#HPL130 – Próbajáték: A levél

H. P. Lovecraft születésének 130. évfordulója alkalmából elindul a #HPL130, a 130 napig tartó „kalandjátékunk”. A játék több fordulóból áll, minden forduló egy rövid történet, mely történetek főszereplője maga H. P. Lovecraft lesz. Gyerekkorától indulva végighaladunk egész életén, és olyan kalandokba keverjük ők, melyek egy kerek történetté fognak összeállni.

Mivel egy komplex játékot indítunk el, úgy döntöttünk, hogy az az első forduló alkalmával, megmutatjuk a megfejtést is. Így sokkal könnyebb lesz megérteni a játék felépítését és logikáját.

Az első fordulóban A levél című történetet olvashatjátok, majd egyből utána megtaláljátok a megfejtést is. Értelemszerűen erre a fordulóra még nem várjuk a válaszokat, hiszen ez egy minta, ami megmutatja mire is számíthattok majd a játék során. A történetet letölthetitek .pdf és ebook (.epub) formátumban is ezekről a linkekről: PDF és Ebook.

 

A levél

Írta: J. B. B.

 

Az alagsorba vezető falépcső megreccsent, amikor Mrs. Perkins a legfelső fokra lépett. Az utóbbi időben mindig megállt egy pillanatra a lépcső tetején, és nagyot sóhajtva nyugalmat erőltetett magára. Mióta a ház ura birtokba vette a pincét, olyan meglepetéseket tartogatott számára, amelyek még egy sokat látott házvezetőnő idegeit is képesek voltak kikezdeni. Rendszerint ismeretlen eredetű, különböző intenzitású szagok áradtak felfelé a helységből, betöltve a földszinti közlekedőt is. Egyik alkalommal olyan erős ammóniaszag terjengett a folyosón, hogy a könnyezőpálma valódi könnyeket hullajtott.

Óvatosan haladt lefelé, lelkiekben próbált felkészülni arra, mi várhat rá.

A pince közepén egy hatalmas terepasztal állt, részletesen kidolgozott makettvidékkel. Megszámlálhatatlan mennyiségű játékfa sorakozott rajta, amelyek egyes részeken terjedelmes erdőkké, de leginkább kusza rengeteggé álltak össze a tálcákra halmozott földkupacokon. Az erdőszéleken, különböző méretű fakockákból épültek házak és sövénykerítések kisebb településeket alkotva, melyekből színes kavicsokból kirakott út vezetett a középen elhelyezkedő városba. Lakóházakból, malmokból, üzletekből, kastélyokból, középületnek szánt építményekből, egy fura szögben álló templomból, amelynek tetejéről hiányzott a kereszt, és egy hatalmas monstrumból – amely kísértetiesen hasonlított a Brown Egyetemre – jött létre a makettváros, melyben a figyelmes szemlélő egyértelműen felismerhette Providence-t. Bár méretükben az erdő, a települések és a központi város nem harmonizált egymással – némely lakóház nagyobbra sikeredett, mint a templom -, mégis érezhető volt az alkotó következetessége.

A várost kékre festett kövekből épített folyó szelte ketté, középtájon egy hatalmas híddal. A lakosságot különböző játékkollekciók ólomkatonái alkották, így hát nem kellett csodálkozni azon, hogy a folyó partján, lovukon peckesen feszítő dragonyosok horgásztak. Az ólomkatonák túlságosan is nagyok voltak az épületekhez képest, melyeket a teremtő lakásuknak szánt, azonban ezek voltak a legkisebb figurák, melyeket be lehetett szerezni. Néhányuk megmaradt olyannak, ahogy a dobozból kikerült, azonban sokuk öltözékén ügyes kéz eszközölt változtatásokat, kés és ecset segítségével.

A terepasztal közelebbi sarkán egy fekete macska feküdt, és végtelenül unott mozdulatokkal, egyesével taszította mancsával a világvégi szakadékba áldozatait; a spártaiak minden bizonnyal megirigyelték volna elszántságát.

