128 éve született H. P. Lovecraft

128 éve született H. P. Lovecraft

Howard Phillips Lovecraft születésének 128. évfordulóján, emlékezzünk a rémirodalom legnagyobb alakjára, a kozmikus rettenet atyjára, kinek művészete megkérdőjelezhetetlen hatással volt a 20. századi horrorirodalomra. Személyének és munkásságának megítélését számos olyan téves információ befolyásolta, amiknek tisztázása a Magyar H. P. Lovecraft Társaság egyik legfontosabb feladata. Úriemberhez méltó nagyvonalúsággal bánt idejével, elkötelezetten támogatta az amatőr szerzőket, mindezt saját jóléténél is előrébb valónak tartotta.

„A kevésbé szerencsés helyzetűek boldogságának növelése bizonyosan helyénvaló; és az az ember, aki kedves, segítőkész és türelmes szenvedő sorstársaival, épp oly igazul tesz hozzá a világ alapvető békéjéhez, mint az, aki szélesebb körű lehetőségeivel birodalmak születéséhez járul hozzá, vagy előmozdítja az emberiség tudását és civilizációját. Így hát a filozófiai osztály képviselőjének, legyen mégoly hátrányos helyzetben szegénység vagy betegség okán, nem kell fölöslegesnek éreznie magát addig, míg hatalmában áll javítania mások kedélyét. [. . .] Mérhetetlen elégedettség nyerhető egy másik ember szerencsétlenségeinek enyhítéséből.” – H. P. Lovecraft, 1920

Az alábbi biográfia S. T. Joshi és David E. Schultz Lord of a Visible World: An Autobiography in Letters című könyvének bevezetőjéből származik, amit Solymosi Kitti fordított magyar nyelvre. Ez a koránt sem teljes életrajzi összefoglaló, nem ad teljes képet Lovecraft személyiségéről, munkásságáról, az amatőrizmushoz való viszonyulásáról, filozófiai nézeteiről, azonban mégis betekintést enged Lovecraft életének olyan részleteibe, amik újdonsággal szolgálhatnak a magyarországi közösség tagjai számára.


1890. augusztus 20-án született a Rhode Island-i Providence-ben, egy anyagilag egyaránt tehetős és a város hétköznapi, társadalmi arisztokráciájának részét képező családba. Ilyen közegben töltötte a beszámolók alapján idilli gyermekkorát, ha mégoly magányosan is. Intellektuális és esztétikai érdeklődésének tárgyai, melyek legkorábbi gyermekkorától fokozatosan jelentek meg nála – két éves korában ösztönös érzéke volt az időmértékes költészethez; négy évesen már olvasott; öt évesen lelkesedni kezdett az Ezeregyéjszaka meséiért, hat évesen az ókori mitológiáért, hét évesen a zenéért, nyolc évesen a kémiáért, és tizenegy évesen a csillagászatért- , s egy vele születetten érdeklődő, kalandvágyó elméről adnak tanúbizonyságot, míg elbűvölő elbeszélései a játékról (makettvidékek asztalokon való összeállításáról; aprólékosan megtervezett játszóterek felépítéséről a szülőhelye melletti üres telken) többről árulkodnak, mint egyszerű, egészségesen „szokványos” gyermekkorról, és olyan kreatív ösztönre mutatnak rá, mely hat évesen első történetei megírására késztette. Roppant feszült idegrendszeréből és egyéb betegeskedésekből kifolyólag Lovecraft nyolcéves koráig nem járt általános iskolába; s a mindössze két év, melyet a Slater Avenue School-ban töltött (1898-tól 1899-ig, valamint 1902-től 1903-ig), meglehetősen távol esett egymástól. A köztes idő magántanárok mellett telt el.

