Bevezetés a Cthulhu-mítoszba #2

Bevezetés a Cthulhu-mítoszba #2

Folytatjuk Somogyi Gábor, az Azilum magazin főszerkesztőjének Bevezetés a Cthulhu-mítoszba című tanulmányát, ami arra a nagyon fontos kérdésre fog választ adni, hogy valójában mi is a Cthulhu-mítosz, és ami a legfontosabb, kinek a nevéhez kell társítani.

Az Árnyak az időn túlról című, márciusban megjelent antológiában megjelent tanulmány, egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja. Mivel ennek hossza is közel 100 000 leütésnyi, három vagy négy részletben – hetente vagy kéthetente – fogjuk megjelentetni a honlapon.

Az első részért kattints ide!


Miért pont a Cthulhu-mítosz és melyek a mítoszos történetek?

Mi is ez a pszeudomítosz, ez a Magnum Innominandum, a Nevén-Nem-Nevezhető, amely ugyancsak megnevezhetetlen, leírhatatlan és kimondhatatlan entitásokat akar mégis néven nevezni? Murray előbb említett esszéjében kitér a mítosz neve körüli, sokszor elfajuló és meddő vitákra. Derleth úgy tűnik, teljesen önkényesen választotta ki pont Cthulhu nevét, noha egyik Lovecrafthoz írott levelében még a Hastur-mitológia (The Mythology of Hastur) ötletét vetette fel, amelyet Lovecraft tapintatosan elutasított. Mások (mint pl. Dirk W. Mosig) a Yog-Sothothi mítoszkör (Yog-Sothoth Cycle of Myth) suta kifejezésével álltak elő.[1] Írásának nagyobb része azonban a mítosz körébe való besorolás problematikájával játszadozik el, és még azokkal a bevett megfontolásokkal is polemizál, amelyek mítoszos tartalmuk és referenciáik alapján kategorizálják Lovecraft történeteit.

Álláspontja szerint a mítosz a Cthulhu hívásából (The Call of Cthulhu, 1926) született meg; ugyanis ez volt az a történet, „amelynek a megjelenésekor az olvasók felkapták a tekintetüket, mert érezték, hogy egy új, egy eredeti és minden korábbi dologtól teljesen különböző minőség jött létre, amely mindent magában foglal: a kozmikus tantételt, a lappangó emberfeletti lényeket, az őstörténet és az előremutató tudományos-fantasztikum ötleteinek kibogozhatatlan összenövését, a kultuszokat, mindent. (…) A Cthulhu hívása előtt keletkezett írások közül egy sem tartalmaz olyan tematikus elemeket, mint amelyet e »genezis«-novella.”

Lovecraft Cthulhu vázlata, 1934. május 11.

Murray még a Lovecraft által írt mítoszos történetekkel kapcsolatban is szigorú mércét alkalmaz. Az előbb említett novellán kívül csak a Szín az űrből (The Colour Out of Space, 1927) és a Rémület Dunwichben (The Dunwich Horror, 1928) tekinthető genuine és határozottan mítoszos írásnak. Szerinte ugyanis minden további novellája már nem mentes a külső befolyásoktól, átemelésektől és a kölcsönös irodalmi játszadozástól. Tudniillik 1928 után valami különös dolog történt: más szerzők – egyelőre csupán Lovecraft írói körének tagjai – elkezdték narratív eszköztárát saját műveikben felhasználni. Létrejött egy szisztematikus, átfogó jelleggel és szabályrendszerrel még nem bíró intertextuális közeg, amelyhez minden szerző hozzátette a maga részét: Frank Belknap Long A térfalókban (The Space-Eaters, 1928) megalkotta Lovecraft fiktív karakterét, Clark Ashton Smith pedig bemutatta a varangyistenét, Tsathogguát a Satampra Zeiros történetében (The Tale of Satampra Zeiros, 1931). Beindult tehát egy „visszacsatolási folyamat”, amelynek eredményeképp magára Lovecraftra is hatottak immár megosztott fantáziavilágának bővítései (olykor toldozgatásai-foldozgatásai), amelyek kezdetben szinte kizárólag a Weird Tales oldalain találtak nyilvánosságot. Általában mindenki úgy tartja, hogy Lovecraft ennek igazán örült, de végül is, kérdi Murray, mi mást tehetett volna? Különösen Smithszel kapcsolatban fejezte ki lelkesedését, akit már akkoriban is koszorús költőként éljeneztek. Ha zavarta is őt, hogy legközelebbi barátai, például Long vagy Robert E. Howard, is eljátszadoznak az ötleteivel, nem tett ezzel kapcsolatban egyetlen explicit szemrehányást sem. Amúgy is már számos alkalommal szemet hunyt bizonyos írótársai plagizálása felett.

