Bevezetés a Cthulhu-mítoszba #3

Bevezetés a Cthulhu-mítoszba #3

Folytatjuk Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani.

Az Árnyak az időn túlról című, márciusban megjelent antológiában megjelent tanulmány, egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Mivel ennek hossza is közel 100 000 leütésnyi, három vagy négy részletben – hetente vagy kéthetente – fogjuk megjelentetni a honlapon.

Az első részért kattints ide, a másodikért pedig ide.


Az eredet

A vizsgált irodalmi korpusz esetén nyilvánvalóan szükségünk van arra, hogy legitim módon elkülönítsük a lovecrafti fikciót a mítosz törzsének más alkotóelemeitől. Még hogy ha nem is válunk meg az egész Cthulhu-mítosz elgondolástól, az előbbi részt Lovecraft-mítosznak kellene nevezni, és csak az utóbbit Cthulhu-mítosznak.

Joshi megállapítja, hogy Lovecraft pszeudomitológiai elemei narratív eszközök, amelyek arra hivatottak, hogy a szerző különböző esztétikai, filozófiai, kulturális, sőt, politikai nézeteit közvetítsék. Igaza volt Schultznak abban, hogy Lovecraft tulajdonképpen nem írt Cthulhuról, Yog-Sothothról, mert ezek a szörnyűséges narratív elemek csupán ugrópontok [proxy] egy felszínes értelmezéstől a mérhetetlenül mélységes űr sejtetéséig, amelyben az emberiség és történelme nem több egy szempillantásnál. E narratív elemek hat alapvető kategóriába oszthatók:

  1. Kitalált új-angliai és álombéli helyszínek. Arkham (amelyet Salem városa ihletett), Kingsport (a fiktív Marblehead), Dunwich (a fiktív Wilbraham) és Innsmouth (a fiktív Newburyport) városai, a Miskatonic Egyetem, a Miskatonic-folyó stb., illetve R’Lyeh elsüllyedt városa, az álombéli Kadath, Hali stb.
  2. Fiktív és „tiltott” könyvek tárháza. A legismertebb közülük természetesen Abdul Alhazred műve, a Necronomicon. Az effajta varázskönyvek veszélyes és borzasztó tudást hordoznak, ezért annyira ritkák, tiltottak és rejtélyesek. Robert M. Price a különböző írott vagy nyomtatott textusokat az alábbi csoportokba osztja: a) grimoireok: varázsigéket és rituálék „how-to”-ját tartalmazó szövegek. Ilyen Ludvig Prinn De vermis mysteriis-e, Comte d’Erlette Cultes des goules-e és a kései Lovecraft Necronomiconja; b) démonológiák: kezdetben a Necronomicon démonológia, vagyis hitvallásokról, hiedelmekről való értekezés; von Junzt Unaussprechlichen Kultene is ide sorolható; c) kéziratok: például a Dhol Chants, a Seven Cryptical Books of Hsan; d) nem ember alkotta feljegyzések: idegen lények által alkotott művek, a Pnakotikus kéziratok, az Eltdowni töredékek, a R’lyeh-szöveg, a Book of Iod, a Book of Dzyan stb.; e) monográfiák: sokat emlegetett létező monográfia Frazer Aranyága, Murray műve, a The Witch-Cult in Western Europe, Carl Jacobi novellájában az Unter Zee Kulten azonban fiktív; f) ihletett költészet: például Justin Geoffrey kötete, A monolit népe, Edward Pickman Derbytől az Azathoth és más borzalmak.[1]
  3. Földöntúli lények és más entitások sora. Minden egyes „mítoszos” íróban ott lappangott az a viszketeg kényszer, hogy újabb és újabb lényekkel gyarapítsa e galériát, lehetőleg minél vérmesebbel és kimondhatatlan nevűvel. Lovecraft ateista volt, egy isten számára csupán az emberi képzeletben lakozhatott. Számára ezek a lények, már amennyiben tényleg istenek, olyan szimbólumok, amelyek a káoszt, az embertelen űrt, az entrópiát, a téridőt stb. fejezik ki. Fritz Leiber úgy fogalmaz, hogy Lovecraft prózája „mechanisztikus természetfelettivel” foglalkozik, hiszen a jól bevált antropocentrista nézőpont helyett kozmikus léptékben gondolkodik. Lovecraft e tekintetben egy irodalmi Kopernikusz.[2]
  4. Baljós, nem ember alkotta tárgyak. Mint például a fénylő trapezoéder. Őskori leletek, amelyek eónokkal ezelőtt hullottak alá mint a meteoritok, esetleg idegen lények hozták magukkal, amikor leigázták a Földet.
  5. Kozmicizmus. Ez inkább egy ernyőfogalom, amely alá az előző kategóriák besorolhatók. Lovecraft kozmicizmusának elmélete tulajdonképpen az alfa és az ómega, amelyre végül minden kifut: az emberiség jelentéktelen és haszontalan faj az űr végtelenségéhez képest; még saját, porszemnek minősülő életünket sem tudjuk irányítani; a kozmikus igazságokat az emberi elme képtelen lenne befogadni és feldolgozni; ittlétünk jelentéktelen és másodperc hosszú a mindenség történelmében; mindezek fényében az emberiség mégis nagyra tartja magát valamiért, pedig az ember mindössze gyorsan felemelkedő és elenyésző civilizációk biomasszája.
  6. Kiegészítő elemként a lovecrafti narrátort határozhatjuk meg, aki gyakran a tudomány embere, ám a benne szunnyadó kíváncsiság és tudásvágy következtében „nem ortodox” tudományterületre téved.[3]

