A szeptemberrel érkezik az őszi hangulat, a falevelek hullásával a holtak napja is közeledik. Elmúlik a hőség, a szürkeség veszi át lassan a terepet, és még a horrorfilmekben is más lesz a hangulata. Az évszak, ami a természetet szépen lassan elaltatja, halottnak tűnő álomba meríti azt, és inspirál, hogy kutassuk fel azokat a dolgokat, amiket kár lett volna a földben, a sírban, a koporsójukban hagyni. Négy darab amatőr rövidfilm lesz ezúttal, amiknél a főkoncepció pont az ellenkező volt: jobb lett volna nem bolygatni azt, ami a föld alá való.
Silas and the Tomb (2010):
Rendezte: Conor Casey
„In the vault (A kriptában) alapján és eljátssza: Jesse Aaron Dwyre
A film jól gazdálkodik a rövid idővel, és a minimális helyszínnel, dramaturgiailag jól lett átírva a történet, ahol az aprócska koporsóba való holttest belegyömöszölése, és a kriptába szorulás majd a szabadulási kísérlet maradt meg, így a sztorinak a velejét mutatja be az alkotás, de sajnos nem a rémtörténeti, hanem vígjátéki szempontból. Már a rövidfilm elején lelövik az eredeti történet csavarját: a láb levágását, így egy másik elem kerül a csattanóra: a koporsó beszakadásának következményei. Silas, azaz a temetkezési vállalkozó izgága mód lépked, ugrál a recsegő-ropogó a halotti ládán, addig, amíg be nem szakad alatta. Ez a rész kimondottan jól lett megcsinálva, viszont a holttest csak a csizmáját veszi el, és riaszt rá kísértet alakjában, ami eléggé jellegtelen jelenet lett. Az egész rövidfilm inkább a komikumra épít, Silas esetlen mozgására és a vígjátékos vágásokra, amit jól megcsináltak, még sincs humoros csattanó, sem pedig rémületes hatás. A temetkezési vállalkozó nem egy goromba fráter, inkább egy iszákos bohém, egy az eredetinél sokkal idealizálhatóbb, zsiványabb, teátrálisan túlmozgásos figura. A komikus hatás nem véletlen, a rendező később is főleg vígjáték sorozatok írásában kezdett jeleskedni. A díszlet eléggé unalmas, nem érződik egy dohos kriptának a hatása, de még csak egy zsúfolt műhely sem. Az egész filmecske egy poros szobában játszódik. A készítők inkább a ruhákra koncentráltak, így a főszereplő a munkájához még a kalapját sem veszi le, és az inge is eléggé fehér, patent hatású, ami megint azt a fajta hangulatot töri meg, amitől ember közelibb, természetesebb lenne a látvány, ne adj isten ijesztőbb. Koszos a cipő, kopott a kalap, de az a fehéren rikító ing, amit egy folt sem díszíti, lerontja a hanyagnak szánt összehatást. Szórakoztató film, de Lovecraft itt csak egy adaptálható elem volt, és nem az ő tiszteletére készült. Furcsa mód: Inkább Poe szelleme kísért az alkotásban.
H. P. Lovecraft’s „The Hound” (2010)
Írta: a „The Hound (A kutya)” alapján és rendezte: Michael García
Kimondottan amatőr darab, ahol a lelkesedés, és a mű komolyan vétele miatt működőképes. Phillip (Jonathan Barrett) és St. John (Jasper Anderton) ahogyan az eredeti műben is, dekadens, okkult tudományokkal kekeckedő sírrablók, akik találnak egy amulettet, ami végül a végzetük lesz. Nyilvánvalóan, a történet anyagi okok miatt a napjainkban játszódik, és egész végig természetes megvilágítás alatt történik, komolyabb hangrögzítés nélkül. A ruhák, és a stílus miatt az egésznek van ezzel szemben egy nem igénytelenséget sugalló retro videofilmes hatása, mintha egy olasz videótékának a pult alóli szekciójából keveredett volna elő az anyag. Nem tudom, hogy tudatos, avagy véletlen az eredmény, de működőképes és hangulatos. Nincs az a bizarr okkult kavalkád és esemény, mint az eredeti novellában, de a díszletek természetes hatásúak, látszik, hogy megpróbálták kihozni a maximumot, sőt, olyan izgalmas, véres jeleneteket is tartalmaz a filmecske, amikre én nem is számítottam, és azt a hatást érte el nálam, amit szándékoztak! A színészek szimpatikusak, a felvételek a körülményekhez képest jók. A film nem fetreng a saját misztériumában, nem vállal nagyobbat, mint amekkorát tud, de sajnos akad benne egy-két kimondottan kínosan beállított jelenet. Több koszt elbírt volna az egész, kevesebb begombolt zakót és bőrdzsekit. Phillip és társa úgy indulnak ásóval a vállukon, mintha a Miami Vice egy soha el nem készült halloweeni sírrablásos epizódjának a szereplőválogatására készülnének. A munka végeztével is elegánsak, és a kiásott koporsóban lévő csontváz is pont úgy néz ki, mint ami most gördült le a biológia szertár ellátóból. Ezek sajnos sokat rontanak a hangulatos összképen, amit hiába, így sem lehet nem szeretni, és a befejezést is nagyon jól eltalálták. Az eredeti anyagot nem átírták, csak a saját lehetőségeikhez igazították. Inspiráló alkotás, ami bemutatja, hogy nem szükségesek vagyonok, egy működőképes, nem a leggazdagabb körülmények között lévő projekthez.