Ezért hát következő történetében, a Suttogás a sötétben (The Whisperer in Darkness, 1930) valami fonák dolog történt: Lovecraft kezéből kicsúszott saját gyermeki univerzumának kizárólagos kontrollja, és látványos eredményekben nyilvánult meg a „visszacsatolási folyamat” hatása. Azon felül, hogy be-/visszaépíti a történetébe a „nagy közösbe” berakott elemekből Long Tindalos-mítoszát vagy Bran nevét Howard saját mitológiájából, kiugróan magas fokára hág a különböző pajkos és szatirikus karakterfikcionalizálás is. Súlyos és mélységesen gondterhes fantáziavilága összecsap a Cthulhu-mítosz színes-szagos és szövevényes isteni családfa-rendszerével, ám ezzel egyúttal minden megmaradt aggályt és akadályt elgörget annak az útjából, hogy most már mindenki szabadon azt használjon fel a Cthulhu-mítoszból, amit csak akar. Lovecraft egyik 1934-ben, William Frederick Angernek írt levelében erről a következőt nyilatkozza:

„Egy szintetikus folklór lenyűgöző mítoszkörének megalkotása kedvéért a mi kis bandánk időről időre utalásokat tesz kedvenc démonjaira és egyéb dolgokra – Smith felhasználja az én Yog-Sothothomat, én meg az ő Tsathogguáját. Emellett néha beillesztem saját ördögi teremtményeimet az általam javított vagy a hivatásos ügyfeleim megbízásából írt történetekbe. Így aztán sötét pantheonunk egyre széleskörűbb nyilvánosságra talál és még meghatározó mércéül is szolgálhat.”

Tulajdonképpen, összegzi Murray a mítosz genezisét, a ma ismert és az általános értelemben vett Cthulhu-mítosz – a számos író által bővített, sajátságos miliővel rendelkező és nem összefüggő fókuszponttal rendelkező megosztott világ – a Suttogás a sötétbennel látott napvilágot.[2] A lovecraftiánus ősmítosz intakt formában csak a fent említett három novellában érhető tetten. Murray szerint ez azért sajnálatos, mert a többi írók még azelőtt „dagonyáztak” a mítoszban, mielőtt az teljesen kiforrta volna magát. August Derleth színrelépése csupán hab volt a tortán: úgynevezett „közös műveik” Lovecrafttal (ilyenek nem voltak), a Közhelyek könyvében (Commonplace Book, 1919–36) felskiccelt tömör szinopszisok alapján írt novellái és saját mítoszos történetei csak fokozták a zűrzavart és egyáltalán nem növelték a színvonalat.

A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy Lovecraft sem teljesen ártatlan az ügyben: abban, hogy a mítosz azzá vált, ami, már a kezdet kezdetén óriási szerepe volt az írói körök irodalmi játszadozásainak. Nyilván nagyon vicces és mulatságos volt az a csibész praktika, amely A sötétség lakóját (The Haunter of the Dark, 1935) és Robert Bloch Csillagvámpírját (The Shambler from the Stars, 1935) összeköti. A Weird Tales olvasói közül az a néhány, aki értette, biztos még nevetett is rajta.

