The Mound / A domb - Magyar H. P. Lovecraft Társaság

Cselekmény:

A néprajzkutató narrátor az oklahomai Binger községébe utazik, hogy megfejtse egy sajátos helyi legenda eredetét. Ez a legenda egy átfogóbb, laza kapcsolódásokat mutató legendáriumba ágyazódik, amelynek visszatérő elemei a különféle, indiánokra emlékeztető kísértetek és a mesés föld alatti városok. A bingeri legenda ennél konkrétabb: a közeli dombon nappal egy férfialak, éjjelente pedig egy nőalak jelenik meg, és a nőalak a falusiak több mint fele szerint fejetlen. A dombhoz több ijesztő eltűnés kapcsolódik, az eltűntek egy része sokkos állapotban, illetőleg szörnyű elváltozásokkal tért vissza. A narrátor maga is megfigyeli a kísértetalakokat, és megállapítja, hogy a férfialak valamelyest indián küllemű, ám antropológiai vonásai elütnek minden ismert népcsoporttól. Érkezése másnapján kimegy a dombhoz, ahol egy különös fémből készült, nyugtalanító domborművekkel díszített hengert ás elő. A henger egy papírtekercset tartalmaz. A tekercs egy XVI. századi spanyol konkvisztádor, bizonyos Panfilo de Zamacona y Nuñez feljegyzése, aki a Francisco Vázquez de Coronado által vezetett 1540-es expedíció tagja volt. A kézirat szerint a konkvisztádor felfedez egy titkos, föld alatti világot, K’n-yant, amelyet emberek laknak. Ezek az emberek óriási technikai fejlettségben élnek, elérték a halhatatlanságot és képesek saját magukat vagy más célpontot anyagtalanná tenni, illetve visszaváltoztatni anyagi természetűvé. Az alantasabb munkákat állat-ember hibrid szörnyek, a gyaa-yothok, valamint az elektronikus úton mozgásba hozott, gyakran megcsonkított holttestek, az y’m-bhik végzik. A népesség egésze egyetlen óriásvárosba, Tsathba tömörült. A fejlettség azonban erkölcsi hanyatlással járt: K’n-yan lakói elhanyagolták történelmüket, a pillanatnyi élvezeteknek hódoltak és egyre könyörtelenebb módokon igyekeztek csillapítani az új, erősebb ingerek utáni lebírhatatlan vágyukat, mindinkább visszatértek az egyszer már hátrahagyott vallásossághoz és irracionális, már-már paranoid félelmet tápláltak a felszíni világ lakóival szemben. Zamacona körülbelül négy esztendőt tölt a k’n-yaniak vendégeként, akik sokat tanulnak tőle a felszíni világról, ugyanakkor megtiltják neki a hazatérést. Végül aztán, részben a honvágy, részben az erkölcsi viszolygás, részben pedig az attól való félelem miatt, hogy a k’n-yaniak ígéretük ellenére végeznek vele, Zamacona kísérletet tesz a szökésre. Ebben segítségére lesz egy nemesasszony, T’la-yub. A szökevényeket elfogják, Zamaconának azonban ezúttal megkegyelmeznek. A kézirat azzal ér véget, hogy Zamacona utal rá: másodszor is megpróbál elmenekülni. A narrátor kimegy a dombhoz, ahol némi ásást követően csakugyan rátalál egy alagútra, amelynek faragványai és objektumai kísérteties egyezést mutatnak a Zamacona-feljegyzésben foglaltakkal. Végül groteszk módon szembesül vele, hogy a konkvisztádor második szökési kísérlete is kudarcba fúlt: szembetalálkozik azzal az y’m-bhivel, amelyet vélhetően Zamaconából készítettek szökése megtorlásául, és a testen egy írást olvas, amely arra enged következtetni, hogy az anyagtalanná tett Zamaconát a T’la-yubból készült y’m-bhibe börtönözték.

A megírás körülményei:

Lovecraft A dombot 1929 decemberében kezdte el és 1930 januárjában fejezte be egy viszonylag hosszabb alkotói szünet közepette: utolsó saját alkotása a Rémület Dunwichben volt (1928. augusztus), következő írását, a Suttogás a sötétbent 1930 februárjában fejezi be. Ügyfele, Zealia Bishop Reed 1929 végén kérte fel Lovecraftot egy szinopszis áttekintésére. A szinopszis a következő: egy közeli dombon fejetlen kísértetet látnak a lakók, aki néha nő. Lovecraft, bár ezt a motívumot megtartotta – csakúgy, mint a helyszínt, amelyről, oklahomai lévén, Bishop szolgáltatott adatokat Lovecraftnak –, egy komplett saját elbeszélést kerekített a satnya vázlatból, az írás így minden további nélkül önálló Lovecraft-alkotásként is felfogható – ami azt illeti, maga Lovecraft is így jellemezte (Lovecraft 1971: 88). Lovecraft maga sem látta előre, hogy írása végül 82 oldalasra duzzad. A mű a publikálásig hosszú, viszontagságos utat járt be, Lovecraft életében nem is jelent meg. Farnsworth Wright, a Weird Tales főszerkesztője a történetet – vélhetőleg a hosszára tekintettel – visszautasította. Lovecraft ezután Frank Belknap Longot kérte fel egy rövidített változat elkészítésére, aki az eredeti írást 20 oldallal kurtította meg. Long, illetve később R. H. Barlow erőfeszítései ellenére ezután sem sikerült kiadni a művet. Lovecraft halálát követően August Derleth az eredeti, 82 oldalas írást módosításokkal küldte el a Weird Tales-be, amely 1940 novemberében közölte is azt. A későbbi megjelenések, bár csekélyebb mértékben, de szintén Derleth által módosított változatok (a keletkezéstörténetet áttekinti Joshi 2014a). 1989-ben S. T. Joshi először adta ki az eredeti változatot.

Zealia Bishop a Lovecraftról írt visszaemlékezésében azt állítja, hogy A domb szinopszisának revízióját valójában Long végezte el (vagyis gyakorlatilag ő írta a művet) (Bishop 1998: 271). Az elbeszélést olvasva azonban kétség sem férkőzhet hozzá, hogy vérbeli Lovecraft-alkotásról van szó. Habár a mű stilisztikailag visszafogottabb Lovecraft sok más teljesen önálló alkotásánál (kevesebb benne a cifra jelző), témáját, motívumait tekintve más nem írhatott ilyen történetet. A föld alatti civilizáció felemelkedése és bukása, a mélyen esztétikai orientáltság, a természetes arisztokrácia által irányított kommunisztikus társadalom elképzelése mind Lovecraft gondolatvilágát tükrözik. Hasonlóképpen Lovecraft páratlan tehetsége kellett a történelmi körítés létrehozásához, a mesés aranyvárosok után sóvárgó spanyol konkvisztádorok expedícióinak megelevenítéséhez. Noha akadnak olyan részletek, amelyeket a mai olvasó talán megmosolyog, összességében egyet lehet érteni Joshival abban, hogy ez az elbeszélés bátran helyet foglalhat Lovecraft „nagy” művei között. Az írás, noha másnak készült, talán az első jelentős manifesztuma Lovecraft a nagy gazdasági világválság hatására formálódó, egyszerre arisztokratikus és szocialisztikus politikai nézeteinek. Noha természetesen a mű, ponyvalapba szánt fikciós alkotás lévén, nem ér fel egy politikafilozófiai traktátussal, némely gondolata érdekes és megdöbbentő, és híven tükrözik Lovecraft gondolkodásmódjának sajátosságát, árnyaltságát, sokszempontúságát. E furcsa amalgámban megfér egymás mellett a faji alapú természetes kiválasztódás, az uralkodó faj gondolata, az eugenika, az „alsóbbrendű” fajok, népek nyílt elnyomása, az alanyi jogon biztosított tulajdon, a részben anarchikus államszervezet, a megcsömörlött, kiégett hedonizmus, az állami jog háttérbe szorulása és a szokások elsődleges magatartásszabályozó szerepe, a tudatos népességkorlátozás, a mesterséges szaporodás, a család megszűnése, a nemek egyenlősége, a páratlan technikai fejlettség, a babonásság és az esztétikai célú vallásgyakorlás.