The Statement of Randolph Carter (2008)
Rendezte: John Morehead
Írta: a „The Statement of Randolph Carter (Randolph Carter vallomása)” alapján: Andrew Kemp és Bill Smith
A DigiTribe produkciós műhely biztosra ment azzal, hogy az eredeti novellán nem sokat változtatott, iparos mód rendre leforgatták kis túlzással „szóról-szóra”. Carter kihallgatás alatt van, eltűnt barátja miatt, és az elbeszéléséből ismerjük meg mi is mi történt azon a félelmetes estén, az ősi temetőben. A Cartert eljátszó színész, Richard Blair fantasztikus választás volt, a könyvelő külsejű, nyüzüge, szemüveges férfi tökéletesen dominálható Warren által, akit merész módon, egy nagydarab, kopasz, fekete fickó, Roky Edwards játszik el. Szokatlan választás, de jól játszik: manipulatív és a hangja erőteljes, ezáltal a telefonon keresztül is hatásos módon tud kommunikálni. Kettejük beszélgetése Warren munkaszobájában remekül lett megcsinálva, a párbeszédüket rövid, ijesztő snittek szakítják meg, aszerint éppen mi jut eszébe Carternak a vallomása alatt. Talán deja-vu érzete lenne? A történet végén az sem kizárt, hiszen amikor a csúcspontra ér a történet, a temetőben, minden alkalommal összeomlik, és újra elkezdi a vallomását. A hanghatások ijesztőek, és a színészek is jól játsszanak, de van egy nagy baj: a temetőnél, ami az egész történet legfontosabb helyszíne, a felvétel túlságosan sötét, semmi sem látszódik, ami a helyet misztikussá, félelmetessé, titokzatossá tenné. Csak Cartert látjuk a homályban, ahogyan a telefonját szorongatja, ami lehetne rémületes látvány, de nem az, addig, amíg meg nem érkezik az a bizonyos válasz. A rövidfilm további helyszínei sem nyújtanak sokat, inkább funkcionálisak, mint hangulatosak. A film vége jó ütemben épül fel, és ad egy olyan csavart, ami az összképet erősebbé teszi. Jobb helyszínekkel, bátrabb kameramunkával és világosítással, egy sokkal erősebb alkotás születhetett volna.
The Reanimator (2009)
Rendezte: Daniel Johansson
Írta: a „Herbert West – Reanimator (Herbert West, az újjáélesztő)” alapján: Daniel Johansson
Messze ez a legegyszerűbb eszközökkel felvett film, mondhatni nullbüdzséből készült, viszont az egyik legőszintébb, és leghitelesebb. Johansson és barátai pusztán hobbiból, szórakoztatni akarásból készítenek rövid horror és misztikus rövideket a youtube-ra. Az interneten szörföző könnyen elmehet a Reanimator adaptációjuk mellett is, pedig érdemes megnézni, hogy milyen primitív eszközökkel is ellehet érni egészen atmoszferikus hangulatokat, egy jó helyszínnel, és ízlésesen megválasztott zenével. A sztori egyszerű: Egy férfi kiás egy hullát, feltámasztja, majd rövid hezitálás után úgy dönt visszatemeti, de az visszatér… A fekete-fehér film egyik különlegessége az, hogy nem a Stuart Gordon-féle hisztérikus, vérengzős stílusban mutatja be Lovecraft történetét, hanem egy drámaibb, moralizálósabb hozzáállással, ami az eredeti anyagban lévő felelőtlen kísérletezgetés tragédiájának állít emléket, és nem pedig az élőholtak tombolásának. Johansson hivatkozhatott volna a Frankensteinre is mint ihlet, az kattintásvadászó cím, hiszen jóval ismertebb, de a Reanimátort választotta, biztos hogy nem véletlenül. Sajnos egy-két helyen ügyetlen megoldásokkal kísérletezgetik Johansson filmje, megérte volna azt a bizonyos fecskendőt bátrabban használni, és pár jelenetet újra felvenni, de a lelkes amatörizmusban hibát keresni butaság: meg kell mutatni, hogy tudunk csinálni jobbat! Ennél nem nehéz, pedig ez sem rossz munka.
Vidra Gyula