Ugyancsak bűnösek azok a kutatók és irodalmárok, akik a Cthulhu-mítosz vizsgálata során szemérmetlenül növelték a mítoszkörbe tartozó művek számát. Ha egy novella pusztán csak hivatkozott egy mítoszbéli elemre, rögvest mítoszos történetnek titulálták. Sőt, még olyan írók szerzeményeit is bedarálták, amelyek még Lovecraft születése előtt keletkeztek! Derleth annak ellenére vonta be például Chamberst és Biercet, hogy Lovecraft kifejezetten Machen és Lord Dunsany hatására alakította ki teogóniáját.

Murray felvetéseire adott válaszában David E. Schultz egyszerű megoldást kínál arra a parázs vitákat kiváltó problémára, miszerint mit kellene besorolni a mítosz égisze alá, és mit nem.[3] A gordiuszi csomót elvágandó, Schultz a probléma gyökerét irtaná ki, amely nem más, mint maga a „Cthulhu-mítosz” kifejezés. Ahogy fogalmaz, „inkább mellőzném örökre August Derleth szerencsétlen koncepcióját, mert ezáltal megtalálhatnám a középutat Szkülla és Kharübdisz[4] között”.[5] Megjegyzi, hogy Lovecraft sosem játszadozott el ugyan egy konkrét mitológiakör gondolatával, ám felfedezhető például egy Clark Ashton Smith-nek írt levelében egy tétova ötletelés egy „Arkham-mondakör” (Arkham Cycle) névre hallgató pszeudomitológia létrehozására, és noha azt már nem részletezte, hogy mely művei tartoznának bele, feltehetőleg A kép a házban (The Picture in the House, 1920), a Herbert West, az újjáélesztő (Herbert West—Reanimator, 1921–22) és talán A szörnyű öregember (The Terrible Old Man, 1920) címűeket sorolta volna bele. Emellett olyan nyelvi játszadozásokkal is elbravúroskodott, mint a „Yog-Sothothéria” (Yog-Sothothery) vagy a „Cthulhuizmus” (Cthulhuism). Murraynek igaza volt abban, hogy voltaképp maga Lovecraft tette önmagának a legrosszabbat azzal, hogy engedte más íróknak istenei és helyszínei nyakló nélküli adaptálását. Derleth, fiatal és energikus íróként nem csupán kalandozni akart a lovecraftiánus világban egy-két novella erejéig, de a fő mítoszalkotó szerepét is magára öltötte. Még ki sem hűlt Lovecraft halott teste 1937-ben, amikor már elkezdte megszervezni a The Outsider című antológiájának előkészületeit. Lovecraft felismerte, hogy a formalizálás, a definiálás, a magyarázat és a strukturálás a legrosszabb, ami egy mitológiával történhet – egy olyan mitológiával, amelyet direkt töredékesnek és kidolgozatlannak kell hagyni a kívánt hatás felkeltéséhez. Derleth azonban teljesen félreértette Lovecraftot, Lovecraft pedig már nem élt, és nem tudta Derlethet helyretenni. Csupán Clark Ashton Smith volt tudatában ennek, és hiába próbálta Derlethet rávenni arra, hogy a készülő kötet novellái közül hogyan járjon el pl. a Szín az űrbőllel, Derleth rá sem hederített. Derleth azt sem értette meg – derül ki az Árnyék az időn túlról (The Shadow Out of Time, 1934–35) és Az őrület hegyei (At the Mountains of Madness, 1931) elemzése során, hogy Lovecraft az emberekről írt, mindig is az emberek állnak novellái központjában, olyan emberek, akik egy kaotikus világegyetemben pusztán porszemek; Derleth azonban a szörnyeket állította a középpontba.