A domb születésében Bishop rendelésén túl több írás is szerepet játszott. Kézenfekvő említést tenni Clark Ashton Smith Satampra Zeiros meséje című novellájáról, ugyanis ez a mű – melynek kéziratát Lovecraft 1929 decemberében, vagyis A domb elkezdésének hónapjában olvasta, és áradozva méltatta (Lovecraft 1971: 87-88) – tesz először említést a bozontos, varangy-denevér küllemű Tsathoggua istenről, akit Lovecraft átemelt a formálódó revízióba (Lovecraft 1971: 95), továbbá K’n-yan egy városát is róla nevezte el. E felszínes párhuzamnál jelentősebb James De Mille posztumusz, 1888-ba kiadott regénye, az A Strange Manuscript Found in a Copper Cylinder (A rézhengerben talált különös kézirat). A regény főhőse által talált rézhenger és a meg nem nevezett narrátor ismeretlen fémből való hengere közötti párhuzam nyilvánvaló, továbbá mindkét történet kézirata olyan embertől származik, aki egy ismeretlen tájon egy ismeretlen népcsoport ismeretlen civilizációjára bukkan. Ugyanakkor ha hihetünk S. T. Joshi értékelésének, Lovecraft írása sokkal fókuszáltabb, összeszedettebb, sokkal világosabb, mit akart mondani benne a szerző (Joshi 2014b).

Ezeken túlmenően Peter Levi amellett érvel, hogy Abraham Merritt The Face in the Abyss (Arc a mélységben) című novellája is hatott A dombra. Összesen tíz – igaz, a cikkből kissé nehezen összeszámolható – tényezőt sorol fel, amelyek Merritt és Lovecraft alkotásában egyaránt megtalálhatók (Levi 2016: 48-51). Ezek egy része kérdéses, mert olyan általánosságok, amelyek bárhol előfordulhatnak: névtelen, másvalaki beszámolóját közvetítő narrátor, kincskeresés, őslakos útbaigazító, fittyet hányás a később beigazolódó kísértetmesékre. Más részük ugyanakkor már szembeszökőbb, bár részben – a kígyóistent illetően – kérdéses, hogy épp Merritt hatására kerültek-e a történetbe: titkos, rejtőzködő, fehér faj civilizációja, kígyóisten, dekadencia, félemberi állatok. Azt lehet mondani, hogy a Levi által felsorolt párhuzamok összességükben támasztják alá Merritt novellájának Lovecraft írására gyakorolt befolyásának lehetőségét, részben ugyanis felszíni, esetleges egybeesésekről van szó. Érdekesség, hogy a The Face in the Abyss novellaként az Argosy 1923. szeptemberi számában jelent meg, majd ennek folytatása, a The Snake Mother (A kígyóanya) az Argosy 1930. októberi számával kezdődően, hétrészes sorozatként lett kiadva. A két írás együtt, The Face in the Abyss címmel regényként is megjelent, melyet Kígyóanya címmel magyarra is lefordítottak.

Érdemes utalni egy olyan regényre, amelyről nem tudható, Lovecraft olvasta-e, vagy egyáltalán tudott-e a létezéséről, ezért A dombra gyakorolt esetleges befolyásának állítását legalábbis fenntartásokkal kell kezelni, a tartalmi párhuzam azonban mindenképpen szembeötlő. Lord Edward Bulwer-Lytton The Coming Race (Az eljövendő faj) című regénye két évvel szerzője halála előtt, 1871-ben jelent meg. Lovecraft A domb megírása idejére kétségtelenül tisztában volt Bulwer bizonyos rémtörténeti írásaival, mert a lord Kísértetjárás című novelláját, valamint Zanoni, illetve A Strange Story (Különös história) című regényeit bemutatja Természetfeletti rettenet az irodalomban című elemzésében. A The Coming Race egy föld alatti faj felfedezéséről számol be, amely egy özönvíz elől menekült a földfelszín alá, és ott a körülményekhez alkalmazkodva saját civilizációt alakított ki. Tagjai képesek egy különleges, misztikus erő, a „vril” kezelésére – maga a faj, a „Vril-ya” is erről nevezte el magát –, és ennek segítségével hatalmas fejlettségre tettek szert, képesek a telepátiára és a fájdalom megszüntetésére. A lakosság utópisztikus társadalomban él, amelyben a férfiak és a nők egyenlők. A föld alatt élés, a telepátia, az utópisztikus társadalom és a nemi egyenlőség megtalálható A dombban is.

A mű jelentősége és értelmezései:

Társadalomábrázolás és társadalmi áthallások

Ha eredetileg „négermunkának” is készült, a Zarándokút Kadathba és a Charles Dexter Ward esete mellett A domb is előrejelzi, hogy Lovecraft írói érdeklődése a novelláktól a hosszabb, „kifejtősebb” elbeszélések felé irányul. Ez az elbeszélés hozzávetőleg a Suttogás a sötétbennel azonos terjedelmű. Fontos A domb azért is, mert itt mutatkozik meg először nyíltan Lovecraft érdeklődése a politika iránt (Joshi 2014c), továbbá itt kerülnek először ábrázolásra a civilizációk életciklusai és válságai, és ez az álnév alatti megjelenésre szánt alkotás előrevetíti azokat írásokat, amelyekben az idegen lények nem pusztán félelemforrásként, hanem társadalomba rendeződő és kultúraalkotó lényekként is érdekessé válnak számunkra – ezek a művek: Az őrület hegyei és az Árnyék az időn túlról –, habár természetesen Lovecraft figyelme ezekben inkább makroszintű, vagyis magára a civilizációra irányul, annak elemei mint egyéni élettel és történettel bíró lények érdektelenek maradnak számára. A domb esetében fontos eltérés, hogy a félelemforrást képező társadalmat emberek alkotják, akkor is, ha antropológiai jegyeik az eltérő evolúció miatt különböznek az ismert embertípusokéitól. Ez persze nem csökkenti félelmetes mivoltukat Lovecraft szemében, hiszen züllöttségük, megcsömörlött kéjvágyuk egyszerre taszítónak és fenyegetőnek mutatja őket.

S. T. Joshi megállapítása szerint Lovecraft 1927 környékén – vagyis nem sokkal amerikai kiadását követően – olvasta el Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művének első kötetét, továbbá feltételezhető, hogy az 1929 októberében kitört gazdasági világválság miatti gondolkodásbeli változása is beszivárgott a műbe (Joshi 2013), és az író folyamatban lévő baloldali eltolódásának egy tanújele. Lovecraft ugyan nem bocsátkozik az általa felvázolt fiktív társadalom sajátosságainak aprólékos, „testközeli” bemutatásába, ugyanakkor az olvasó viszonylag részletes ismertetést kap tőle Tsath világának főbb sajátosságait illetően. Az erre vonatkozó legfontosabb bekezdést érdemes szó szerint is idézni:

Kormányzatát tekintve Tsath egyfajta kommunisztikus vagy félanarchikus állam volt; a dolgok napi rendjét inkább a szokás, mint a törvény határozta meg. Ezt annak a fajnak korszakos tapasztalata és bénító közönye tette lehetővé, amelynek vágyai és szükségletei a testi alapvetésekre és az új érzéki benyomásokra korlátozódtak. Az eónokig tartó tolerancia, melyet még nem ásott alá az erősödő reakció, az értékek és az elvek minden illúzióját elsöpörte, és a szokáshoz közelítésen túl soha semmi másra nem törekedtek, mást nem vártak el. Gondoskodni róla, hogy az élvhajhászat kölcsönös túlkapásai ne rendítsék meg a közösség tömeges életét – ez volt minden, amire vágytak. A családi szervezet régóta elenyészett, a nemek polgári és társadalmi megkülönböztetése eltűnt. A hétköznapi életet szertartásos minták szerint rendezték el; a fő elfoglaltságot a játékok, a lerészegedés, a rabszolgák kínzása, az ábrándozás, a gasztronómiai és érzelmi orgiák, a vallási gyakorlatok, az egzotikus kísérletek, a művészeti és filozófiai eszmecserék és hasonlók jelentették. A tulajdont – elsősorban a földet, a rabszolgákat, az állatokat, a részvényeket Tsath városi közvállalatában, és a magnetikus Tulu-fémből, az egykori pénzrendszer univerzális alapjából készült rudakat – igen bonyolult alapon osztották el, amelyhez hozzátartozott, hogy bizonyos mennyiséget egyenlően juttattak minden szabad embernek. A szegénység ismeretlen volt, a munkavégzés kimerült egyes adminisztratív kötelezettségekben, amelyeket a próbatételek és a kiválasztás körmönfont rendszere útján róttak ki. Zamaconának nehezére esett olyan körülményeket leírnia, amelyek ennyire különböznek mindattól, amit korábban tudott; és kéziratának szövege ezen a ponton szokatlanul zavarosnak bizonyult.