A pincehelység távolabbi sarkában komplett kémiai labor volt berendezve. Üvegedények, pipettás üvegek, Erlenmeyer és gömblombikok, szívópalackok, egy laboratóriumi bothmérő, kapilláris csövek, egy aerométer, és rengeteg kémcső sorakozott az asztalon. A laboreszközök mellett alig fért el az a hatalmas, közel egy méternyi könyvkupac, amelynek tetején John Howard Appleton, a Brown Egyetem tiszteletreméltó kémiaprofesszorának könyve, Az ifjú vegyész pihent. A család barátja rendületlenül szállíttatta tanítványaival a használaton kívüli eszközöket a pincelaboratóriumba, melyet Phillipsék minden alkalommal bőkezű támogatással háláltak meg; Whipple Van Buren Phillips sorra állította ki a csekkeket az egyetem részére.

– Howard úrfi, levele érkezett – mondta Mrs. Perkins.

A fiú az asztal fölé görnyedt, miközben borszeszégő felett hevített egy kémcsövet, melyben valamilyen lehetetlen színű folyadék fortyogott. Nem figyelt a házvezetőnőre, mintha nem hallaná, vagy akár nem is létezne számára, elszántan merítette meg a kémcsövet az égő kék lángjában. Az asszony fáradtan konstatálta, hogy újabb napot kell majd eltöltenie a pincében takarítással, ha a kísérlet ismét balul sül el. A legutóbbi robbanásnál az egyik pinceablak darabjait egyesével kellett kihalásznia a makettváros romjai közül.

– Howard úrfi…

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem![1] – vágott közbe a fiú, miközben felemelte mutatóujját.

A folyadék a kémcsőben egyre hevesebben forrt, halványlila és sárga buborékok képződtek a tetején, miközben erős záptojásszag kezdte betölteni a helységet. Mrs. Perkins érezte, hogy ennek ismét nem lesz jó vége. A lépcső felé hátrált, hogy ha kell, azonnal segítséget hívjon, de a sarka megakadt a lépcsőben, és hangos jajkiálltás kíséretében fenékre ült a lépcső legalsó fokán.

A kémcsőben a buborékok hangos pukkanással kimúltak. Elviselhetetlen kénszag ülte meg a pincét.

– Mrs. Perkins! Ön itt? Miért ül a lépcsőn, tán csak nem elfáradt? – kérdezte vidáman a fiú, majd eloltotta a borszeszégőt és elindult, hogy segítsen a házvezetőnőnek. Miután Mrs. Perkinst közös erővel sikerült felállítani, az asszony Howard felé nyújtotta a fekete zsinórral átkötött és hatalmas, vörös viaszba nyomott pecséttel lezárt levelet.

– Mikor érkezett a levél? – kérdezte gyanakvón Howard, miközben a pecsétet nézte. Szárnyfedeleit széttáró szarvasbogarat ábrázolt, melynek furcsa mód amorf, háromágú szarva volt. Feladónak nyoma sem volt, csupán az ő neve szerepelt a borítékon.  – Ma?

– Igen ma.

– De hát ma vasárnap van, Mrs. Perkins! Mindenki a templomban mulatja felesleges idejét, vasárnap nem dolgozik a postaszolgálat.

– Nem is John hozta. Egy idegen férfi állt az ajtóban, ő adta át a levelet. Csupán annyit mondott, hogy levelet hozott Howard Phillips Lovecraftnak, majd köszönés nélkül távozott a faragatlan fráter.

Howard a levelet vizsgálta. A boríték súlyos, merített papírból készült, első tapintásra érezni lehetett, hogy nem olcsó utánzat, hanem gondos kezek készítették hagyományos eljárással. A Brown Egyetem könyvtárában számos olyan kézirat található, amelyek merített papírra íródtak, Howard pedig rengeteg időt töltött ezek tanulmányozásával. Talán túl sokat is. Valójában be sem léphetett volna a könyvtárba, azonban ő Van Buren Phillips unokája volt, és nagyapja bőkezű adományai olyan ajtókat is megnyitottak előtte, melyeken közönséges halandó csak külön engedéllyel léphetett volna be.

