Lovecraft páratlan álmodói pályafutása öt éves korában kezdődött, amikor borzalmas látomásai voltak az „éji huhogányokról”, azon gyászos hangulat eredményeként, mely nagyanyja halála után magába burkolta családját. Fikció-írói pályafutásának korai éveiben, Lovecraft számos rémisztő álmot látott, melyeket sok esetben közvetlenül beleszőtt történeteibe.
A Gallomohoz, 1920. január
Ha már a „Carter” történetről beszélünk, mostanában volt egy másik furcsa álmom is – kifejezetten annál az oknál fogva különös, mert másik személyiséggel rendelkeztem benne – egy épp oly határozott és eleven személyiséggel, mint az a Lovecraft személyiség, mely meghatározza ébren töltött óráimat.[1]
Nevem Dr. Eben Spencer volt, s egy tükör előtt öltözködtem saját szobámban, szülőházamban, mely egy (névtelen) kis faluban állt New York állam északi részén. Három év után először öltöttem magamra civil öltözéket, mivel főhadnagyi rangú katonai sebész voltam. Úgy tűnt, eltávozáson tartózkodom otthon – enyhe sebesüléssel. A falon naptár függött, melyen „1864. JÚLIUS 8., PÉNTEK” volt olvasható. Nagyon örültem, hogy ismét hétköznapi öltözéket viselhetek, bár öltönyöm nem volt új, még 1861-ből maradt meg. Miután gondosan megkötöttem nyaksálamat, magamra vettem felöltőmet és kalapomat, elvettem egy sétapálcát egy földszinti tartóból, és nekiindultam a falusi utcának. Nemsoká egy nagyon fiatal férfiismerősöm jött oda hozzám, némi szorongás feszültségével, s óvatos, tartózkodó hangon kezdett beszélni. Azt kívánta, tartsak vele bátyjához – szakmabeli kollégámhoz, Dr. Chesterhez –, kinek cselekedetei nagyban felzaklatták. Nekem, legjobb barátja lévén, talán volt némi hatásom arra, hogy rábírjam a nyílt beszédre – mivel bizonyára sok mondanivalója volt. A doktor az elmúlt két évben titkos kísérleteket folytatott otthona padláslaboratóriumában, és magán kívül senki mást nem tűrt meg ama zárt ajtó mögött. Gyakran gyomorforgató szagok terjengtek az ajtó közelében . . . s nem hiányoztak az időnként felhangzó, furcsa zajok sem. A doktor gyors tempóban öregedett; gondterheltség – és valami egyéb – vonásai kúsztak sötét, sovány arcára, és haja gyorsan őszült. Veszélyesen hosszú időkre zárkózott be étel nélkül abba a szobába, és hátborzongatóan komornak festett. Az ifjabb fivér valamennyi kérdésére gúnnyal vagy haraggal válaszolt – talán egy kevés nyugtalansággal vegyülve; így öccse roppantul aggódott, és megállított az utcán tanácsomért és segítségemet kérve. Vele tartottam a Chester-házba – egy fehér, kétszintes, padlásszobás épülethez, mely egy csinos, sövénnyel körülvett udvaron állt. Egy csendes mellékutcában épült, hol béke honolt, a korszak megpróbáltatásokkal teli jellege dacára. Az elsötétített fogadószobában, hol egy ideig várakoztam, egy márványlapos asztal, drága lószőrvászonnal borított bútorok, és számos kellemes, kavicsokkal, ritkaságokkal és apró régiségekkel megrakott polc képezte a berendezést. Nemsokára belépett Dr. Chester – és valóban öregedett. Komor mosollyal üdvözölt, s én elkezdtem kikérdezni őt, a tőlem telhető legnagyobb tapintattal, furcsa tevékenységeit illetően. Eleinte inkább dacos és goromba volt – egyfajta gúnyos oldalpillantással odavetette nekem: „Jobb, ha nem kérdezősködsz, Spencer! Jobb, ha nem kérdezősködsz!” Azután, hogy nem tágítottam (mivel eddigre már én magam is kíváncsivá váltam), hirtelen megváltozott és türelmetlenül felcsattant: „Nos, ha muszáj tudnotok, gyertek fel!” Felbaktattunk két emeletnyi lépcsősoron, és megálltunk a zárt ajtó előtt. Dr. Chester kinyitotta, és micsoda szag volt. Én utána léptem be, az ifjabbik Chester zárta a sort. A szoba belmagassága