Minden, Lovecraft művei előtt született Cthulhu-mítoszos szöveg problematikus; vegyük úgy, hogy az olyan Ambrose Bierce- vagy Robert W. Chambers-művek, amelyeket utólag sorolunk be a törzsanyagba (és kizárható esetükben a konkrét mítoszépítés szándéka), úgy viszonyulnak a Cthulhu-mítoszhoz, mint a mag vetője és a kisarjadt növény.

Borja Pindado: Hastur, the King in Yellow

A Haïta, a pásztor (Haïta the Shepherd, 1891) című Bierce-novellában tűnik fel először Hastur, a pásztorok istene. A mítoszbéli Hastur azonban sokkal inkább Chambers alkotása, aki A Sárga Király (The King in Yellow, 1895) című kötetében hol egy csillag, mint az Aldebaran, hol egy személy. Chambers ugyanúgy tiszteletből emeli át Hastur és Carcosa nevét, mint ahogy Lovecraft is teszi, ámbátor Hastur Lovecraftnál egyedül a Suttogás a sötétben című novellájában bukkan fel, Hali tavának és a Sárga Király említése mellett. Az Egy férfi Carcosából (An Inhabitant of Carcosa, 1886) még ködösebb és kibontatlan utalásokat tartalmaz. Derleth egy 1931-es levelében felveti, hogy el lehetne nevezni Lovecraft kvázi-mitológiáját Hastur-mondakörnek (The Mythology of Hastur), amelyre Lovecraft úgy reagál, hogy Yog-Sothothériája inkább Dunsany, Machen és mások műveire épül, mintsem a Bierce–Chambers-vonalra.