A pinceablak felé emelte a levelet, de a vastag papíron nem ütött át a beszűrődő napfény. A laborasztalhoz sietett, ahol meggyújtotta a borszeszégőt, majd annak fényénél próbálta kideríteni, mi rejtőzhet a titokzatos borítékban, de nem járt sikerrel. Másolópapírt vett elő a fiókból, a pecsétre helyezte, és egy grafitceruzával átsatírozta a nyomatot. Végtelenül elégedett volt magával, mivel még a bogár lábai is látszódtak, de a legfontosabb a háromágú szarv volt.

Csak akkor nézett fel, amikor megreccsent a lépcső. A házvezetőnő felfelé indult.

– Mrs. Perkins! – szólt utána Howard.

– Igen, Howard úrfi? – Az asszony hatalmasat sóhajtott, szabadult volna a kénkőszagú pincéből.

– Ugye lesz vaníliafagylalt az ebédhez?

– Ezek szerint lesz – válaszolta a házvezetőnő, majd fáradt léptekkel megindult a lépcsőn, ami nagyokat reccsent minden egyes lépésénél.

Howard már nem is hallotta a választ – valójában nem is kérdezett, hanem finoman utalt rá, hogy fagylaltot szeretne enni -, orvosi szikét fogott, és azzal kezdte el óvatosan lefeszíteni a viaszpecsétet a papírról. Szerette volna egyben megtartani későbbi tanulmányozás céljából, de a pecsét már az első mozdulatánál kettétört. Próbálta minél nagyobb darabokban megmenteni a viaszt, de az olyannyira beleragadt a fekete zsinórba, hogy végül nem maradt más belőle, mint egy apró morzsakupac az asztallapon. Rövid ideig még vizsgálgatta a fekete zsinórt, de semmi különöset nem talált rajta, végül kiterítette az asztalra.

Türelmetlen mozdulatokkal nyitotta fel az összehajtott borítékot, és hirtelen szurokfű illata csapta meg az orrát. Amikor kivette az ugyancsak merített papírra írt levelet és szétnyitotta, azonnal felismerte szeretett nagyapja kézírását.

 

Howard,

Bárcsak itt lehetnél velem. Olaszország minden képzeletet felülmúl. Róma kétségtelenül letűnt korok emlékének kaleidoszkópja. Minden nap, minden órájában elvarázsol épületeinek látványa, a fenséges oszlopok magasztossága, a szobrászművészet időkön átívelő örökségének érinthetetlensége.

Napközben, üzleti elfoglaltságaim miatt, sajnos nagyon kevés időm jut megcsodálni a várost, elmerülni a képzelet világában. Feszengve ülök a vacsorákon, mérhetetlenül untatnak a különböző kereskedelmi szerződések és befektetési ajánlatok, nem tudok, de nem is akarok az üzlettel foglalkozni. Biztos vagyok benne, hogy páran meg is orroltak rám emiatt. Az állófogadásokról egyenesen elmenekülök, időpocsékolás mind, ráadásul a dekadens csőcselék itt is megvetette lábát. Nincs kedvem bizonygatni Róma művészetének nagyságát az egykor volt, olasz nemesi családok örökségét elpazarló sarjadékok kompániájának. Félek, az új nemzedék romba dönt mindent.

„Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.”

Esténként az utcákat járom, és ha különösen tiszta az idő, érzem a Tirrén-tenger sós illatát. Egyik alkalommal kétségtelenül eltévedtem. Olyannyira elvarázsoltak az éjszakai fények, hangok, illatok, hogy észre sem vettem, nem tudom megállapítani, melyik irányból indultam el. Egyetlen lélek sem volt a márványfalak és oszlopok szegélyezte kőkockás utcán, amely egy térre vezetett, telis-tele szobrokkal. Mindegyiket furcsa, szakállas, palástos férfiakról mintázták, melyekhez foghatót nem láttam még azelőtt.

Aznap este, ott ismerkedtem meg új barátommal és kalauzommal, Mr. C-vel, aki az egyik szobor talapzata előtt állva jegyzetelt szorgalmasan. Megszólítottam, hogy útbaigazítást kérjek tőle, de kiderült, hogy hozzám hasonlóan ő is eltévedt. Kézenfekvő volt, hogy együtt keressük meg a kiutat. Miután alaposan szemügyre vettük a szobrokat és közös vázlatokat is készítettünk, beletelt vagy egy órába, mire ismerős utcába értünk.