Lovecraft már kisfiúként tisztában volt a család apadó vagyonával és 1904 elején be is következett a szerencsétlenség. Nagyapja, a sikeres iparos, Whipple Van Buren Phillips elhalálozott, s ezt követően birtokának elégtelen kezeléséből adódóan a család rákényszerült, hogy kiköltözzön a nagy, Angell Street 454. szám alatti ingatlanjából egy kisebb házba az Angell Street 598. alá. A Lovecraftra gyakorolt hatás kétrétű volt: életéből eltűnt a meghatározó, felnőtt férfi jelenléte (apja, akin 1893-ban eluralkodott a vérbaj egy formája, élete hátralévő éveit egy szanatóriumban töltötte és 1898-ban meghalt); továbbá szülőhelye elvesztése csapásként hatott arra a személyiségre, mely oly lelkesen hozzászokott környezetéhez. Ha hihetünk Lovecraftnak, ezidőtájt komolyan fontolgatta az öngyilkosságot; azonban ami megakadályozta ennek véghezvitelében, az nem annyira a kreatív ösztön (noha termékenyen írt, elbeszéléseket és tudományos értekezéseket egyaránt), hanem az intellektuális érdeklődés számlájára írható. A világnak túlságosan sok dolga volt még ismeretlen előtte; hogyan is hagyhatná azt maga mögött egy fiatal úriember anélkül, hogy kicsivel többet tudna meg róla? Talán egy-két gimnáziumi év még kibírható, mielőtt a kiutat választaná.

Annak ellenére, hogy a Hope Street Gimnáziumban 1904-től 1908-ig eltöltött féléveit egészségügyi problémák szakították félbe, Lovecraft jóval kellemesebbnek élte meg az élményt, mint arra előzetesen számított. Szabadon folytathatott széleskörű tanulmányokat és életre szóló barátságokat kötött több fiúval az iskolában. Ekkortájt tört be a sajtóba számos helyi újság számára írt asztronómiai rovataival.

H. P. Lovecraft, 1915

Hogy pontosan mi vitte rá Lovecraftot gimnáziumi tanulmányai félbehagyására harmadik évének befejezése után (csaknem a teljes, 1905-től 1906-ig terjedő iskolaévben hiányzott), arra nem derül fény: az elkövetkező „üres” időszak (1908-tól 1913-ig) élete azon kevés területeinek egyike, melyről Lovecraft nem volt hajlandó levelezéseiben értekezni. Lovecraft nyilvánvalóan szégyellte, hogy nem iratkozott be a Brown Egyetemre, ahogy azt családja kívánta. Abban az időben, amikor kortársai főiskolai tanulmányokba kezdtek vagy hasznos pozíciókat foglaltak el a társadalomban, Lovecraft vegetált – kétségtelen, hogy bőven olvasott, részt vett némi levelező oktatásban, mely nem vezetett sehová, alkalmanként írt, ám főként magának, de egyébiránt egy egyre fullasztóbbá váló környezetben élt, összezárva egy olyan anyával, aki jómaga lassan kezdte elveszíteni saját realitásérzékét és összeroppanni a férje elvesztésének és fia egyértelműen látszó önfenntartási képtelenségének nyomása alatt. Erre az időszakra – és kizárólag erre a periódusra – lehet azt mondani, hogy Lovecraft jogosan nyerte el magának a „különc remete” címet, mellyel hanyag önéletrajzírók teljes életére vonatkozólag illetik.

Lovecraft különös módon került ki ebből a remeteségből. Esetében évekig elegyedett az általános klasszikusok olvasása az olcsó, népszerű magazinok egyenlően lelkes fogyasztásával, különösen Frank A. Munsey terjedelmes sorozatait tekintve – ezek voltak az elkövetkező évtized ponyvamagazinjainak előfutárai. E magazinok íróinak egyikét – a termékeny romantikus szerzőt, Fred Jackson-t – roppantul kedvelték az olvasók, s zokon vették, amikor Lovecraft 1913-ban a szerkesztőnek küldött hosszú, régies nyelvezettel fogalmazott levélben támadta Jackson szentimentalizmusát. Rövidre rá az ellentét különös fordulatot vett, és számos író, Lovecrafttal egyetemben, támadó hangvételű versek fogalmazásába kezdett. Természetesen Lovecraft, az örök anglomán és irodalmi klasszicista, Dryden és Pope verses szatíráját egy sor csípős gúnyiratban élesztette fel, melynek összefoglalóan az Ad Criticos címet adta. Az ellentét több mint egy évig elhúzódott, s közben Lovecraftot felkereste Edward F. Daas, az Egyesült Amatőr Sajtótársaság (EAS [United Amateur Press Association, UAPA]) toborzó képviselője, aki meghívta, hogy csatlakozzon a társasághoz.