Tsath népe átélte az idealisztikusan ipari demokrácia korszakát, s ezt követően, Zamacona elbeszélésének idejére egyfajta „kommunisztikus vagy félanarchikus” állammá vált, amelyben a javakat bizonyos mértékben egyenlően osztják szét a szabad polgárok között. A lakosság szemlátomást nem szenved szükséget, életvitelüket maradéktalanul kiszolgálják a mindennapokhoz szükséges technikai vívmányok, ebből kifolyólag a (bér)munka fogalma – bizonyos adminisztratív teendőket leszámítva – ismeretlen. Amikor Lovecraft észlelte a világválság miatt bekövetkezett hatalmas munkanélküliséget, és mindezt egybevetette a technológiai fejlődés általa észlelt ütemével, arra a következtetésre jutott, hogy az emberi munkaerő gépire történő lecserélését az államilag szervezett vagyonmegosztásnak kell követnie. Ezt tükrözi egy 1933-ban írt, kéziratban maradt esszéje, melyben megállapítja, hogy „[m]a az ország bővelkedik erőforrásokban és termelőüzemekben, így hát jut elegendő a teljes lakosság fölöttébb komfortos ellátására – s mindehhez semmi szükség a gátlástalan kommunisták által követelt abszolút egyenlősítésre” (Lovecraft 2006a: 86). Látszik tehát, hogy Lovecraft nem a fék nélküli vagyonelosztást pártolta, hanem az észszerű, komfortos életvitel biztosítását olyan időszakban, amikor az egyéni önfenntartás objektív okokból lehetetlen. Ez a szemlélet tükröződik Tsath társadalmának jellemzésében is.

S. T. Joshi értelmezése szerint Tsath lakói a „bénító közöny” miatt álltak át a részben kommunisztikus társadalomra (Joshi 2014c). Érdemes némi észrevételt fűzni ehhez a megállapításhoz, kérdéses ugyanis, pontosan mire vonatkozhatott a Lovecraft által alkalmazott kifejezés. Szövegkörnyezetében olvasva azt láthatóvá válik, hogy a mondat, amelyben szerepel, olyan mellékmondattal zárul, amely arról szól, hogy a törvény – vagyis az írott jog – helyett a szokás határozta meg „a dolgok napi rendjét”. A következő mondat már erre a mellékmondatra utal vissza, amikor azt állítja, hogy „[e]zt” – többek között – a szóban forgó „bénító közöny” tette lehetővé, és csakhamar kiderül, miért: a normakövetés olyan minimális szintre szorítkozott Tsathban, amelynek egyetlen funkciója az, hogy az élvezkedés során megvalósított túlkapások nem menjenek mások kárára. Elképzelhető tehát, hogy a „bénító közöny” nem annyira a részben kommunisztikus államberendezkedéssel függ össze, hanem sokkal inkább a puszta szokások által életben tartott, laza magatartásszabályozással, amelynek nincs egyéb célja, mint az élvezetmaximálásnak a közösségre nézve elviselhető szinten tartása.

A szokások dominanciája Tsathban fölöttébb sajátos konstrukció. A fejlett társadalmakat egyre inkább az jellemzi, hogy a kormányzás és a mindennapi élet szabályozása az írott jogszabályok eszközével történik. Tsath mintha már egyenesen túllépett volna ezen az állapoton – ha egyáltalán előfordult valaha ilyen a történelmében –, és mintha visszatért volna egy archaikusabb magatartásszabályozási formához, a szokáshoz, amely elsősorban a kisközösségekre jellemző. Tulajdonképpen akár egyfajta „rusztikus nosztalgia” is tetten érhető lehetne A dombnak ebben a mozzanatában, olyan idők felidézése, amikor még nem volt szükség személytelen törvényekre a közös együttélés szabályozásához. Egy ilyen világban a hagyományok iránti őszinte tisztelet lenne a szokásnorma követésének motivációja. Ez az állapot azonban kiforgatva kerül ábrázolásra Lovecraft írásában, hiszen a múlt tisztelete helyett egyfajta megcsömörlött renyheség tartja életben a szokásokat, és az az alapvető cél, hogy a társadalom tagjai ne ártsanak egymásnak, mindössze arra korlátozódik, hogy ne hágjanak egymás élvezkedésére.

Lovecraft arról is említést tesz, hogy K’n-yanban megszűnt a család mint intézmény („[a] családi szervezet régóta elenyészett”). Érdemes ezt a megállapítást együtt olvasni más, kapcsolódó fordulatokkal. Néhány bekezdéssel korábban elhangzik az, hogy „[a] születések, a kísérleti célúakat kivéve, megszűntek”; és ezt a körülményt előlegezi meg Vágtató Bölény beszámolója a föld gyomrába vezető alagútban történt kalandjáról: ennek során az olvasható a szóbeszédek titokzatos népéről, hogy „nem reprodukálták a fajtájukat”, illetve „maguk nem szaporodtak”. Egyértelmű tehát, hogy Tsath lakossága kiiktatta a biológiai reprodukciót – értelemszerűen a vele járó összes fizikai fájdalommal egyetemben –, és feltételezhető, hogy ennek vagy részben ennek hatására bomlott fel a család intézménye, amely e reprodukciós folyamat lebonyolításának közegéül szolgált. A családszociológia egyes elméletei az intimitás biztosítékaként tekintenek a családra az egyre inkább személytelen, instrumentális kapcsolatok által eluralt modern társadalmakban. Ennek az intimitásnak és az iránta való igénynek nyoma sincs Tsath kéjsóvár társadalmában. Nehéz teljes bizonyossággal eldönteni, vajon Lovecraft személy szerint ezt a sajátosságot is káros elhajlásként mutatja-e be a műben (ahogyan például az esztétika hanyatlását és az irracionalizmus térnyerését), avagy egyszerűen csak olyan állomásként, ami a fejlettebb társadalomban törvényszerűen bekövetkezik az életkörülmények átalakulása miatt – ez utóbbit erősítheti az a tény, hogy Lovecraft személyétől nem állt távol az intim kapcsolatok hideg, racionális szemlélete, ami mindenekelőtt a „helyes” szexualitásról alkotott elképzelését jellemezte. Akárhogy is, Lovecraft a biológiai reprodukció és a család megszűnésének kiemelésével ma is aktuális témákat pedzeget, amikor bemutatja K’n-yant. Egyrészt ebben a fontos vonásaiban mélyen technicizált társadalomban fölöslegessé vált egy olyan esemény, amelyet minden fájdalmassága ellenére elsősorban az örömmel és a bensőségességgel kapcsolnak össze. Másrészt azonban Lovecraft akaratlanul olyan témát pendített meg, amely a marxizmus és az annak nyomdokain haladó feminizmus figyelmének volt a középpontjában.