Mr. C elképesztő ismeretekkel rendelkezik, másfajta ismeretekkel. Azóta minden nap találkozunk, és ha tehetem, üzleti megbeszéléseimet is lemondom miatta. Alkímiáról, metempszichózisról, okkult tanok, társaságok, hermetikus rendek létezéséről társalgunk naphosszat. Rengeteget tanulok tőle. Különös, titokzatos, az anyag és energia mindenségén túli világról mesél órákon át, és egy különösen furcsa éjszaka alkalmával, felfedte előttem a másik oldal láthatatlan tintával írt üzenetét.

Sorsdöntő időszak ez mindannyiunk életében. Howard, meg kell tanulnod láttatni a láthatatlant!

Barátom – tanítóm – az államokba utazott, ezért megkértem, hogy tegyen egy kitérőt Providence-be, és vigye el neked ezt a levelet. Ha jól sejtem, Mrs. Perkins vette át, kérlek, mond meg neki, hogy ne nehezteljen Mr. C-re, más világok utazója ő.

Gyermekem, fogadj szót anyádnak! Apád még jó ideig nem térhet vissza közénk, üzleti elfoglaltságai okán nélkülözni vagytok kénytelenek becses társaságát. Te vagy a ház ura, viselkedj is ehhez méltón, úriember módján.

Hamarosan újra látjuk egymást.

Szerető nagyapád

 

Howard kétszer egymás után újra elolvasta a levelet. Tudta, érezte, hogy valami rejtőzik a sorok mögött, amit nagyapja meg akar neki mutatni. Saját magának sem tudott magyarázatot adni az egyre erősödő sejtelemre, nem tudta honnét fakadt, be biztos volt benne, hogy nem téved.

Forgatta a levelet, az ablak, majd a borszeszégő felé tartotta, hátha átüt valami a papíron; lecsippentett egy darabot belőle és láng fölé tartotta, de a papír semmi szokatlant nem produkált, csupán elégett; orrához tartotta a levelet és a borítékot is, szagolgatta, majd hirtelen ötlettől vezérelve meg is nyalta, de semmit nem talált. Egyre kétségbeesettebben és ingerültebben kereste a megfejtést, érezte, hogy arca ismét rángatózni kezd, a kudarc lehetősége szinte őrületbe kergette.

Ekkor valaki a vállához ért, Howard pedig hangosat sikítva ugrott fel a székről.

Kémcsövek és lombikok borultak fel, pipetták törtek darabokra, különböző színű, szagú és állagú vegyszerek borultak az asztalra. Kétségbeesve kapott nagyapja levele után, melyet kiejtett a kezéből ijedtében, és most a vegyszerkavalkád közepén feküdt. Azt hitte, hogy Mrs. Perkins tért vissza birodalmába, hogy újból jelentéktelenségekkel zaklassa őt, és már éppen készült kitörni belőle egy kacifántos pogány átok, amikor megfordulva édesanyja elkeseredett tekintetével találkozott.

– Howard, kisfiam. Beszélnem kell veled apádról. Gyere fel az emeletre, ha ezzel végeztél – mondta végtelen türelemmel és kedvességgel. Megsimogatta fia kipirosodott arcát, majd néma csendben felment a lépcsőn.

Howard visszafordult asztalához, hogy mentse, ami menthető, de amikor meglátta a félig elázott levelet, a megvilágosodás büszke mosolya jelent meg arcán.

Megtermett szarvasbogár repült be a nyitott pinceablakban, egy ideig körözött a makettváros felett, majd megállapodott az egyik épületen.

A Brown Egyetem tetején.

[1] Bármit cselekszel, tedd okosan és nézd meg, mi lesz a vége.

 

A kérdés: Mit látott Howard, és mit tett ezután?

 

A megfejtés

A fenti történet H. P. Lovecraft leveleiből lett összeállítva. A pincehelyiség valóban az ő birodalma volt, ahol egy terepasztalt készített; fakockákat használt az épületekhez, és ólomkatonákat a lakossághoz, a katonák ruházatát pedig édesanyja alakította át. A terepasztal mellett valóban volt egy kémiai minilaborja is, amit nagyapjától kapott. Egyszerű, majd egyre komplexebb kémiai kísérleteket folytatott, és ehhez professzor Appleton könyvét használta első sorban, aki a család barátja volt. Nagyapja, sikeres üzletemberként sokat utazott, bejárta Európát, és sok időt töltött Olaszországban. Amikor csak tudott, levelet küldött unokájának és mindenről beszámolt, rengeteg apró ajándékkal halmozta el Lovecraftot, amikor utazásairól hazatért.