Lovecraft 1917-es, korai művének, a Dagonnak címbéli entitása nevét tekintve megegyezik Herbert Gorman The Place Called Dagon (1927) című regényében említett helyével, ám itt véget is ér a hasonlóság. Lovecraft Dagonja nem a filiszteusok halistene, ahogy azt a történet narrátora véli, ugyanakkor mégis csak erre az egyébként elterjedt legendára tud gondolni, amikor az óceán kellős közepén valamiféle vízalatti szörny kultuszába botlik. A Dagon előhírnöke a későbbi lovecraftiánus mítosztörténetek egy fontos vonásának: hogy maguk a mítoszok egyfajta homályos és töredezett emlékképei a Dagonhoz hasonló szörnyekkel és istenekkel való találkozásnak. S. T. Joshi éles meglátása szerint a narrátor nem is találkozik magával Dagonnal; iszonyatát az a lény vagy lények váltják ki, akik Dagont imádják. Valójában semmit sem tudunk meg Dagonról, isteni és földönkívüli volta pedig pusztán előfeltevéseken nyugszik.

A következő jelentős lépés egy kvázi-mítosz megalkotása felé a Polarisban (1918) érhető tetten, mégpedig a „tiltott varázskönyv” toposzának megjelenésével, noha pont egy olyan műről van szó – a Pnakotikus kéziratokról –, amely, ismétlem, kézirat, nem pedig nyomtatott könyv. A más istenekben (The Other Gods, 1921) Lovecraft említést tesz Hsan hét titkos könyvéről (Seven Cryptical Books of Hsan). Mindegyikük ősi, prehumán időkből származik. A Randolph Carter vallomásában (The Statement of Randolph Carter, 1919) is feltűnik egy rejtélyes könyv, amely azonban még nem lehet a Necronomicon, mint azt egyesek vélik, hiszen a történetből kiderül, hogy azt a bizonyos grimoiret nem földi nyelven írták. A Necronomicon történetéből (History of the Necronomicon, 1927) kiviláglik ugyanis, hogy e könyv (illetve változatai) arab, görög és angol nyelven létezik (meg is adja a könyv arab címét: Al Azif). Habár a címmel legelőször A kutya (The Hound, 1922) című történetben találkozunk, egészen Az ünnepig (The Festival, 1923) kell várni, hogy ez a legendás könyv fizikai valójában is feltűnjön. Noha a könyv szerzője, Abdul Alhazred már az 1921-es A névtelen város (The Nameless City) szövegében is megjelenik, az általa írt démonikus könyv címe itt még homályban marad. Alhazred karakterét kétségkívül Az Ezeregyéjszaka meséinek fiatalkori emlékei szülték. A fáma szerint állítólag költő volt, aki kétsorosait rettenetes álmairól írta. Leghíresebb darabját a rajongók kívülről fújják: „Nem halott az, mi fekszik örökkön, / A halál sem ér át végtelen időkön.” Alhazred ugyanakkor hitéből kitért muzulmán volt, aki borzalmas erőkkel játszadozott; végül ez lett a veszte. Magát a címet Lovecraft állítása szerint egyik álma sugallta. Annak ellenére, hogy olvasmányai alapján bizonyos fokig értenie kellett a görögöt, a Necronomicon szóösszetétel („nekros” = holttest, „nomos” = törvény) „ikonja” itt a nyelvi szabályok alapján képző, nem pedig olyasvalami, ami a „képpel”, „képiséggel” van összefüggésben. Semmiképpen sem jelenthet tehát olyasmit, mint „A halott nevek könyve” vagy „A halál számadása” stb. Ha a görög nyelv etimológiája szerint bontjuk fel a kifejezést, végül olyasvalami jelentést kapunk, mint „A halottakat osztályozó könyv”.

A könyv mint narratív eszköz már olyan irodalmi elődöknél is felbukkan, mint Poe vagy Hawthorne. Az antik görög drámákban az enumeráció a seregszemlére vonatkozott; a lovecrafti szemlére mindig a könyvtárakban és a dolgozószobák poros polcai előtt kerül sor. De miért? A könyv tudást hordoz, írójának a tanúságtételét és tapasztalatait. Leszámítva azt a görög kulturális vonulatot, amely szerint semmit sem szabadna leírni, mindent fejben kell megjegyezni, a könyv mindig is azt a megnyugtató (?) forrást jelentette, amelyhez az intellektualitás emberei (skolasztikusok, oktatók, alkimisták és varázslók) bátran és bizalommal fordulhatnak, ha választ akarnak találni kérdéseikre. A „tiltott könyv” azonban megváltoztatja a tudás előjelét: károssá és veszélyessé válik minden tiltott könyv tartalma.