Maga a születés megszüntetése is önálló figyelmet érdemel Lovecraft nézeteinek fényében, ugyanis Lovecraft egy leveléből kitűnően sajátos módon viszonyult annak lehetőségéhez. Amikor egy levelében beszámol Spengler művének olvasásáról, nem minden szociáldarwinista felhang nélkül állapítja meg azt, hogy a modern civilizáció kialakulásával létrejött a gyengék „szentimentális óvása”: vagyis míg régebben a természettel és az ellenséggel való küzdelem megrostálta a népcsoportokat és kiszűrte közülük az alkalmatlanokat, addig a fejlett társadalmakból ez a tényező ki lett iktatva, vagyis az alacsonyabb rendűek túlélése ugyanolyan mértékben biztosított, mint a magasabb rendűeké. Az alacsonyabb rendű csoportok vonatkozásában a születésszabályozás indokolt, ellenkező esetben a társadalmat elárasztják a „biológiailag fogyatékosok és alkalmatlanok” – Lovecraft ezzel korának eugenikai törekvéseivel összhangban beszélt. A magasabb rendű csoportok vonatkozásában ugyanakkor szintén indokolt a születésszabályozás, mert a kor gazdasági körülményei fényében nem helyes nagy létszámú, gazdag családot eltartani, és nincsen erőforrás sok utód megfelelő felnevelésére (Lovecraft 1968: 120-121). A születés jelenségének elhagyása K’n-yanban ennek az elképzelésnek a későbbi fejlődési stádiumáról tanúskodik, amikor már nincs is semmi szükség új utódokat létrehozni, mert a társadalom enélkül is kiválóan boldogul, a természetes úton bekövetkező haláltól pedig nem kell félniük.

A domb szövegében az olvasható, hogy „a nemek polgári és társadalmi megkülönböztetése eltűnt”, és ez a fordulat egy mondatban szerepel a család eltűnésének megállapításával. Lovecraft a szövegben sehol nem állítja, hogy ez a két esemény okozati összefüggésben állna egymással, azonban a feminizmus erősen összekapcsolja a kettőt. A gondolat nem a nőjogi mozgalom szülötte: Engels szerint valamikor a történelem előtti időkben a matriarchális társadalmat és az ennek keretében fennálló nőági öröklési rendet a férfiak – akik után saját gyermekeik eleinte nem örökölhettek – megdöntötték, és kialakították az apai ági öröklés rendjét, s ezzel megtörtént az első lépés a patriarchális család kialakulása felé (Engels 1977: 482-484), a férfiaknak a nők feletti, monogám házasság keretében megvalósuló uralma pedig a „civilizációnak megfelelő és vele véglegesen uralomra kerülő családforma” (Engels 1977: 569). Jelenleg vitatott a tudományban az a gondolat, hogy a matriarchális társadalom egykor univerzális volt, és azt a férfiak megdöntötték, azonban az a meglátás, hogy a patriarchális rendben a család társadalmi ellentétek és elnyomás forrása, a feminizmus mozgalmának központi tézise. A feminizmus különböző irányzatai különböző módon igyekeznek orvosolni az általuk észlelt elnyomást, ebből A domb szempontjából az egyik legérdekesebb a radikális feminista Shulamith Firestone elképzelése (Firestone 1970), aki a nők gyermekszülésre való képességének biológiai állapotát is az elnyomás egy formájának tekintette, és ebből a technológiai fejlődésben látta a kiutat, amely idővel lehetővé teszi a testen kívüli szülést. Firestone elképzelése nem előzmények nélküli: Lovecraft kortársa, Charlotte Perkins Gilman már 1915-ben, Herland (Nőország) című feminista utópiájában felvázolta az aszexuális reprodukció mind felszabadító lehetőség elképzelését. Természetesen Lovecraft aligha szándékozhatott bármilyen feminista szálat szőni az elbeszélésbe, az utókor eszmetörténeti fejleményeinek fényében azonban figyelmet érdemlő, hogy egy olyan történetben, amely egy civilizáció felemelkedését és hanyatlását, valamint a technológia lehetséges hatásait mutatja be, az író a fentebb bemutatott módon spekulál a család jövőjéről. Az idézett passzusoknak ezt a relevanciáját nem kisebbíti az, hogy jóllehet Lovecraft a nemek közötti egyenlőségről beszél, következetesen a „Tsath férfiúi” (men of Tsath) kifejezést alkalmazza, amikor arra a csoportra utal, akikkel Zamacona az aranyszentélyben eltöltött éjszakát követően találkozik; ahogyan az a vitathatatlan körülmény sem, hogy az egyetlen jelentősebb szerepet kapó női karakter, T’la-yub a sztereotip segítői funkciót tölti be.

K’n-yanban a művészetek, a tudomány és a vallás egyaránt alárendelődtek az élvezetszerzés mindent lebíró követelményének, amely az epikureizmus egyfajta „perverziójaként” (Joshi 2014c) hatja át a föld alatti nép gondolkodását. A „művészet és az intellektus” egy fejlődés tetőpontját követően „fásult és dekadens lett”: a technológia fejlődésével az organikus esztétika átadta helyét a geometriai alakzatoknak. Ismert, hogy Lovecraft ellenszenvvel viseltetett a modern művészet iránt – annak ellenére, hogy az ő munkássága is az elszemélytelenedett modern ember szorongását ábrázolja –, és ez az attitűd A dombban is tetten érhető. Az elbeszélés szövege alapján úgy tűnik, a geometriai fordulat nem egyszerűen csak átmenetileg megakasztotta a „normális esztétika fejlődését”, de tartósan ki is üresítette, ugyanis az azt követő alkotásokban, noha azok külsőleg követték a régi hagyományokat, „kevés mélység vagy érzés lakozott”. A régi megoldásokhoz való visszatérés azért következett be, mert ezek a megoldások, a letűnt időszak utánzása kívánatosabb „az általános élvezet szempontjából”.

A tudomány helyzete hasonló: az ismeretszerzés nem öncélú, hanem a szórakoztatás eszköze; Zamacona érkezésének azért is örülnek meg annyira Tsath lakói, mert új, izgalmas ismereteket hoz a számukra. Tsath tudománya egykor „elmélyült volt és precíz”, azonban eljött az idő, amikor az emberek nem akarták elméjüket az aprólékos részismeretekkel terhelni. Újabb kori hozzáállásuk vezérelve „az érzés volt, nem pedig a gondolkodás”. Lovecraft a létezés eredendő, kozmikus céltalanságának zűrzavara közepette a múltban, a tradícióban találta meg a fogódzót (Lovecraft 1968: 356-357), ezért ebből a szempontból is figyelmet érdemel, hogy a hanyatló K’n-yanban a múlt megőrzése nem bír értékkel – habár történelmi dokumentumaikat őrzik a könyvtárak –, azonban a lakosság sóvárog az új ismeretek után; ez az a körülmény, amelynek köszönhetően Zamacona kiváltságos státuszt nyert, mert előkelő származású volt és művelt, ennélfogva sok újdonsággal tudta csillapítani Tsath népének élvezeti alapú tudásszomját. Ennek hátterével válik érthetővé, hogy Zamacona aggódni kezd, vajon megmarad-e ez a státusza, ha már nincs több ismeret, amellyel élvezetet okozhatna.

Lovecraft számára az esztétikai mérce kezdetben az antikvitás és a XVIII. századi Anglia volt, utána azonban kis időre olyan időszak következett az életében, amikor megérintette őt a dekadens gondolkodásmód; ettől végül a New York-i tartózkodás idején távolodott el, amikor ráébredt, milyen sokat jelentenek számára a gyökerei (Joshi 1999: 43-44). Erre azért érdemes rámutatni, mert Joshi A domb elemzése során Lovecraft olyan megnyilvánulásait idézi, amelyek egyfajta esztétikai élvezetet tükröznek az ismeretszerzéssel összefüggésben, és ez az álláspont még 1928-ban is megmutatkozik az írónál (Lovecraft 1968: 226), ugyanakkor kétségtelennek tartja, hogy az érett Lovecraft a tudást önmagában való értéknek tartotta, vagyis a k’n-yani attitűd nem tükrözi az ő nézeteit (Joshi 2014c).

