Fungi from Yuggoth / Gombák a Yuggothról – Vachter Ákos

 

I. A könyv

A hely sötét volt s csaknem elveszett
a rakpart kusza utcácskái közt,
a víz hol bűzös dolgokat füröszt,
s nyugat felől bizarr köd érkezett.

A füsthomályos ablakokon át
lám, tépett törzsű fákként rothadó
nagy könyvkupac kínált rég porladó,
s könnyen megkaparintható csodát.

 Igézve léptem be s egy könyvhalom
csúcsáról bámult rám egy nagy kötet,
s a lapjain átjárt az izgalom,
vajon mily szörnyű titkot rejteget.

Ám boltost nem leltem sehol, holott
valahol valaki felkacagott.

II. Üldözés

A könyvet rejti már a nagy kabát,
hogy meg ne lássa nálam senki sem.
A kikötőt sietve szeltem át,
folyton hátra lesvén, vészterhesen.

Omló téglák közt búvó ablakok,
fakó szemük vajon mit rejteget?
Rám merednek s én szinte szaladok,
mind jobban vágyva egy kis kék eget.

 Nem láthatták, hogy eltettem, de még
a kacaj visszhangzott bennem, s a kín
már sejteté, mily sötét szörnyüség
lakozhatott a kötet lapjain.

Az utca tébolyítóan furcsa lett,
s messze sok láthatatlan láb lépkedett.

III. A Kulcs

Én nem tudom, mi módon vitt haza
a parti út, mely kanyarogva fut,
de már elért a reszketés, s az a
vágy, hogy berekesszem a nagy kaput.

Megvolt a könyv, amellyel el lehet
érnem az ösvényen az űrön át
dimenziókon túli földeket,
az elveszett eónok birtokát.

 Enyém a kulcs, s a halvány látomás,
a homályerdőségek árnyai,
e földöntúli, mély precízitás,
a végtelen emlékfoszlányai.

Enyém volt a kulcs, de hátam megett
az ablak gyöngéden megremegett.

IV. Felismerés

És eljött a nap, úgy, mint egykoron,
midőn láttam a tölgyes völgy ölét,
mely őrzi a föld fullasztó ködét,
s hol téboly ette árnysereg oson.

Nem változott – a szennyes halmokon
felszálló füstcsík hordja szét
a Névtelen hírét, s a buja rét
egy faragott kőoltárt körbe fon.

 Egy test hevert a nyirkos kőlapon,
és lények ültek tort a test körül.
E fakó föld, tudtam, nem otthonom,
ez Yuggoth, hol oly csillagos az űr!

A test felém sikoltott egy nagyot,
s már késve eszméltem, hogy én vagyok.

V. Hazatérés

És szólt a démon, vár az otthonom.
– sápadt árnyföld, amely fejemben él,
hol égbe nyúló kőteraszokon
a mellvédeket simítja a szél.

S ahol boltívek útvesztője kél,
s én, fenn állván a márvány tornyokon,
megbűvölt szívvel újból hallhatom,
amint a messzi óceán zenél.

 S amint ígért, a nyugvó napon át,
névtelen istenek trónja között,
kik rettegik a sorsnak fonalát,
a fodrozódó lángtóba lökött.

S egy éjsötét öböl felé menet
Szólt: „Itt laktál, mikor még volt szemed.”

VI. A Lámpás

 A hegy gyomrában lámpást lelt kezünk,
egy pap sem értené a vésetét,
s riadt falrajzok hirdették nekünk,
az élőknek a Föld eredetét.
Nem volt ott más, csak ez a bronz kupa,
s az alján furcsa olajnak nyoma.
Papírtól fényes külsején csupa
jelkép: különös bűnök lajstroma.

Négy évezrednyi rettegés nem ért
sokat, hogy el ne hurcoljuk a bajt.
És sátrunk mélyén gyufa gyúlt azért,
hogy így próbáljuk ki az ősolajt.
És fellobbant – nagy Ég! …a végzetünk,
a vad rémkép elaszta életünk.

[…]

Fordította Vachter Ákos