A történetben elrejtett nyom a láthatatlan tinta.

Erre utal a „másik oldal láthatatlan tintával írt üzenete” részlet a levélben, illetve az, hogy meg kell tanulnia „láttatni a láthatatlant”.

A láthatatlan tintával írt üzeneteket több módon is láthatóvá lehet tenni. Az egyik a hevítés – azonban a borszeszégő lángjánál a levél nem mutatott semmi elváltozást -, a másik pedig a vegyszerek használata. Amikor Lovecraft felugrott a székéből, pár vegyszer ráfolyat a levélre, ezek összekeveredtek és felfedték a titkos üzenet egy részét. Csak egy részét, hiszen a levél félig ázott el.

Tehát a kérdésre, hogy mit látott Howard, az válasz az, hogy meglátta a rejtett üzenetet. Mit tett ezután? Természetesen meghallgatta édesanyját, majd megebédelt (igen, evett vaníliafagyit is), azonban a helyes megfejtés az, hogy a Brown Egyetemen felkereste Appleton professzort, akitől megtudta, milyen vegyülettel lehet a láthatatlan tintát felfedni, vagy ő maga kutatta fel a megoldást az egyetemi könyvtárban. Az egyetem épülete külön ki van emelve a történetben, egyrészt a legnagyobb a terepasztalon, másrészt a szarvasbogár nem véletlenül arra szállt le.

Mit üzent neki nagyapja? Az majd idővel kiderül.

A történet alakulása, és a megfejtések képlékenyek. Minden alkalommal egy, vagy több konkrét kérdésre keressük a választ, azonban látható, hogy több helyes megfejtés is létezik. Éppen ezért érdemes több lehetséges megoldást is elküldeni majd, hiszen szándékosan alakítjuk úgy a játékot, hogy a kreatív gondolkodásnak, de akár mondhatjuk azt is, hogy a szárnyaló képzeletnek utat engedünk.

Még az is előfordulhat, hogy a kerettörténetet módosítjuk a játék során, vagy kitérőt teszünk egy nem pontos, azonban érdekes lehetőségeket nyújtó megfejtésből kiindulva.

A fenti történet megfejtése – úgy gondoljuk – nem túl bonyolult, hiszen több utalás is szerepel benne a tintáról. Azonban a terveink szerint, ennél sokkal furmányosabb módon fogjuk elrejteni a nyomokat, tehát fel kell készülni rá, hogy a játék a fentinél nehezebb lesz.

 

Ne maradj le semmiről

A játék fordulói előre láthatóan 10-14 naponta fognak érkezni. Kövesd egyesületünk és társszervezőink, a The Black Aether & TBA könyvek, a Magyar H. P. Lovecraft Portál, és a Dunwich Market lovecraftiánus vegyesbolt Facebook oldalát, hogy ne maradj le a frissítésekről. Van egy központi #HPL130 – Információs oldal, itt mindig megtalálod a frissen megjelent történeteket és feladatokat, ez az oldalt eléred a honlap kezdőlapjáról is. Ha biztosra akarsz menni, akkor iratkozz fel Substack hírlevelünkre, amit meg tudsz tenni ezen a linken, vagy az alábbi mezőbe beírva az email címedet (majd kattints a Subscribe gombra):

A játék támogatói

Természetesen nincsen játék nyeremény nélkül. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a játék támogatói által kifejezetten értékes nyereményeket fogunk kisorsolni a nyertesek között. Egészen elképesztő mennyiség ajándékunk van: rengeteg könyv, előfizetések, társasjáték kiegészítők, ajándéktárgyak, pólók, bögrék, webáruház-kuponok… Még felsorolni is nehéz, de természetesen köszönettel fogadjuk további támogatók jelentkezését is.

 

Ezúton is szeretnénk még egyszer megköszönni támogatóinknak a felajánlásokat:

 

Scroll to top