alacsony volt, ám tere tágas, és egy furcsán nem odaillő, vörös bársonyfüggöny osztotta ketté. Az ajtó melletti felén állt egy boncasztal, több könyvszekrény, és számos impozáns tárló, tele vegyészeti és sebészeti eszközökkel. Az ifjú Chester és én itt maradtunk, míg a doktor belépett a függöny mögé. Hamarosan felbukkant, kezében egy jókora üveglappal, melyen úgy tűnt, egy emberi kar nyugszik, precízen éppen a könyök alatt levágva. Nyirkos volt, kocsonyás, és kékesfehér, és az ujjakon nem volt köröm. „Nos, Spencer,” – mondta Dr. Chester csúfondárosan, „gyanítom, jó adag amputációs tapasztalattal gazdagodtál a seregben. Szakmai értelemben, mi a véleményed erről a munkáról?” Világosan láttam, hogy ez nem emberi kar, és szarkasztikusan megjegyeztem, „Jobb szobrász vagy, mint orvos, Chester. Ez a kar nem származik egyetlen élőlénytől sem.” Majd Chester olyan hangszínnel válaszolt, mely megalvasztotta a vért az ereimben: „Egyelőre, Spencer, egyelőre!” Azután ismét eltűnt a függöny mögött és újra előlépett, immár egy másik, kissé nagyobb karral. Mindkettő bal kar volt. Bizton éreztem, hogy nagy megvilágosodás peremén állok, és türelmetlenül vártam vészjósló kollégám kínzóan lassú mozdulatai közepette. „Ez csak a kezdet, Spencer,” – mondta, miközben harmadjára is belépett a függöny mögé. „Figyeld a függönyt!” És itt végződik álmom fikciósan elérhető része, mivel a maradék groteszk széthullás. Említettem, hogy ’61 óta először viseltem civil ruházatot – és természetesen igen feszélyezett voltam. Miközben vártam a végső lepel felrántását, elkaptam tükörképem látványát egy eszköztárló üvegajtaján, és észrevettem, hogy roppant gondosan megkötött nyaksálam ferdén áll. Egy hosszú tükörhöz lépve azon voltam, hogy megigazítom, ám a fekete textilcsokrot nehéznek bizonyult művészien elrendezni, és az egész jelenet halványulni kezdett – és fene a szerencsémet! 1920 lesújtó évében ébredtem fel, H. P. Lovecraft visszanyert személyiségével! Soha nem láttam Dr. Chestert vagy ifjabb fivérét, vagy ama falut azóta sem. Nem tudom, miféle falu volt. Soha nem hallottam Eben Spencer nevét sem azelőtt, sem azóta. Micsoda álom! Ha Co-val történt volna, ő biztosan valamiféle természetfeletti magyarázatot keresne rá; de jómagam a valós elemzést kedvelem. Az egész világos okkal történt – csupán pár nappal előbb vettem elő ismét Mrs. Shelley „Frankenstein”-jét újraolvasásra. Ami a részleteket illeti – Ambrose Bierce nyújtotta a Polgárháborús környezetet, semmi kétség; míg könnyű azonosítani Dr. Chestert és fivérét – úgy értem, arcvonásaikat – ifjúkorom barátainak ábrázatával, Chester és Harold Munroe-val; azon testvérekkel, akikről egy ősrégi KLEICOMOLO-levélben beszéltem. Nem sokat alszom a héten, de múlt éjjel ígéretes álomtöredéket láttam, melyet a korai ébredés vágott rövidre. Egyedül voltam egy fekete térben, amikor hirtelen valami előttem lévő, rejtett szakadékból feltűnt egy roppant magas termetű, fehér köpenyes férfi, kopasz fejjel és hosszú, hófehér szakállal. Vállain egy fiatalabb férfi hullája volt átvetve – tisztára borotvált, őszes hajú, hasonló köpenyben.[2] Olyasfajta hang kísérte eme látványos felemelkedést, mint a süvítő szél, vagy morajló kemence – s a feltűnést valamifajta okkult természetű levitáció kísérte. Amikor felébredtem, eszembe jutott egy történet ötlete – ám elég különös, de az ötletnek semmi köze nem volt az álomhoz!
[1] Az álom úgy tűnik, részben az „Onnan Túlról” („From Beyond”) (1920) ihletforrása lett, bár az a történet nem a Polgárháborús időkben játszódik.
[2] A kép megjelent az „A Patkányok a Falban” („The Rats in the Walls”) (1923) című történetben.