Mindig jámbor ember vagyok –
Nem erős, se nem bölcs –
A természettel haladok,
Jussom dal, munka, csönd.
Egy nap a hatalmas urak
Döntöttek: halnunk kell,
Szabadságunk, jövőnk, búsan
Az enyészeté lesz.
Azt mondták, írjam nevemet
Halálos tekercsre,
S amint utolsót leheltem,
Díccsel megyek mennybe.
Nem tudom, hogy mit tehettem,
Midőn most ezt kapom:
Kín után a kín temet be,
Majd jeltelen halom.
Senkit soha nem gyűlöltem,
Mégis mondják: szenvedj,
Harcolj mindig, s öld meg őket –
Hogy urad jól legyen.
Tudatom tiszta volt, s szabad
Mikor számsor lettem,
Mint a többi: vége szakadt,
Nem ellenkezhettem.
Azt mondják, az árkok mélyek,
Zsigerekkel teltek.
Hozzám szólnak szörnyű képek,
Agyam nyugvást nem lel.
Van itt bőven kosz, vér, bánat
El nem is bírom már,
Gyakran tör ki rajtam, rángat
Félelemmel vegyült gyász
Nem tudom, hát mit tehetnék,
Ez a törvény hamis
Tennem kell, mit nem szeretnék
Ha belehalok is.
Végzetem már a sarkon vár,
A nemzet hadba vész
Mintha valami lesne rám,
Csak néz, csak néz, és néz
Álmom kerül rég az ágyban,
Fel nem is foghatom:
Miért ítéltetek halálra
Egy végzetes napon?
De csitt – egy izomrost feszül –
Erős bort vedelek –
A gonoszság míg elkerül,
Csak nevetek és nevetek.
Fordította Laki Péter, 2018