Lovecraft ateizmusa jól ismert, ugyanakkor a vallásnak azt az erényét elismerte, hogy alkalmas a tömegösztönök csillapítására (Lovecraft 1968: 310), továbbá a katolicizmusban bizonyos szépséget is felfedezett (Lovecraft 1968: 227-228), illetve csak a katolikus és az episzkopális vallásokat tartotta művészi szempontból követésre érdemesnek, mert csak ezek gyökereznek kellően mélyen a múltban (Lovecraft 1968: 104). Ez utóbbi viszonyulással analóg a tsathbélieknek az a gyakorlata, hogy noha a természetfelettiben a lakosság csak csekély hányada hitt, egyfajta „esztétikai és érzelmi átlényegülés” elérése érdekében – vagyis alapvetően az élvezetszerzés céljából – részt vettek különféle rítusokban. A hanyatlás egyértelmű jele, hogy Tsath népének jellemző racionalizmusa „fanatikus és orgiasztikus babonasággá korcsosult”. Külön érdemes felhívni a figyelmet arra, ahogyan Lovecraft a két, egymástól látszólag távoli melléknevet alkalmazza: a „fanatikus” szó a megfontolt, kritikus és önkritikus gondolkodás elvetésére, a megingathatatlan és igazolatlan előítéletekhez való csökönyös és reflektálatlan ragaszkodásra utal, és ez az, ami rendszerint ellentétbe állítható a racionális beállítottsággal. Csakhogy Tsath babonakövetését Lovecraft egyúttal „orgiasztikusnak” is nevezi, mintha azt implikálná, hogy az emberek kéjsóváran, önmagukból kivetkőzve, extázist keresve tobzódtak a féktelen, bacchanáliaszerű rítusokon. Dennis Quinn kimerítően elemzi, hogy a Cthulhu hívásában bemutatott kultusz ábrázolása sok tekintetben visszavezethető a Római Birodalomért és az antikvitásért rajongó Lovecraftnak a bacchanáliákról való ismereteire, melyeket részben antik forrásokból, részben a bacchanáliák fikciós reprezentációiból szerzett (Quinn 2011). Lovecraft A dombban csupán baljós célzásokat tesz Tsath kultuszaira, nem mutatja be őket olyan közelről, mint a Cthulhu hívásában, azonban tekintettel arra, hogy a később írt elbeszélés Tuluja kétséget kizáróan az 1926-os novellában bemutatkozott szörnyisten, alappal lehet következtetni az orgiasztikus rítusok áthallására is.

Lovecraft „egyfajta kommunisztikus vagy félanarchikus” államként jellemzi Tsathot, amelyben az erőforrásokat bizonyos mértékig egyenlően osztják szét a lakosság körében, így „[a] szegénység ismeretlen volt”, a bérmunka nem létezett, mindössze egyes „adminisztratív” kötelezettségek teljesítését rótták ki sorsolásos és rátermettségi alapon. A nagy egyesítés előtt a k’n-yaniak egy csoportja, Tsath népe magához ragadta a hatalmat, ezzel együtt leigázott minden más csoportot és fajt, ideértve. Az uralom könyörtelennek bizonyult, mert a meghódítottakat nem egyszerűen rabszolgasorba taszították, de különféle torzszülötteket is kitenyésztettek belőlük. Ennek a gyakorlatnak nemcsak az idegen fajok – ideértve a K’n-yan alatt húzódó, „vörös fényű” világ, Yoth lakóit – estek áldozatul, de „Tsath uralkodó fajának természetes módon alacsonyabb rendű” tagjai is.

Lovecraft politikai nézeteit elemezve Joshi megállapítja, hogy annak egyik állandó eleme volt – ha részleteiben módosult is az idők folyamán – az oligarchia melletti kiállás (Joshi 2014d). Az író fiatalabb korában a kevesek uralmának meglehetősen szélsőség változatát vallotta, eszerint a nagy hatású egyéni vívmányok elérése érdekében aggálytalanul feláldozható a köznép. Ezt – észleli Joshi – a „fasiszta” kormányzattal való szimpátia váltotta fel, mely azonban nem a létező fasiszta kormányzatokkal való azonosulást jelentette, hanem a szűk körű, művelt embercsoportok uralmát (Lovecraft 2006a: 93). Az arisztokratalét Lovecraft számára belső – jellembeli és műveltségi – minőséget jelöl, és az ilyen vezetői réteg iránti igénye akkor sem lohadt le, amikor már a szocialista társadalmi berendezkedés mellett tört lándzsát, mi több, később úgy módosította nézeteit, hogy amit ő helyesel, az valójában a kiválóak uralma, ez pedig nemcsak az arisztokrácia, de a szocializmus keretei között is megvalósítható (Lovecraft 1976a: 321; Joshi 1999: 40). Tsath államszervezete mintha Lovecraft szélsőségesebb oligarchiakoncepcióját valósította volna meg, amennyiben az uralkodó faj kegyetlenül elbánt minden leigázottal. Mindemellett az arisztokráciának is létezhet elfajzott változata, és Lovecraft a saját korát ennek megnyilvánulásaként értékelte: a gépesített, az egyént számszerűsíthető tulajdonságok összességeként felfogó korszak arisztokratái az óriásvállalatok vezetői, akiknek uralma alatt a tradicionális művészet és kultúra megszűnik (Lovecraft 1971: 33).

K’n-yan föld alatti világának társadalmában tetten érhető egy további gondolat, amely szintén tartós eleme volt Lovecraft világnézetének, ez pedig a faji felsőbbrendűség eszméje. K’n-yanban az uralkodó faj természetes úton szelektálódott ki és bizonyult magasabb rendűnek a többinél, ami mintegy feljogosította arra, hogy az utóbbiakat maradéktalanul leigázza és munkaerőként, illetve eleségként hasznosítsa. Az uralkodó faj kiemelése mellett érdemes rámutatni arra is, hogy a gyaa-yothok „lapos orrú, duzzadt ajkú” arca, amelyből „eltéveszthetetlenül emberi vagy emberszabású” vérvonalukra következtetni lehetett, mintha negroid arcszerkezetet tükrözne.

A protagonista jellemrajza

Lovecraftról időnként elhangzik, hogy műveiben nincsenek valódi jellemek, egyéniségek. Ezt a tényt annak ellenére is nehéz vitatni, hogy kérdéses, mennyiben célszerű hibaként felróni annak a szerzőnek, aki több alkalommal is egyértelművé tette, hogy az egyéni sorsok őt nem inspirálják az írásban (Lovecraft 1976a: 19; Lovecraft 2006b: 53; Joshi 2003: 207-208). Mindazonáltal A domb Lovecraft azon írásai közé tartozik, amelyek protagonistája rendelkezik bizonyos sajátos jellemvonásokkal, igaz, ezek a tulajdonságok a karakter korszakának és kultúrájának az egyén szintjén történő megnyilvánulásai. A széles olvasottságú Lovecraft tömören, de érzékletesen eleveníti fel azt az időt, amikor Nyugat-Európa vezető hatalmai a felfedezés, a hódítás és a kincsvadászat lázában égtek, a Közép- és Dél-Amerikát gyarmatosító spanyolok körében pedig közszájon forogtak a mesés aranyvárosokról szóló legendák. Ennek a kornak a gyermeke a már ifjúkorában is „rakoncátlan” Zamacona, aki olyan nemzetségből származott, „amely szembenézett az ismeretlennel és létrehozta a fél újvilági civilizációt”, és akinek kalandvágyát és vakmerőségét Lovecraft több ízben is kiemeli. Oakes megjegyzi továbbá, hogy a tulajdonképpeni cselekménynek a XVI. századi gyarmatosítások korába helyezése azért is jelentős, mert a főhős abban a hitben élt, hogy a szóbeszédek aranyvárosai valóban léteznek, ezért nem lepődött, nem lepődhetett meg úgy, ahogyan a racionális XIX-XX. században született és nevelkedett narrátor (Oakes 2000: 43). Ezt Lovecraft maga is megerősíti, amikor arra utal, hogy Zamacona nehezen fogta fel és látta át az övétől oly gyökeresen eltérő kultúrát: „Zamaconának nehezére esett olyan körülményeket leírnia, amelyek ennyire különböznek mindattól, amit korábban tudott; és kéziratának szövege ezen a ponton szokatlanul zavarosnak bizonyult”.

