mesél e, egy anekdotát, miszerint a művész egy napot töltött csak középiskolában, majd kijelentette többet nem megy iskolába, amiben szülei egyáltalán nem korlátozták, így autodidakta módon tanult tovább a helyi közkönyvtár segítségével. Hilger szerint Smith fotografikus memóriával rendelkezett, legalábbis ami az írott szöveg feldolgozását illeti. 1911-ben sikerült kapcsolatba lépnie bálványával, az állam irodalmi életének központi alakjával, George Sterlinggel, aki mentora lett úgy, ahogyan Sterlingnek Ambrose Bierce volt a segítője évtizeddel korábban. A rákövetkező évben, 1912-ben a mindössze 19 éves Smithnek megjelenik a kitűnő fogadtatású első verseskötete, a The Star-Treader; elismerő cikkek sora látható filmben, melyekből idéz is a narrátor.

S. T. Joshi elismert irodalomtörténész, a Magyar H. P. Lovecraft Társaság tiszteletbeli tagja és mentora elmeséli, hogy Sterling hiába invitálta mentorálltját találkozzon Ambrose Bierce-el vagy Jack Londonnal 1912-ben, hogy bemutassa a fiatal költőt nekik, CAS szégyenlőssége okán erre nem volt kapható. A következő nyolc évét különböző betegségek terhelték, többek közt depresszió, Joshi szerint ezek miatt nem írt már olyan sűrűn CAS, Ron Hilger pedig arra következtet, hogy egy titokzatos lány halála sújtotta le ennyire. A dokumentumfilm diszkréten kitér az alól, egészen pontosan milyen betegsége volt CAS-nak ebben az időszakban – Joshi futólag említi a tuberkulózist -, és egy talán fontosabb részletre vált át, miszerint CAS 1915-ben kezdett el rajzolni, ceruzával és zsírkrétával, hogy levezesse a stresszt, ami akkortájt felgyülemlett benne. Fantasztikus kreatúrákat, és tájakat alkotott. A bohém stílusú festő és bűvész Charles Schneider rámutat, hogy Smith belső múzsája, avagy démona volt az, ami állandó alkotásra késztette, nem pedig a környezetének elvárásai. Kívülálló művész volt, amit Skinner, pszichedelikus festő, és a dokumentumfilm művészi felelősének véleménye is megerősít, sőt, tovább megy: szerinte CAS egész élete a különböző kreatív művészi formákban való kiteljesüléséről szólt. Megannyi bizarr tekintet, álomszerű táj és bizarr kreatúra sorakozik fel, ahogyan a film betekintést nyújt Smith alkotásaiba.

A következő alszegmens az Ebony and Crystal című kötetről szól, amely CAS legérettebb költeményeit tartalmazza. Ebben van a The Hashish Eater -or- the Apocalypse of Evil című monumentális költemény is, melynek letaglózó erejéről az extravagáns író és költő W. H. Pugmire is beszél. (Vachter Ákos belekezdett a vers lefordításába, az első részlet itt található.) A költeményről a produkció szereplői mindannyian más és más vehemenciában beszélnek, ezáltal igazán sokszínű az alkotás. Joshi, magát Lovecraftot idézi meg, hogy az ő szavaival méltassa Smith leghosszabb munkáját, aki a vers által ismerte meg CAS művészetét. Fryer inkább elkezdi olvasni a szöveget, és teljes átéléssel adja elő, ami hatalmas élmény, Skinner pedig szabadszájúan dicsér, amire különös váltás Scott Connors, CAS életrajzírója, aki Wagner munkásságával veti össze a költeményt.

Elkerülhetetlen a kérdés: Smith vajon kábítószeres befolyásoltságában írta meg a The Hashish Eatert?

Cody Goodfellow, író, szerkesztő, Cthulhu felkent papja nem tartja kizártnak, hogy gyógyszerek okozta mellékhatások terméke a mű, avagy ópiumos befolyásoltságban készült volna, míg Scott Connors és Charles Schneider kételkedik, hiszen Lovecraft művei még bizarrabb hatásúak, akinél önmegtartóztatóbb embert nem hordott hátán a föld.