[…]

1920-tól Lovecraft fokozatosan próbált kikerülni anyja árnyékából. Ez szintén olyan téma, melyet Lovecraft ritkán boncolgatott levelekben; azonban más forrásokból származó vallomások – különösképpen Clara Hess, egy barát és szomszéd beszámolója, aki többször látta Lovecraft édesanyját az összeomlás előtt, mely 1919-ben ugyanabba az elmegyógyintézetbe juttatta, hol férje két évtizeddel korábban elhalálozott – némi fogalmat nyújtanak az összképről. Mégis, csupán sejtelmeink lehetnek arról, milyen lehetett Lovecraft számára, hogy tizenöt évig élt egyedül anyjával, különösen egy olyan időszakban, amikor főiskolára kellett volna járnia és elkezdett dolgozni egy munkahelyen. Minden bizonnyal anyja és nagynénéi, Lillian D. Clark és Annie E. P. Gamwell, nagyban felelősek azért, hogy nem ösztönözték eléggé Lovecraftot, hogy jövedelmező álláshoz szükséges képzést kaphasson, ezáltal gyakorlatilag biztosították számára későbbi nélkülöző szegénységét; természetesen Lovecraft sem bújhat ki önmaga felelőssége alól, hiszen megelégedett azzal, hogy egyfajta „professzionális amatőr” státuszában maradjon. Ugyanakkor édesanyja betegsége és 1921-ben bekövetkezett halálának ténye, noha kezdetben lesújtotta Lovecraftot, sajnálatosan szükséges eseménynek bizonyult, hogy kikerüljön abból a fizikai és pszichológiai börtönből, amelybe az asszony helyezte.

De – bármily vonakodva ismerte is be, legalábbis nyilvánosan – Lovecraft felszabadulttá vált anyja halálát követően. Egészsége gyökeres javulásnak indult és levetkőzte korábbi idegrendszeri gyengélkedéseit. Többet kezdett utazni – szerte bejárta New England-et, majd messzebbre nyugatra, egészen New York-ig és még Clevelandig is elutazott. Míg nagynénéi stabil, mégis tapintatosan észrevétlen jelenlétet biztosítottak otthonában, Lovecraft érezte, hogy szabadon járhat-kelhet – s hogy vándorlásait lebilincselő levelekben örökítheti meg –, amennyire azt csekély anyagi lehetőségei engedték.

[…]

Talán Lovecraft teljes fikciószerzői pályafutását W. Paul Cooknak köszönhetjük, ennek az amatőr kiadónak, ki lelkesen dicsérte azt a néhány fiatalabb kori elbeszélést, amely túlélte Lovecraft 1908-as pusztítását saját fikciós műveinek sorában, s aki folytatásra bátorította Lovecraftot akkor is, amikor az író 1917-ben visszatért a történetíráshoz. Az elkövetkező pár év során Lovecraft még mindig rendkívül szórványosan foglalkozott fikció írásával; azonban 1919 vége felé felfedezte a mára oly méltatlanul elhanyagolt ír fantaszta, Lord Dunsany munkáit, melyek akkoriban meghökkentően nagy népszerűségnek örvendtek, és az író éppen egy amerikai előadássorozat sűrűjében volt. Lovecraft később arra a következtetésre jutott, hogy a rengeteg „Dunsany-i fantáziát”, melyet 1919–21 között alkotott, roppantul áthatják az utánzó ízek, ám saját személyiségének oldalai szintúgy áttűnnek ezek felszíne alatt. 1923-ban a nagy walesi misztikus, Arthur Machen felfedezése erőteljes hatást gyakorolt rá, de addigra Lovecraft már elég tapasztalt író volt ahhoz, hogy Machen munkásságát úgy szívhassa magába, hogy annak árnyéka ne vetüljön a sajátjára.