Ennél is érdekesebb azonban Zamacona erős katolicizmusa, amely olykor megmosolyogtató formában nyilvánul meg, azonban összességében hihető képet ad Zamacona viselkedésén keresztül egy olyan népről, amely az egyházzal való szoros összefonódása következtében valóban kiemelt célként tekintett az idegen népek megtérítésére, és amelynek a kereszténységtől idegen kultúrákkal való találkozása a feljegyzések tanúsága szerint olykor tragikus következményekhez vezetett. Zamacona viselkedése tükrözi a térítő vallások terjeszkedő-hódító jellegét, erre utal, hogy megpróbálkozott – csak feltételezhető, igaz, alappal, hogy kétes eredménnyel – a tsathbéliek megtérítésével: „egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megpróbálja az embereket áttéríteni a Feszület hitére”. Ezt az utalást leszámítva azonban az figyelhető meg, hogy A dombban a katolicizmus szerepe visszájára fordul, és ahelyett, hogy terjeszkedne, menedékként szolgál Zamacona számára az idegen és a keresztény jámborságot hírből sem ismerő világban. Ezt fejezik ki azok a nem minden iróniától mentes megjegyzések, amelyek arra irányulnak, hogy a spanyol protagonista nagy buzgalommal morzsolgatta rózsafüzérét, illetve csak azokon a szertartásokon vett részt, „amelyeket tévedésből saját hite kiforgatásának vélt”. K’n-yan kései történelme, különösen az amfiteátrumokra és az azokban zajló szörnyű látványosságokra, valamint – ahogy az fentebb említésre került – az orgiákra történő utalások Lovecraftnak a Római Birodalomról való ismereteinek hatását sejtetik; további párhuzam lehet, hogy a mélyen katolikus Zamacona bizonyos fokig – mert tény, hogy üldöztetést nem kellett elszenvednie a vallása miatt – hasonlóan érezhette magát, mint a korai keresztények a pogány Rómában. Mindezek a fordulatok egyszerre tárják az olvasó elé egy ember személyes vívódásait, valamint egy korszak és kultúra szellemét.

Zamacona hite helyenként a félelemforrás elkendőzését és ezáltal a feszültség felkeltését is szolgálja. Lovecraft a szövegben több helyen utal arra, hogy a spanyolt a vallásából fakadó ódzkodás megakadályozta abban, hogy bizonyos dolgokat, eseményeket nyíltan leírjon. E „meghökkent és jámbor” tétovázásának első jelét az aranyszentély elé érve adja, amelynek domborművein visszatetsző „tájakat és lényeket, tárgyakat és ceremóniákat” lát. A narrátor e ponton – szinte kétségkívül Lovecraft szócsöveként – ki is fejezi sajnálkozását, amiért „a reneszánsz Spanyolország katolikus hevülete oly maradéktalanul átjárta [Zamacona] gondolkodását és érzéseit”. Később Zamacona hasonlóképp vonakodik leírni a Tulu és Yig kultuszaihoz kapcsolódó rítusokat és áldozatokat, szabad teret hagyva az olvasói spekulációknak.

Mindeddig Zamacona olyan személyiségjegyeiről esett szó, amelyekben – mint arról a szöveg nyíltan említést tesz – korának szellemisége manifesztálódott. Akad azonban egy mozzanat, amelyben a főszereplő olyan tulajdonsága mutatkozik meg, amely elvonatkoztatható kulturális közegétől. Zamacona kalandor lelkületű ember, aki nem fél súlyos döntéseket hozni. Ilyen súlyos döntés lehet, ha a helyzet megköveteli, mások manipulálása, és pontosan ez történik akkor, amikor Zamacona „óriási befolyásra” tesz szert T’la-yub fölött, majd végül rábírja a nemesasszonyt arra, hogy segítségére legyen a szökésben. Ebben természetesen az önös érdek vezérli, hiszen bár megígéri a nőnek, hogy vele tarthat, a terve az, hogy a felszínre jutást követően megszabadul tőle és az indiánok között hagyja, jóllehet „talán” enged számára részesedést a K’n-yanból elhozott aranyból. Ez a hideg és számító hozzáállás az olvasó és a főhős számára egyaránt meglepő módon megkérdőjeleződik egy pillanatra: Zamacona „nem csekély sajgó bánattal” fogadja T’la-yub szörnyű végzetének hírét, erre a bánatra pedig „aligha volt felkészülve”. Ez a futó mozzanat Lovecraft munkásságának egy szokatlanul „emberközeli” jelenete, még ha Zamacona reakciója nem is nélkülöz bizonyos fokú képmutatást, hiszen ő volt az, aki rábírta a nőt a szabályszegésre. T’la-yubbal összefüggésben megjegyezhető továbbá, hogy meglehetősen erős irónia figyelhető meg abban a sorsban, amit Zamacona szánt neki. T’la-yub egykor kiváltságos, ám a társadalmi ranglétrán fokozatosan egyre lejjebb csúszó nemesi családból származik. Zamacona a síksági indiánoknak szánja T’la-yubot, akiket a szöveg egy helyen „tudatlannak” nevez, és akik ilyenformán – civilizálatlanságuk és korlátozott tudásuk miatt – a leghasználhatatlanabb információforrásnak bizonyultak K’n-yan népe szemében. T’la-yub ennek fényében a sikeres szökés esetén legfeljebb a „rangvesztést” folytathatta volna a külső világban.

A humor előfordulásai

Zamacona katolikusságának fentebb bemutatott ábrázolása már tartalmazott néhány olyan vonást, amely ironikusnak vagy szatirikusnak tekinthető, továbbá maga a narrátor is utal arra, hogy a kéziratban felsejlett a „társadalmi szatíra”, ezért érdemes kitérni a humor elemeinek lehetséges jelenlétére A dombban. Lovecraft, noha az őt ismerők egybehangzóan állítják, hogy szellemes ember volt, ezt a tulajdonságát ritkán szőtte bele fikciós alkotásaiba, és levelezésében, valamint a Néhány megjegyzés a csillagközi történetekről című esszéjében is explicit módon hitet tett amellett, hogy a rémtörténetben a humornak nincs keresnivalója (Lovecraft 1976b: 83; Lovecraft 2004: 181). Mindezek mellett Joshi arra a megállapításra jutott, hogy a nyilvánvalóan humoros írásokon túl – amelyek nem rémtörténetek – is megfigyelhető, igaz, szórványosan, a humor jelenléte Lovecraft műveiben. Joshi szerint a humornak jellemzően három formája mutatkozik meg Lovecraft munkásságában: a szójátékok, a „belső” – írói baráti körének szánt – poénok, valamint a cinikus-szatirikus gúny (Joshi 2014e), és A domb szövegében az első, valamint a harmadik kategóriát észlelte. A szójátékok körében Joshi azt emeli ki, hogy amikor a szöveg utal arra, hogy Heaton, a dombnál eltűntek egyike „mélyére hatol a rejtélynek” (get to the bottom of the mystery), a humor forrása az, hogy idiómát szó szerint kell venni (mert az illető fizikailag a föld mélyére megy); hasonlóképpen szó szerint értékelendő az „elveszett szerző” (vanished writer) kifejezés, elvégre Zamacona valóban „eltűnt”, mert – írja Joshi – dematerializálták. Joshi a szatíra kategóriájába sorolja Zamacona buzgó törekvéseit a tsathbéliek keresztény hitre való megtérítésére. Ugyancsak szatírának tekinti azt a mozzanatot, hogy vendéglátói tíz rabszolgát bocsátottak Zamacona rendelkezésére, akiknek feladata volt „megóvni őt a közutakon a tolvajoktól, a szadistáktól és a vallásos kéjőrültektől”. Joshi nem részletezi, hogy önmagában ez a mozzanat miért tekinthető szatirikus elemnek; feltételezhetően eleve azt az állapotot értékelte humorosnak, hogy ilyen veszélyek leselkednek az emberre, és minden bizonnyal a „vallásos kéjőrültek” (religious orgiasts) a leginkább relevánsak ebből a szempontból. Mindenesetre Joshi szerint ennek a fordulatnak a humoros tartalmát fokozza az az előfeltevés, hogy az ilyesfajta veszéllyel nagyon is reálisan kell számolni Tsathban, melynek lakossága bármire képes az új élvezetekért.

Mindenképpen indokolt a humor megjelenési formáinak vizsgálata egy olyan elbeszélésben, amelynek szövege potenciális szatíraként utal önmagára. Ugyanakkor A domb elemzésekor Joshi meglátásainál tovább, illetve mélyebbre is lehet menni. Így a szójátékok körében említést érdemel Gll’-Hthaa-Ynn, a Zamaconával először találkozó csoport vezetőjének neve, amelyről nem elképzelhetetlen, hogy a pulptörténetekben szereplő, idegenként láttatni kívánt nevek paródiája.