Hyperborea beyond Hyperborea

A második rész elkezdése előtt, még George Sterlinggel való összetűzése kerül szóba, miszerint óva intette CAS-t a rémtörténetek írásától, de nem sikerült távol tartania, így megszületett Hyberoea és ami azon túl van, így lett a következő fejezet címe Hyperborea beyond Hyperborea, ami 1927-től 1937-ig tart; ez nagyjából lefedi Smith és Lovecraft levelező korszakát. Míg Sterling nem biztatta, addig Lovecraft kimondottan támogatta az új irányvonalat. S. T. Joshi feltárja a hátterét, hogyan is kezdődött egy rajongói levéllel Lovecraft és Smith évtizedes barátsága, miképpen figyeltek fel egymás munkáira.

Clark Ashton Smith 1958-ban

Lovecraft kiharcolta, hogy versek is megjelenhessenek az addig költészetmentes Weird Tales magazinokban, így CAS-nak megnyílt a felület művei publikálásához. Közös érdeklődésük a kozmikus horror irányában egy rendkívül termékeny, inspirált időszakot teremtett közöttük. CAS illusztrálta Lovecraft egyik történetét, a The Lurking Feart a Home Brew magazin megjelenéséhez, amiből részleteket mutat a film. Obszcén, provokatív hatásúak, amik kiemelik mennyire különbözően fogta fel a világot a két író. Joshi kiemeli a stílusuk különbségeit, míg Lovecraft a valóságba emelte be a fantasztikumot, addig Smith nem is akart hallani a realitásokról, mindent a fantázia világában akart bemutatni. A film résztvevői hosszasan beszélnek a kettejük egymásra gyakorolt, mítosz teremtő hatásáról.

Ezek után Smith stílusa kerül szóba, és az általa kreált világok. A narrátor részletesen meséli el az ezekhez tartozó elemeket, szereplőket, sajátosságokat. Bővebben a The City of the Singing Flames kerül kitárgyalásra, mint az egyik legjobb írása a távoli jövőben játszódó Zothique ciklusból. Harlan Ellison, Donald Sidney-Fryer és Ron Hilger megszállottan beszélnek az elsöprő hatású, elementális erejű olvasmány élményéről. A műben lévő két szereplő, akár Smith és Lovecraft is lehetnének, ahogyan alámerülnek a misztikus, különös világokban. Scott Connor szerint, a Lovecraft által leírt rémtörténeti szabályok alapján, ez az egyik legjobb ilyen jellegű írás valaha. A történet egy valós helyen játszódik, a szeles, különös hangulatú Sierra Nevada hegységben, ami CAS-t is megihlette, ahová a filmben a narrátort, és a nézőket Hilger és Fryer kalauzolják el. Itt találhatóak azok a furcsa bordázatú kövek, amikből HPL-nek is küldött.

Ebben a részben, több jelenetben is egy CAS-t eljátszó dublőr szerepel, aki a kövek között sétál, ami megszakítja a film eddigi megszokott stílusát; kissé megpihen a néző az információk áradatban. A helyet Lovecraft is szerette volna meglátogatni, de sajnos 1937-ben elhunyt. Charles Schneider elragadóan lamentál a tényen, hogy sosem találkoztak, Joshi pedig szívbemarkolóan olvassa fel CAS, barátja halálának emlékére írt versét. Ebben az időszakban CAS-t több tragédia és szakmai visszautasítás érte, szülei, és Lovecraft halála megviselte a költőt, így felhagy az írással, és köveket kezd el gyűjteni, amikből bizarr, primitív faragványokat készített. Ezekből többet megmutat a dokumentumfilm, miközben Joshi a To the Daemon című prózaverset olvassa fel.

Hipnotikus erejű hangulatot árasztanak a képkockák, a gyászos jelenetsorok után.