Az 1923-as év szintén jelentős a Weird Tales című ponyvamagazin megalapítása kapcsán. Az olvasóknak maguknak kell eldönteniük, hogy e magazin – mely gyakorlatilag hosszú fennállása (1923–45) alatt kizárólagos felületként szolgált a horror-fikció számára – jótékony hatást gyakorolt-e Lovecraftra, vagy épp ellenkezőleg. Lovecraft negatív színben látta, nem csupán azért, mert legjobb munkái egy részét a magazin elutasította (olyan műveket, melyek messze meghaladták a ponyvaírás konvencionális, formuláktól terhelt kereteit), hanem mert a Weird Tales elvárásainak kiszolgálása által gyakorolt pszichológiai hatás elvett későbbi munkái finomságaiból s titokzatos, célzó jellegéből. Sok minden szól Lovecraft érvei mellett. Azonban a korai években a Weird Tales frissítő benyomással hatott Lovecraftra, amatőr dilettánsból olyan egyéniséggé csiszolva őt, mely közelítette egy profi író szintjét. A Weird Tales magazinnal való korai munkakapcsolatának csúcspontja 1924-ben következett be, amikor ugyanabban az időben a magazin szerkesztői közé kívánták választani (az ajánlatot visszautasította), és felkérték, hogy névtelenül írjon egy elbeszélést Harry Houdini számára.

Mindeközben Lovecraft magánélete gyökeres átalakuláson esett át. Bizonyára sokatmondó, hogy jövendőbeli, orosz-zsidó emigráns feleségét, Sonia Haft Greene-t egy amatőr találkozón ismerte meg, mindössze hat héttel édesanyja halála után. Egy olyan ember számára, aki korábbi éveiben állítólagosan megvetette az „érzékiség jelenségét” (s valóban, minden okunk megvan azt feltételezni, hogy Sonia előtt nem volt kapcsolata más nővel), figyelemre méltó, hogy hitt a házasságban egy olyan nővel, akit javarészt csak levelezéseik által ismert. A Lovecrafttal kapcsolatos kutatások fájó tragédiáinak egyike, hogy Sonia megsemmisítette a Lovecrafttól kapott leveleket; nélkülük aligha tudjuk megérteni, hogyan győzhette meg magát ez a két ember arról, hogy házasságuk életképes lesz.

[…]

H. P. Lovecraft, 1934

Lovecraft visszatérése Providence-be felvillanyozottságtól volt telített, és korábban példátlan fikcióírás áradatát indította el; fél éven belül két rövid novellát fogalmazott, megírta a mérföldkőnek számító „Cthulhu hívása” (1926) című elbeszélést, s egyéb munkákat, valamint befejezte „Természetfeletti Horror az Irodalomban” című tanulmányát. Lovecraft hazaérkezett; és így mivel működésének biztos támaszpontja volt, immár hódolhatott legnagyobb szenvedélyei egyikének: az utazásnak. 1919-től Lovecraft lassan és apránként bejárta New England-i szűlőföldjének obskurusabb szegleteit történelmi oázisok után kutatva – olyan helységeket, mint a massachusettsi Salem és Marblehead, hol a múlt szinte változatlanul időzött a jelenkorig. Később messzebb merészkedett, s olyan helyszínek ejtették rabul, mint Vermont (1927), Közép-Massachusetts rögös falusiassága (1928), New York állam távoli északi területei a maguk holland hagyatékával (1928), Virginia (1929), a régmúlt bámulatos, eleven múzeuma, melyet a dél-karolinai Charleston (1930) képviselt, Quebec (1930) fenyegető szirtjei, a floridai St. Augustine (1931), mely az Egyesült Államok területének legrégebbi városa, és sok egyéb. Lovecraft beszámolói ezekről az utazásokról – melyeket hűségesen írt nagynénéinek és más, közeli barátainak egyaránt, s melyek időnként indigózott, gépelt kéziratokként keringtek – levelezései egyik legfigyelemreméltóbb részét képezik. Aprólékos részletességükön (melyek részint útikönyveken és a Lovecraft által vezetett útinaplókon alapulnak), az általa meglátogatott régió történelmének és topográfiájának bennük leírt kimerítő feltérképezésén, s pikáns, szándékosan archaizáló előadásmódjukon túl szívmelengető lelkesedésük az, mely örökérvényű emberi dokumentumokká teszi őket. Nem véletlen, hogy egyetlen hosszabb lélegzetvételű irodalmi munkája egy úti beszámoló volt, a Quebeck városának leírása (A Description of the Town of Quebeck) (1930–31). Olyan mű volt, melyet soha nem próbált megjelentetni: rendeltetését teljes mértékben elérte puszta megírása által.