Mi történne tehát, teszi fel a kérdést Schultz, ha egyszerűen elhagynánk a „Cthulhu-mítosz” kifejezés használatát? Hogyan kellene ekkor kezelnünk Lovecraft írásait? Egy Farnsworth Wrighthoz írt levelében Lovecraft megállapítja, „minden történetem azon az alapvető feltevésből indul ki, hogy a közönséges emberi érdekek, érzelmek és törvények kozmikus szinten nem bírnak semmiféle érvénnyel és jelentéssel. Számomra minden olyan történet együgyű, amelyben az egész világ az emberiségre jellemző vonásokkal rendelkezik. Hogy elérjünk a legmesszibb messzeségekbe, magunk mögött kell hagyni mindent, ami szerves, ami jó és rossz, ami szeretetteljes vagy gyűlöletes, csakis kizárólag az emberi karaktereknek lehetnek emberi minőségei. Mindezt a kíméletlen realizmus jegyében kell feltárni, nem pedig a filléres romantikus regények stílusában, de amikor átlépjük a vonalat és a határtalan, rejtélyes ismeretlen terepére tévedünk – az árnyak kísértette Kívüliségbe –, eszünkbe kell vésnünk, hogy minden emberi és földi vonásunkat a küszöbön kell hagynunk.”

Michel Houellebecq Lovecraft-könyvében megállapítja: „Az univerzum nem más, mint elemi részecskék[6] véletlen elrendeződése. Átmeneti állapot a káosz felé, ami elkerülhetetlenné teszi az emberi faj végét is. Más fajok jelennek meg, és tűnnek el ismét. Az ég hideggé és üressé válik, amelyen haldokló csillagok pislákoló fényei haladnak át. Ám ezek is mind el fognak tűnni. Minden eltűnik. És az emberi tevékenységek ugyanolyan véletlenek és nélkülözik az értelmet, mint az elemi részecskék mozgása. Jó, rossz, erkölcs, érzelmek? Tisztára „viktoriánus fikciók”. Csupán az önzésben testesülnek meg; hidegek, vegytiszták és áthatóak.”[7]

Derleth fáradhatatlan, több évtizedes kampánya messzemenő következményekkel terhes. A különböző referenciamunkákban Lovecraftra még mindig a Cthulhu-mítosz létrehozójára tekintenek. Sőt, Derleth azon szokása, hogy még a saját, sokszor gyenge mítoszos történeteit is Lovecraft nevével adja el, csak rosszat tett Lovecraft megítélésének. Ezért hát, ajánlja Schultz, tegyük is félre rögtön a tárgyalt ormótlan kifejezést, és mindenféle címkézés nélkül forduljunk Lovecraft munkásságához, mert csakis így láthatjuk meg az általa vizionált fantasztikumot.

Folytatása következik…

Somogyi Gábor


[1] Murray, 1986, 28. o.
[2] Hozzá kell tenni, hogy Lovecraft a Suttogás a sötétbenbe Long és Smith karaktereit is beépíti. Tsathoggua eredetileg Smith találmánya, csak hogy első műve, a Satampra Zeiros története, amelyben először felbukkan a varangyisten, később jelent meg, mint a Suttogás
[3] David E. Schultz: Who Needs the Cthulhu Mythos? In: S. T. Joshi szerk.: Lovecraft Studies #13. Necronomicon Press, West Warwick, 1986, 43–53. o.
[4] Szkülla a görög mitológia egyik tengeri szörnye, aki egy sziklaüregben bújt meg egy keskeny tengerszoros egyik oldalán. A szoros másik oldalán Kharübdisz, egy másik szörny tanyázott. Ha a hajósok el akarták kerülni az egyik szörnyet, kénytelenek voltak a másikhoz közelebb hajózni. A „Szkülla és Kharübdisz között” kifejezés is innen ered.
[5] Schultz, 1986, 43. o.
[6] Az Elemi részecskék Houellebecq egyik regényének a címe is.
[7] Michel Houellebecq: Contre le monde, contre la vie. Éditions du Rocher, Monaco, 1991.