A domb egyik jelenetének ironikus potenciálja Lovecraft kozmicizmusának fényében értékelve mutatkozik meg. Mint közismert, a lovecrafti iszonyat lényege az a felismerés, hogy az emberiség csupán jelentéktelen porszem a közömbös világegyetemben. Ugyan ez a kozmikus vetület A dombban csak nyomokban észlelhető, egy ponton mégis kifejezésre jut valami hasonló. Amikor K’n-yanba érve Zamacona belép a templomba és ott szétnéz, tátva marad a szája, mert jóformán minden „színtiszta és kétségkívül tömör aranyból” van, és a szöveg itt egyértelműsíti, amit Zamacona időben később tud meg, hogy az arany „a legközönségesebb építkezési fém”. Ez a mozzanat többszörös fricska. Zamacona megtalálta, amiről minden konkvisztádor ábrándozott, ám ezzel együtt meginog az arany státusza, hiszen ami az embereknek kincs és a hatalom záloga, az K’n-yanban még építőanyagnak is a „legközönségesebb”, mint amilyen a felszíni embereknek a kő lehetett. A konkvisztádorok nagy álma így nevetségessé válik. Mindezzel együtt az egész emberiség is gúny tárgyává válik, hiszen az arany mint az emberi gazdagság legfőbb kifejezője puszta „kacatnak” tűnik.

A vallásokkal és a természetfelettivel szemben világéletében szkeptikus Lovecraft kétségkívül maróan ironikus helyzetbe hozta Zamaconát. Joshi Zamacona térítési kísérleteit emeli ki e vonatkozásban, ami abból a szempontból némelyest árnyalásra szorul, hogy Lovecraft talán nem túlzott olyan nagyon, hiszen a spanyolok valóban törekedtek hitük terjesztésére; az irónia forrása az, hogy K’n-yanban nincs mögötte sem hadsereg, sem technikai fölény, amely a megtéréseket szavatolhatná. Zamacona e helyzetének értékelésekor utalni kell továbbá a fentebb már említett római hatásokra. Lovecraft számára az erkölcsi romlás terén mintául szolgálhatott a Római Birodalom történelme is – az orgiasztikus szertartásokra való utalás érvet jelenthet a bacchanáliák analógiája mellett –, és közismert az a narratíva, hogy a birodalom erkölcsei a késő császárkor évei alatt meginogtak. A kereszténység önmeghatározásában fontos mozzanat, hogy egyfajta erkölcsi iránytűként jelent meg az erkölcstelen vagy pogány Római Birodalomban, és erkölcsi igazsága miatt még a keresztényüldözések sem akadályozhatták meg a terjedését. K’n-yan erkölcsi romlottságának a késő császárkor állapotával való párhuzamba állítása lehetőséget biztosít egy további ironikus értelmezésre: a korai keresztények kisebbségként jelentek meg Rómában, majd végül – mintegy hitük erkölcsi igazolásaként – az ő vallásuk vált dominánssá a birodalomban, később pedig az egész nyugati kultúrában. Ennek fényében könyörtelenül ironikus az, ahogyan a hitbuzgó Zamacona áttörhetetlen falakba ütközik térítései során: a hanyatló K’n-yan nemes egyszerűséggel nem igényel semmilyen erkölcsi iránytűt vagy támpontot.

A fentiek mellett érdemes kitérni a tolerancia jelentőségére K’n-yan történelmében, ugyanis ezt megfigyelve levonhatók bizonyos ironikus implikációkat sem nélkülöző következtetések. A domb szövegében két alkalommal jelenik meg a „tolerancia” szó, és ebből a két megjelenésből felemás szerep olvasható ki. K’n-yan társadalmát „eónokig tartó tolerancia” jellemezte, ez a tolerancia pedig az élvhajhászat különféle módjainak kölcsönös eltűrését jelentette: a szöveg tanúsága alapján ebből a toleranciából fakadt, hogy csupán bizonyos szokások betartását várták el egymástól, melynek célja a gyönyörszerzés általános háborítatlansága. Ez a tolerancia azonban „az értékek és az elvek minden illúzióját elsöpörte”, később pedig „egyenes ütemben féktelen gyűlölethullámok sorozatává romlott le, különösen a külső világ iránt”. Úgy tűnik, hogy az élvhajhászat köré rendeződő tolerancia, amely megkövetelte a laza szokások betartását, a társadalmi kohézió utolsó forrása volt, azonban végső soron kihúzta a talajt minden erkölcs – így maga az ingatag tolerancia – alól is, ez pedig paranoid frusztrációt eredményezett. Már önmagában abszurd, hogy Tsath lakói olyan világtól rettegnek, „amelyről a tudósok oly sokat tanultak” Zamacona révén, hiszen megdől az a tétel, hogy amit az ember megismer, attól kevésbé fél – ezt fokozza, hogy Zamacona ismeretei annak ellenére fokozzák a rettegést, hogy a szövegből nyilvánvalóan kiderül: K’n-yan technológiája a hanyatlás ellenére is óriási fölényben van a felszíni emberek tudásához képest. Azonban mélyen cinikus irónia sejlik ki abból a körülményből is, hogy a k’n-yaniak racionalizmusa „fanatikus” babonahitté züllik: Zamacona a XVI. századi Spanyolországból való, az inkvizíció hazájából, amelyről évszázadokon át az a kép élt a köztudatban, hogy a parttalan vallási fanatizmus és elnyomás intézménye. Életszerű feltételezni, hogy Lovecraft is hasonlóan lesújtó – jóllehet napjaink tudományos konszenzusa által elvetett (Rawlings 2006: 2) – képet alkotott az inkvizícióról, illetve a spanyol katolicizmusról. Ennek fényében pedig ironikus fordulatként értelmezhető, hogy Zamacona, egy vallási fanatikus kultúra szülötte olyan közegbe került, amelyben épp teret nyer a babonás fanatizmus.

Joshi a „keserű, örömtelen szatíra és cinizmus” (bitter, mirthless satire and cynicism) kifejezéssel illeti Lovecraft prózájának szatirikus elemeit, és azokat túlnyomórészt Lovecraft kozmicizmusára, illetve részben a tömegek képzeletszegénységéről alkotott leereszkedő véleményére vezette vissza (Joshi 2014e). Az elbeszélés zárása ezen túlmegy, és sokkal inkább groteszkként jellemezhető, ennek alátámasztásához azonban mindenekelőtt tisztázni kell, mi történik pontosan A domb végén, ugyanis bizonyos ellentmondás rajzolódik ki a Lovecraft által leírtakból. A történet azzal záródik, hogy a narrátor a dombtetőről a mélybe ereszkedve egy alagút szájában megcsonkított emberi alakot pillant meg, minden bizonnyal egy y’m-bhit, vagyis újjáélesztett önjáró holttestet, ezen a testen pedig egy feliratot olvas futólag, amely szó szerint idézve a következő: „Foglyul ejtvén K’n-yan akaratából T’la-yub fő nélküli testében” (Seized by the will of K’n-yan in the headless body of T’la-yub). A „[f]ehér és csak enyhén szőrös” test szinte bizonyosan Zamaconáé, erre utal, hogy a szövegkörnyezet felidézi a megtébolyodott Heaton kiáltozását („az a fehér ember… ó, Istenem, mit műveltek vele!…”), valamint az, hogy az angol eredetiben a man szó olvasható. K’n-yan népe nem csak saját magát, de más objektumokat és személyeket is képes anyagtalanná tenni, azaz dematerializálni, a szövegből pedig kiderül, hogy ez büntetésből is kiróható a szabálysértőkre. Ebből arra lehetne következtetni, hogy Zamacona is ezt a büntetést szenvedte el, ezt azonban cáfolja, hogy ha csfonkán is, de testi valóságban tűnik fel a narrátor előtt, aki ezt maga erősíti meg („[a] mélységből való, de nem dematerializált”). A dematerializálás az elbeszélés több pontjából kitűnően egyértelműen azt jelenti, hogy a célpont anyagtalanná vagy légneművé válik, mert a szökésben lévő T’la-yub úttorlasz elhárítására használja, Zamacona pedig azzal számol második szökésének eltervezése során, hogy láthatatlanná tud válni vele. A megcsonkított testen olvasható felirat tanúsága szerint valamit áthelyeztek a tsathbéliek T’la-yub „fő nélküli testébe[]”, azonban a dematerializálás addig megismert természete alapján Lovecraft kétségek között hagyja az olvasót a tekintetben, hogy pontosan mi az a valami.