The Sorcerer Departs

A film harmadik szakasza a The Sorcerer Departs címet kapta, ami 1938-tól Clark Ashton Smith haláláig, 1961-ig tart. Hiába karolta fel munkásságát az Arkham House, Smith pár, ritka alkalomtól eltekintve nem írt többé. Skinner kitér arra a tényre, hogy CAS lakhelye sem lehetett túlságosan támogató hangulatú, így Smith emiatt is fordulhatott befelé. Hiába is akarta átlépni az USA határait, maga mögött hagyni a nyomasztó légkörű bányászvárost, további húsz évet töltött Auburben. A dokumentumfilm bemutatja Smith és Auburn viszonyát, a környezetet ahol elvonulva élt. Bár nem vezettek utak CAS házához, nem rendelkezett villannyal, sem pedig vízzel, elkülönült élete nem volt teljesen magányos, hiszen több fénykép is tanúsítja, hogy rajongóit vendégül látta. Mivel az írói tevékenységet feladta, így kénytelen volt alkalmi munkákat elvállalni, és rajongói adományokat elfogadni. Auburn nem mosódott össze Smith nevével úgy, mint Baltimore Poe-val, vagy Providence Lovecrafttal; Fryer be is mutatja azt a pár darab emlékhelyet, ami még ma is őrzi emlékét.

Végül Smithnek sikerül elhagynia a helyet, és dokumentumfilm következő részében a lehető legalkalmasabb ember vezeti be a nézőket, William Dorman, Clark Ashton Smith nevelt fia, aki hagyatékának kezelője. Pár hetes ismeretség után Smith, és Carol Jones Dorman összeházasodtak, ami által egy új korszak köszöntött az költőre. A ház, ahol valaha laktak, és ahol Fryer is meglátogatta mesterét, ma már máshogy néz ki, de Fryer segítségével megpróbálja a film megidézni milyen is lehetett a hely, illetve milyen embernek ismerte meg CAS-t. Bohém külsejű művésznek írja le, és a fényképek tanúsága szerint valóban eléggé excentrikus alkat volt. Smith utolsó versével zárja le Fryer a látogatást a partoknál, pedig Dorman elmeséli, milyen is volt nevelőapja halálos ágya mellett lenni.

A dokumentumfilm befejező része, úgymond epilógusa, Clark Ashton Smith örökségéről szól. Inkább kultikus író maradt, nem épült be annyira a mainstreambe, mint például Lovecraft. Végre igényes, gyűjteményes kiadások születnek műveiből, bár sajnos ő sem kerülhette el a méltatlan feldolgozást. A The Return of the Sorcererből készített Rod Serling féle The Night Gallery horrorsorozat-rész valószínűleg Smith legrosszabb rémálma lett volna, ha megnézheti a filmet. Az utolsó megszólalás, talán az egész dokumentumfilm legmegragadóbb, legerőteljesebb része, amikor Harlan Ellison markánsan véleményt mond a világról, és CAS helyéről benne. Meglepő erejű, hatásos, libabőrt okozó monológ. Clark Ashton Smith mély, lassú csengésű hangjáról Fryer korábban már beszélt a filmben, és végül a nézők is meghallhatják orgánumát. Mielőtt elkezdődne a stáblista, egy kopott felvétel szólal meg, amin Smith maga olvassa fel High Surf című költeményét. Tökéletes befejezése a keserédes Clark Ashton Smith: The Emperor of Dreamsnek.

Az alábbi felvétel halható a fimben (forrás: The Eldritch Dark)

 

Fantasztikus, emlékezetes dokumentumfilm, amit csak egy minimális csapongással lehet vádolni. Elképesztő lelkesedés árad az egészből, mind a készítők, mind az interjúalanyok részéről.  Alázat, és csodálat árad minden képsorból. Az utolsó jelenetek meghatóak, az ember még többet akar tudni, erről az egészen kivételes életútról, és a stáblista lefutása után azonnal egy Clark Ashton Smith kötet után nyúl. Rengeteg fénykép, korabeli kiadvány fotója színesíti a filmet, áhítattal előadott versrészletek. Smith hiába írt rémtörténeteket, és sötét fantasztikumot, megkapó, igényes stílusát az a gyönyörű esztétikai igény keltette életre, amit az auburni táj nyújtott neki. Akit egy minimálisan is érdekel Clark Ashton Smith élete, a weird irodalom aranykora, annak kihagyhatatlan alkotás a dokumentumfilm.

„He explored the most remote realms of the imagination, and he mined it, not for gold, but for something far more precious, beauty.”

Vidra Gyula


Ugrás az oldal tetejére