Az álom fala mögöttben (Beyond the Wall of Sleep, 1919) megtudjuk, hogy bizonyos ismeretek és entitások nem a Földről származnak. A kvázi-mitológia topográfiailag kitágul: kozmikus színezetet ölt, a mérhetetlen időbeli távlatok mellett a történet a mérhetetlen világegyetem messzeségeibe ível, előkészítve a terepet Lovecraft egyik mesterművének, az Árnyék az időn túlról-nak. Azonban egyelőre még igen ködös az, hogy ezek az új kozmikus entitások vajon istenségek-e, vagy egyszerűen csak idegen, az emberi civilizációnál sokkalta fejlettebb fajok képviselői. A Nyarlathotepben (1920) a címszereplő lény Azathoth, egy kozmikus létező (a Külső Istenek tagjának) hírnökének szerepét tölti be, ám ez esetben is – annak ellenére, hogy a Nyarlathotep név óegyiptomi hangzású, amely ezáltal „isteni” megtestesülést feltételez – nem tudni, hogy „isten(ek)ről – természetfeletti lényekről” van szó, vagy csupán emberfeletti hatalommal rendelkező, idegen faj(ok)ról. Írom ezt annak a fényében is, hogy Lovecraft a Some Notes of a Nonentity (1933) című önéletrajzi szövegében azt találta állítani, hogy a Cthulhu, Yog-Sothoth vagy Yuggoth által fémjelzett mítosztöredék dunsaniánus ihletettségű.

George T. Wetzel ugyanakkor a görög mitológia hatását tartja szignifikánsabbnak.[4] Az Anna Helen Crofts-szal közösen írt Poetry and the Gods (1920) egy fiatal költőnőről szól, aki álombéli utazást tesz az ókori görög istenek panteonjába, ahol olyan nagy költőkkel találkozik, mint Dante, Milton vagy Keats. Miközben velük társalog, beavatják őt a nagy titokba: egy nagy költő jön el hamarosan a modern világba, hogy költészetével rendet varázsoljon a káosz helyére. Wetzel szerint A kúszó káosz (The Crawling Chaos, 1921) és A zöld lapály (The Green Meadow, 1919) laza folytatásként is tekinthető. Ha másban nem is, de a görög mitológiával kapcsolatos áthallásokban tényleg osztozik e három, társszerzőkkel írt mű. A Poetry and the Gods-ot át- és áthatja az eszképista vágyódás az antik görög kultúra és annak visszatérése iránt. Az egyik különös mondatban az hangzik el, hogy a görög istenek – akik tényleg léteztek egykor –, nem haltak meg, csak tetszhalott állapotban alszanak és álmokat plántálnak magukról a földi költők tudatába. Egy nap azonban felébrednek, és elfoglalják méltó helyüket az istenek panteonjában. Wetzel itt arra is emlékeztet, hogy a görög mitológiában az álom és a halál istene ikerpár volt!

Folytatása következik…

Somogyi Gábor


[1] Robert M. Price: Genres in the Lovecraftian Library. In: S. T. Joshi szerk.: Dissecting Cthulhu, Miskatonic River Press, Lakeland, 2011, 82–86. o.
[2] Dirk W. Mosig: Lovecraft – Myth-Maker. In: S. T. Joshi szerk.: Dissecting Cthulhu, Miskatonic River Press, Lakeland, 2011, 15. o.
[3] Joshi, 2015, 17–19. o.
[4] George T. Wetzel: Genesis of the Cthulhu Mythos. In: Darrell Schweitzer szerk.: Essays Lovecraftian, T-K Graphics, Baltimore, 1976, 67–75. o.