I. A könyv
A hely sötét volt s csaknem elveszett
a rakpart kusza utcácskái közt,
a víz hol bűzös dolgokat füröszt,
s nyugat felől bizarr köd érkezett.
A füsthomályos ablakokon át
lám, tépett törzsű fákként rothadó
nagy könyvkupac kínált rég porladó,
s könnyen megkaparintható csodát.
Igézve léptem be s egy könyvhalom
csúcsáról bámult rám egy nagy kötet,
s a lapjain átjárt az izgalom,
vajon mily szörnyű titkot rejteget.
Ám boltost nem leltem sehol, holott
valahol valaki felkacagott.
II. Üldözés
A könyvet rejti már a nagy kabát,
hogy meg ne lássa nálam senki sem.
A kikötőt sietve szeltem át,
folyton hátra lesvén, vészterhesen.
Omló téglák közt búvó ablakok,
fakó szemük vajon mit rejteget?
Rám merednek s én szinte szaladok,
mind jobban vágyva egy kis kék eget.
Nem láthatták, hogy eltettem, de még
a kacaj visszhangzott bennem, s a kín
már sejteté, mily sötét szörnyüség
lakozhatott a kötet lapjain.
Az utca tébolyítóan furcsa lett,
s messze sok láthatatlan láb lépkedett.
III. A Kulcs
Én nem tudom, mi módon vitt haza
a parti út, mely kanyarogva fut,
de már elért a reszketés, s az a
vágy, hogy berekesszem a nagy kaput.
Megvolt a könyv, amellyel el lehet
érnem az ösvényen az űrön át
dimenziókon túli földeket,
az elveszett eónok birtokát.
Enyém a kulcs, s a halvány látomás,
a homályerdőségek árnyai,
e földöntúli, mély precízitás,
a végtelen emlékfoszlányai.
Enyém volt a kulcs, de hátam megett
az ablak gyöngéden megremegett.
IV. Felismerés
És eljött a nap, úgy, mint egykoron,
midőn láttam a tölgyes völgy ölét,
mely őrzi a föld fullasztó ködét,
s hol téboly ette árnysereg oson.
Nem változott – a szennyes halmokon
felszálló füstcsík hordja szét
a Névtelen hírét, s a buja rét
egy faragott kőoltárt körbe fon.
Egy test hevert a nyirkos kőlapon,
és lények ültek tort a test körül.
E fakó föld, tudtam, nem otthonom,
ez Yuggoth, hol oly csillagos az űr!
A test felém sikoltott egy nagyot,
s már késve eszméltem, hogy én vagyok.
V. Hazatérés
És szólt a démon, vár az otthonom.
– sápadt árnyföld, amely fejemben él,
hol égbe nyúló kőteraszokon
a mellvédeket simítja a szél.
S ahol boltívek útvesztője kél,
s én, fenn állván a márvány tornyokon,
megbűvölt szívvel újból hallhatom,
amint a messzi óceán zenél.
S amint ígért, a nyugvó napon át,
névtelen istenek trónja között,
kik rettegik a sorsnak fonalát,
a fodrozódó lángtóba lökött.
S egy éjsötét öböl felé menet
Szólt: „Itt laktál, mikor még volt szemed.”
VI. A Lámpás
A hegy gyomrában lámpást lelt kezünk,
egy pap sem értené a vésetét,
s riadt falrajzok hirdették nekünk,
az élőknek a Föld eredetét.
Nem volt ott más, csak ez a bronz kupa,
s az alján furcsa olajnak nyoma.
Papírtól fényes külsején csupa
jelkép: különös bűnök lajstroma.
Négy évezrednyi rettegés nem ért
sokat, hogy el ne hurcoljuk a bajt.
És sátrunk mélyén gyufa gyúlt azért,
hogy így próbáljuk ki az ősolajt.
És fellobbant – nagy Ég! …a végzetünk,
a vad rémkép elaszta életünk.
VII. Zaman dombja
A roppant domb a vén város felett
terült el, hol a főút elfogyott.
Nagy, zöld lombja zord pillantást vetett,
a templomra, mely az útra rogyott.
Kétszáz évig terjedt a szóbeszéd
a lejtőről, min nem jártak soha.
Madarat, őzet mi téphette szét?
S az eltűnt fiúknak sem lett nyoma.
A postásra egy nap hűlt helye várt
a városkának, hírt se volt, ki mond.
A nép még Aylesbury-ből is kijárt,
s a postásra ráaggaták: bolond,
hogy látni vélte, amit más se lát,
a roppant domb falánk szemét s fogát.
VIII. A Kikötő
Tíz mérföld Arkham, s nem helyénvaló
az út: Boynton Beachnél szirtfokra tér.
A cél a csúcs, míg még Innsmouthig ér
a napsugár, mely lassan elhaló.
A tengeren egy távozó hajó,
mely ősi szélviharoktól fehér.
De nem intek feléje épp ezér’,
a rossz érzésem el nem mondható.
Elhagyja Innsmouth-t! és a messzi múlt
tajtékot vet, s az éj sietve jő.
De már felértem, itt a dombtető,
hol pillantásom vak városra hullt.
S a házak közt, nézd! Nincs homályra ír,
az összes út sötét, akár a sír.
IX. Az udvar
A város volt, emléke megmaradt.
A leprás, ősi hely, hol korcs tömeg,
s vad isten hívó szó töltötte meg
a kriptákat rút csatornák alatt.
Figyelt a házak bomló halszeme,
s a bennük ingó félholt részegek,
amint a szennyben oda érkezek
a férfinak hol várni kellene.
S a vak kőszáj lenyelt, hogy szidtam én
magam, hogy ily barlangba jöttem el.
Ím, ablakok csapódtak, s szörnyü fény
egy népség nyüzsgő táncát fedte fel.
A holtak némán vonaglottak ott,
fej és kezetlen volt minden halott.
[…]