Van egy tó a távoli Zan-ben,
Túl, hol szokott élni ember,
Hol magányban, förtelmest
Kél egy holt és sivár szellem;
Ősi, szentségtelen lélek
Rémes komorsággal télten,
Mitől víz lanyhulva sűrűd,
S áraszt dögvész sújtotta gőzt.
Széle körül agyag posvány
Erőst terjeszti a bomlást,
A madarak, mik érnének partot,
Halandó nem láthat már ott.
Nappal ragyog itt perzselő nap,
Mit üveglomon semmi el nem kap,
S éjjel sápadt holdfény árad
Az alant ásító mély szájba.
Csak rémálmokban kimondott,
Mily tájakat fed fel a Hold ott;
Emberi szemnek túl ősi,
Örök éjben mi ott nyugszik;
Mert lent a mélyben csak árnyai
Poroszkálnak egy néma fajnak.
Egy kór illatú éjféltájt
Nézem a tavat, alszik, s áll;
De az égő bolton vágtatott
A púpos Hold, ragy’gott, ragy’gott.
Láttam nyújtózó lápos partokat,
S ocsmány dolg’kat, mik a lápból hajtottak:
Gyíkok, kígyók rázkódva, halódva;
Hollók és vámpírok rothadva;
Mind holtak fölött keringtek,
S a dögevők híztak belőlek.
Amint a rémes Hold magasra kúszott,
Elrémisztve az égről sok csillagot,
Láttam a tó matt tükrét izzani,
Míg süllyedt dolgok kúsztak ki.
Fenék’len mélyből ragyogtak
Elfeledt városnak tornya,
Homályos boltja, mohás fala;
Gaz-futta orma, üres hallja;
Elhagyott oltára, rémes kriptája
S aranytól roskadó utcája.
Mindet láttam, s ezeken túl,
’Hogy alak’lan árnyak hordája csúsz;
Halálos csorda, ’mik úgy lám,
Mit járnak az borzalmas tánc
A fekvő, nyálkás sírok felett,
Egy soha-járt ösvény mellett.
A sírokból egy duzzanat kelt,
Mi a nyugvó tavat kavarta fel,
Közben űri halálos árnyak
Kaján pofát a Holdnak vágtak.
’Ztán a tó süllyedt medrébe,
Egészt a holtak üregébe,
Míg az újdon, bűzlő földből
Undor’tó szülés szennygőze tört föl.
A városban, szinte fedetlen
Monstre árny-táncosok kerengtek,
’Kor lám! Hirtelenben nyílt ott
Portál minden egyes síron!
Fül ne hallja, száj ne mondja
Mily’ borzadály esett ottan.
Lestem a tavat – a vicsorgó Holdat –
A várost, és benne azokat –
Kelni, S esdeklek, hogy e partnál
A tó ne süllyedjen többet már!
Fordította Laki Péter, 2016