Lord Dunsany felfedezése - H. P. Lovecraft levelezés #4 - Magyar H. P. Lovecraft Társaság

Lord Dunsany felfedezése – H. P. Lovecraft levelezés #4

Lord Dunsany felfedezése – H. P. Lovecraft levelezés #4

Kétség sem fér hozzá, hogy Lovecraftra óriási ösztönzőerőként hatott Lord Dunsany munkáinak felfedezése. Miután 1919 szeptemberében Dunsany-t olvasott, rajongását az ír szerző iránt azzal erősítette meg, hogy a rá következő hónapban személyesen találkozott vele Bostonban, mivel Dunsany épp akkoriban tartott széleskörű előadássorozatot Amerikában. Dunsany munkájának utánzatai Lovecraft tolla által röviddel ezután jelentek meg.


Clark Ashton Smith részére, 1929. április 14.

Érdeklődéssel tölt el, hogy arról hallok, miként olvastad először az „A Dreamer’s Tales”-t. Jómagam először 1919 őszén bukkantam rá, amikor még soha azelőtt nem olvastam Dunsany-művet, noha névről ismertem őt. A könyvet olyasvalaki ajánlotta számomra, kinek ítéletére nem sokat adtam,[1] s némi bizonytalansággal kezdtem bele a „Poltarnees – Beholder of Ocean” olvasásába. Az első bekezdés áramütésszerű bűvölettel hatott rám, s nem olvastam el két oldalnál többet, mire Dunsany életre szóló rajongója lettem. Olyan felfedezés volt, melyet soha nem fogok átélni még egyszer, mivel mára túl öreg vagyok már az ilyesfajta érzelmi benyomásokhoz. Pegānanak hála, épp időben botlottam Dunsany-be!

Rheinhart Kleiner részére, 1919. november 9.

7:00 órakor a Miss H.-ból, a nagynénjéből, az ifjú Lee-ből és az L. Theobaldból álló társaság elindult a nagy eseményre. Korán érkezvén a Copley-Plazaba, az első sorban foglaltunk helyet; így a beszéd alatt épp szemben ültem a szónokkal, nem egész három méterre tőle. Dunsany későn lépett be, a Harvardi George Baker professzor kíséretében és bemutatásában. Galpini alkattal bír – 190 centiméter magas és nagyon vékony. Arca jóvágású és kellemes, noha kis bajusz éktelenkedik rajta. Modorban kisfiús és kissé félszeg; és mosolya megnyerő és ragályos. Haja világosbarna. Hangja éretten lágy és művelt, és rendkívül világosan brit színezetű. A were-t wair-ként ejti, stb. Dunsany először eszményeiről és módszereiről beszélt; aztán odahúzott egy széket olvasóasztalához, keresztbe tette hosszú lábait, s belekezdett rövid darabjának, a „The Queen’s Enemies” felolvasásába. Rendkívül egyértelműen Nitokrisz anekdotájára épül, Hérodotosz második könyvéből; ám Dunsany állította, hogy szándékosan kerülte a történet részleteinek elolvasását vagy az abban felbukkanó szereplők neveinek megismerését, mivel attól félt, talán csorbulna tőle képzeletének eredetisége a darabon belül. Ajánlom, olvasd el magad is – az „Plays of Gods and Men” című munkában található, melyet minden jól rendezett könyvtár polcain tud vagy rendelkeznie kellene vele. Később Dunsany egyéb műveiből olvasott fel válogatásokat, beleértve egy mesteri, saját stílusában íródott bohózatot – a „Miért Borzong a Tejesember, ha Rávirrad a Hajnal”[2] címűt. Ennek felolvasása közben nem tudta visszatartani saját mosolygásait és bujkáló kuncogásait! A közönség népes volt, válogatott és elismerő; s az előadás után Dunsany-t autogramkérők vették körül. Nagynénje unszolására, Miss Hamlet majdnem összeszedte bátorságát, hogy autogramot kérjen, ám az utolsó pillanatban elgyengült. [. . .] A magam részéről, nem vágytam aláírásra; mivel utálom a nagyoknak való hízelgést. Dunsany maga is írt egy munkát (A „Fame and the Poet”, az Atlantic augusztusi kiadványában jelent meg), melyben kifejezi megvetését a géniuszok hízelgői iránt. Némelyeknek, kikkel kezet rázott, Dunsany megjegyezte, hogy kínzó fejfájástól szenved. Együtt tudtam érezni; mert noha rendkívül jól viseltem a szokatlan megerőltetés napját, szerencsétlen koponyám siralmasan lüktetett és görcsölt – a fájdalom nagyjából az előadás felének tájékán kezdődött. Mégis, képes voltam tartani magam és utat vágni a mostanra össze-vissza tolt székek útvesztőjében a hatalmas bálteremben, ahol a beszédet tartották. Láttuk, ahogy Dunsany beszáll taxijába és elhajt; azután a legközelebbi fehér útjelző táblához mentünk, a South Station felé induló villamos megállójába. Persze felszállhattam volna a szemközti Back Bay Providence-be tartó vonatára, de én gyűlölöm azt a sivár hodályt, és amint megépült, alig vártam, hogy mihamarabb felszálljak a vonatra; belesüppedjek egy ülésbe, és elkezdjem olvasni Dunsany művét, a „The Gods of Pegāna”-t, melyet Miss H. volt oly kedves, és kölcsönadott nekem. A H.-k meghívtak, hogy maradjak éjszakára, ám én hazavágyó lélek vagyok és nem járt még későre az óra. Így miután megígértem, hogy hamarosan újra meglátogatom őket – noha talán soha nem lesz rá még egyszer lehetőségem –, felszálltam egy villamosra, mely elvitt a földalattihoz, és egy átszállás után elértem az állomást és a 11:00 órai szerelvényt. Miután kinyitottam a könyvet, megszűnt számomra a külvilág és megfeledkeztem fejfájásomról is, míg a fékező „Pawtucket!” felkiáltása eszembe juttatta az otthont – és P. D. S.-t[3]! Még épp idejében felöltöttem kabátomat, hogy 12:35-kor leszálljak Providence-ben – s a fene essen belé, épp hogy lekéstem az utolsó Swan Point-i villamost hazafelé! (12:40) de felszálltam az 1:10-es Red Bridge-i villamosra, s végül 1:30-kor eljutottam a 598. számhoz – fáradtan, de nem kimerülten. Az idegi reakció csekélyebb mértékű volt, mint amire számítottam – másnap este képes voltam elmenni és vásárolni egy példányt a Boston Transcriptből, melyben lehoztak egy (cseppet sem kielégítő!) beszámolót az előadásról. Összességében számomra végtelenül csodálatos és rendkívül élvezetes élmény volt a gyengélkedő visszavonultságnak ezen napjaiban. Nem jártam Bostonban 1916 januárja óta – és 1910 óta Cambridge-ben sem. Annak, akinek kedvencei oly nagy számban a múltból erednek, valóban ritka élmény egy számára kedves szerzőt látni és hallani!

[1] Az utalás Alice M. Hamlet amatőr szerzőre vonatkozik.
[2] Helyesbítve, „Miért Borzong a Tejesember, ha Meglátja a Hajnalt” („Why the Milkman Shudders When He Perceiver the Dawn”), az A Csoda Utolsó Könyvében (The Last Book of Wonder) (1916).
[3] A rhode island-i Pawtucketből származó Philip Darrell Sherman, valószínűleg a Chicago Tribune állandó cikkírója volt.

Borítókép: Sidney Herbert Sime – Mung and the Beast of Mung (The Gods of Pegāna) részlet