Zamacona büntetésének valódi groteszksége azonban természetesen nem egyszerűen a dematerializálásban rejlik – bármit is jelentsen ez az előbbiek alapján –, hanem abban az implikációban, hogy a férfi protagonistának valamely állapotát vagy részét egy nő testébe helyezték. Az en prepozíció, amelynek angol megfelelőjeként Lovecraft az int alkalmazta, egyértelműen a -ba, -be, -ban, -ben toldalék megfelelője, ezért az iménti következtetés helytállónak tűnik; ez az a kimondhatatlan borzalom, amelyre Heaton kifakadt és ami végső löketet adott a narrátor iszonyatának. Noël Carroll a horror fogalmát elemezve megállapította, hogy annak egyik forrása a dolgok normális rendje alapján össze nem illő dolgok keveredése, a „fúzió” (fusion) (Carroll 1990: 43), ez pedig többszörösen megjelenik az elbeszélés végső jelenetében, mert egyrészt egy test egyszerre élő és halott – Zamacona megcsonkított teste a narrátor szeme láttára mozgott, noha „meglehetősen halott” volt –, másrészt olvasható utalás a nő és a férfi összekeveredésére. Ez utóbbi egyfajta morbid humort tükröz K’n-yan lakói részéről, hiszen azzal, hogy női testbe helyezték – voltaképpen hermafroditává alakították –, meg is szégyenítették – a kora XX. századi olvasó szemében mindenképp.

Lovecraft materialista volt, ebből kifolyólag az emberi magatartás végső mozgatóit illetően determinista (lásd pl. Lovecraft 2006c: 145, 148). Ennek A domb olvasata szempontjából is jelentősége van, mert adható a zárójelenetnek olyan értelmezés, amely felfogható Descartes dualizmusának egyfajta kezdetleges szubverziójaként. Descartes a valódi világ megismerésének arkhimédészi pontjaként azt jelölte meg, hogy létezik egy „én”, aki mentálisan képet alkot a világról: a tény, hogy én gondolkodok, olyan bizonyosság, amelyet a külső világról szerzett érzéki benyomások esetleges megbízhatatlansága sem ingathat meg (Descartes 1994: 34, 38). Az én Descartes-nál szellemi szubsztancia, nincs anyagi valósága, a testtől függetlenül, ugyanakkor azzal szoros összefüggésben létezik (Descartes 1994: 103-104). Ez a megállapítása a közfelfogásban napjainkig uralkodó test-lélek dualizmus legmarkánsabb megragadása. Lovecraft gúny tárgyává teszi ezt a felfogást azzal, hogy az anyagtalan (kvázi „szellemivé tett”) Zamaconát T’la-yub testébe börtönözte. A fent kifejtett bizonytalanságból következően nem határozható meg egyértelműen, pontosan mi az Zamaconából, ami áthelyezhető a T’la-yubból létrehozott y’m-bhibe – talán Zamaconának az y’m-bhivé alakított testéről leválasztott tagjai, talán valamilyen transzcendens esszencia, ami közelebb áll a karteziánus lélekfogalomhoz, és amelynek uralására a jelek szerint szintén képes K’n-yan népe.

Szerző: Molnár András
Borítókép: Anna Pazyniuk – Underground City

Forrásjegyzék:

Bishop 1998 = Zealia Bishop. “H. P. Lovecraft: A Pupil’s View.” Lovecraft Remembered (Peter Cannon ed.). Sauk City (WI): Arkham House. 1998, 264-274.
Carroll 1990 = Noël Carroll. The Philosophy of Horror or Paradoxes of the Heart. New York (NY): Routledge. 1990.
Descartes 1994 = René Descartes. Elmélkedések az első filozófiáról (ford. Boros Gábor). Budapest: Atlantisz Könyvkiadó. 1994.
Engels 1977 = Friedrich Engels. A család, a magántulajdon és az állam eredete. Marx és Engels válogatott művei. Harmadik kötet. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. 1977. 457-571.
Firestone 1970 = Shulamith Firestone. The Dialectic of Sex. The Case for Feminist Revolution. New York (NY): William Morrow and Co. 1970.
Joshi 1999 = S. T. Joshi. A Subtler Magick: The Writings and Philosophy of H. P. Lovecraft. Berkeley Heights (NJ): Wildside Press. 1999.
Joshi 2003 = S. T. Joshi. The Weird Tale. Holicong (PA): Wildside Press. 2003.
Joshi 2013 = S. T. Joshi. I Am Providence. The Life and Times of H. P. Lovecraft. New York (NY): Hippocampus Press. 2013. E-book
Joshi 2014a = S. T. Joshi. “Who Wrote ‘The Mound?’” Lovecraft and a World in Transition. Collected Essays on H. P. Lovecraft (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2014. E-book
Joshi 2014b = S. T. Joshi. “Some Sources for ‘The Mound’ and At the Mountains of Madness.” Lovecraft and a World in Transition. Collected Essays on H. P. Lovecraft (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2014. E-book
Joshi 2014c = “Lovecraft’s Alien Civilisations: A Political Interpretation.” Lovecraft and a World in Transition. Collected Essays on H. P. Lovecraft (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2014. E-book
Joshi 2014d = S. T. Joshi “The Political and Economic Thought of H. P. Lovecraft.” Lovecraft and a World in Transition. Collected Essays on H. P. Lovecraft (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2014. E-book
Joshi 2014e = S. T. Joshi “Humour and Satire in Lovecraft.” Lovecraft and a World in Transition. Collected Essays on H. P. Lovecraft (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2014. E-book
Levi 2016 = Peter Levi. “Forgotten Influence: A. Merritt’s ‘The Face in the Abyss’ and H. P. Lovecraft’s ‘The Mound.’” The Lovecraft Annual 10 (2016). 46-52.
Lovecraft 1968 = H. P. Lovecraft. Selected Letters II (August Derleth – Donald Wandrei ed.). Sauk City (WI): Arkham House. 1968.
Lovecraft 1971 = H. P. Lovecraft. Selected Letters III (August Derleth – Donald Wandrei ed.). Sauk City (WI): Arkham House. 1971.
Lovecraft 1976a = H. P. Lovecraft. Selected Letters V (August Derleth – James Turner ed.). Sauk City (WI): Arkham House. 1976.
Lovecraft 1976b = H. P. Lovecraft. Selected Letters IV (August Derleth – James Turner ed.). Sauk City (WI): Arkham House. 1976.
Lovecraft 2004 = H. P. Lovecraft. “Some Notes on Interplanetary Fiction.” Collected Essays Volume 2: Literary Criticism (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 178-182.
Lovecraft 2006a = H. P. Lovecraft. “Some Repetitions on the Times.” Collected Essays Volume 5: Philosophy; Autobiography and Miscellany (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2006. 85-95.
Lovecraft 2006b = H. P. Lovecraft. “In Defence of Dagon.” Collected Essays Volume 5: Philosophy; Autobiography and Miscellany (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2006. 47-69.
Lovecraft 2006c = H. P. Lovecraft. “A Confession of Unfaith.” Collected Essays Volume 5: Philosophy; Autobiography and Miscellany (S. T. Joshi ed.). New York (NY): Hippocampus Press. 2006. 145-148.
Oakes 2000 = David A. Oakes. Science and Destabilization in the Modern American Gothic. Lovecraft, Matheson, and King. Westport (CT): Greenwood Press. 2000.
Quinn 2011 = Dennis Quinn. “Endless Bacchanal: Rome, Livy, and Lovecraft’s Cthulhu Cult.” The Lovecraft Annual 5 (2011). 188-215.
Rawlings 2006 = Helen Rawlings. The Spanish Inquisition. Malden (MA): Blackwell Publishing. 2006.