Szintén Lovecraft életének utolsó évtizedében történt, hogy csiszoltabbá tette életfilozófiáját. A mélység, részletesség, s kitartás, melyekkel Lovecraft az emberi létezés sarkalatos problémáival megbirkózott, messze meghaladja az átlagos kreatív író eszközeit; s bár gondolatvilágának számos aspektusa módosult élete folyása során, ahogy új bizonyságokra lelt, némely meggyőződése állandó maradt. Lovecraft korai elköteleződése a tudományok – különösképpen az asztronómia – iránt adta számára az emberiségnek a tér és idő végtelen örvényeiben való jelentéktelenségének érzetét, és ugyanakkor a vallásos hit legapróbb töredékét is kiirtotta belőle. Ezt a “kozmicizmust” kívánta kifejezni legjellegzetesebb fikcióiban, noha ugyanakkor saját New England-i örökségére is mintegy védőgátként hagyatkozott az emberi hiábavalósággal szemben, mely könnyen származhatott ebből a „kozmikus” perspektívából, s így képes volt megmaradni egyszerre társadalmilag konzervatív és magasan haladó szellemiségnek. New York-ból való visszatérése szintén hatott esztétikájára, és rádöbbent, mint soha azelőtt, hogy nem az a sorsa, hogy kozmopolita legyen; ehelyett irodalmi életének forrását New England topográfiájából és szokásaiból merítette, melyeknek elválaszthatatlan részese volt.

[…]

Az egyik legjelentőségteljesebb változás Lovecraft gondolkodásában az 1930-as években következett be, amikor politikai nézetei a szélsőséges konzervativizmus vonaláról átváltottak mérsékelt szocializmusba. Lovecraft kezdetben talán abbéli félelméből tette magáévá a szocialista eszmét, hogy az évtized gazdasági válsága a civilizációt elpusztító forradalmat szülhet a kisemmizett tömegek körében; noha később megértette, hogy a társadalomnak, puszta emberi méltányosságból adódóan, mindenki számára biztosítania kell helyet önnön szövetében, és hogy a zabolátlan kapitalizmus csupán a gyengék elnyomását jelenti a dörzsölt alattomoskodók és haszonlesők által. Lovecraft fiatalkori arisztokratikus felfogása összhangban állt azzal, amire ő személyesen „fasisztikus szocialista” nézetként utalt, mely azt jelentette, hogy a gazdasági javak méltányos elosztásra kerülnének, azonban a politikai hatalom (különösképpen a szavazati jog) arra a néhány egyénre korlátozódna, akik képesek hitelesen gyakorolni azt. Talán valós politikai irányvonalként megvalósíthatatlan ez az elképzelés, elméleti szemszögből azonban mindenképpen lenyűgöző.

Lovecraft, amilyen magányos jellem volt – először egyik nagynénjével élt, majd a másikkal kicsiny, bérelt providence-i ingatlanokban –, folyamatosan bővülő levelezőkapcsolatokat épített ki magának szerte az országban. Ami talán a leginkább árulkodik Lovecraft levélírói tehetségéről az az, hogy számos barátja csupán és nagyrészt a vele folytatott levelezések alapján őrizte meg hűen az emlékét. Nehezen találhatunk ennyire egyetemesen csodált embert, mint H. P. Lovecraft – olyan személyt, akiről kollégáinak oly kevés ellenséges vagy negatív mondandója akadt. Kimeríthetetlen nagyvonalúsága, különösképpen idejét és tanácsait illetően; úriemberre valló szívélyessége, különösen az ifjúság vagy a bizonytalanok irányában; s nyílt kifejezésmódja, mely minden levelezőtárssal azt éreztette, mintha Lovecraft volna legjobb barátjuk – ezek és hasonló tulajdonságok tűnnek ki Lovecraft néhai levelezéseinek sorai közül. Noha Lovecraft élete alkonyához közeledve egyre inkább szenvedett rossz egészségi állapotától (negyvenhat évesen hunyt el bélrák következtében, melyet részben az a szegényes étrend okozott, mely önmagában a súlyos nyomor következménye volt) és művei értékében való kétségeitől, a legvégsőkig hűséges levelezőtárs maradt: az íróasztalán halálakor talált befejezetlen irat nem elbeszélés, költemény vagy esszé volt, hanem egy levél.