Lovecraft korai önéletrajzi leveleinek legterjedelmesebbje az alábbi beszámoló, mely Rheinhart Kleinerhez íródott 1926. november 16-án. Gazdag részleteket nyújt Lovecraft életének első évtizedéről, egy gondtalan gyerekkorról. Mivel a levél igencsak hosszú, ezért két részletben érhető el honlapunkon, a második részt itt találod.
Rheinhart Kleiner részére, 1916. november 16.
1890. augusztus 20-án születtem az Angell Street 454. szám (akkoriban 194.) alatt, Providence városában. Ez anyám családjának otthona volt; szüleim tényleges rezidenciája akkoriban a massachusettsi Dorchesterben volt. Apám egy 1847-ben Devonshire-ből New York államba vagyonvesztés okán érkezett angol férfi fia volt. Személyesen soha nem találkoztam e brit nagyapával, mégis jól ismerem őt dagerrotípiák és fotográfiák révén. Vonalának első képviselője volt, aki jövedelmező foglalkozásba kezdett és Amerikába tette át székhelyét, és haláláig ízig-vérig brit maradt szellemiségében – még a monokliviselés szokásához is ragaszkodott. Úgy mesélték nekem, hogy mindent elkövetett, hogy elkerülje az amerikai akcentus átvételét, mely nem azonos a művelt London beszédstílusával. Apám, legifjabb gyermeke és egyetlen fia, természettől fogva maga is angol volt, bár a new york-i Rochester-ben született. Későbbi rezidenciája a new york-i Mt. Vernonban állt, valamint irodája volt New York City-ben. Még később, házassága után, kereskedelmi érdekeltségeit Bostonba helyezte át, s ezt követően Dorchesterben és Auburndale-ben élt. [. . .]
Amikor két éves voltam – vagy inkább másfél –, szüleim a massachusettsi Auburndale-be költöztek, osztozva egy házon a közismert költőnő, Miss Louise Imogen Guiney családjával, akinek a verseit bizonyára már láthattad, s akit a massachusettsi kör egyik legkiemelkedőbb költőjének tartanak. Miss Guiney Providence-ben folytatta tanulmányait, ahol annak idején anyámat is megismerte.[1]
Miss Guiney otthonában valószínűleg több ünnepelt személlyel találkozhattam, mint bármikor azóta; költői megbecsültsége rendkívül magas. Dr. Oliver Wendell Holmes nem számított ritka látogatónak. És most jön a személyes vonatkozás, hiszen ott, Auburndale-ben, a legköltőibb költői pártfogás közepette ébredt először gyermeki elmém öntudatra. Tisztán emlékszem a csendes, árnyas külvárosra, ahogyan azt 1892-ben láttam – s nagyon érdekes pszichológiai tény, hogy eme ifjú korban leginkább a vasúti híd és az alatta futó négysávos Bostoni és Albany-i út tett rám mély benyomást. Lenyűgöztek a vonatok, s a mai napig szeretettel adózom minden iránt, mely a vasúttal kapcsolatos. (Az Adamson Törvényt leszámítva!!) Miss Guiney roppant kivételes falkát tartott bernáthegyi kutyákból, mindegyikük írókról és költőkről kapta a nevét. A klasszikus Brontë névre keresztelt borzas uraság volt kifejezett kedvencem és társam, szüntelenül kocsimon ült, ahogy anyám az utcákat és sugárutakat rótta a járművel. Brontë megengedte, hogy anélkül tegyem a szájába öklömet, hogy megharapna, s védelmezően morgott, valahányszor idegenek közelítettek felém.
Csecsemőként nyughatatlan voltam és hajlamos a sírásra; aztán, hogy beszélni és járni tudtam, vérmérsékletem hevessége az ellenkező irányba változott, és Mrs. Guiney-tól, a költőnő édesanyjától, a „Kicsiny Napsugár” becenevet kaptam. (Képzeld csak el, ahogy ezt a savanyú, vén konzervatívot „Kicsiny Napsugárnak” titulálják – Schopenhaueri Árnyalatok!!!!!) Mrs. Guiney elragadóan művelt hölgy volt, a Massachusettsi Önkéntesek egyik generálisának özvegye – a férfi a Polgárháború után tíz évig hordott egy golyót a koponyájában, mire a halál végre megszabadította fájdalmától. Küllememben mérhetetlenül más voltam akkoriban. Hajam aranyszőke volt, és apró csigákban göndörödött vállaim fölött, hasonlóan azon parókákhoz, melyeket oly’ előszeretettel húzgáltam. Eme aranysörény volt becenevem másik oka.
Ekkortájt kezdtem egyfajta koraérettség jeleit mutatni, melynek jó előre intenie kellett volna szüleimet azzal a középszerű felnőtt élettel kapcsolatosan, mely túlságosan gyakran követi az ilyen gyermekéveket. Két éves koromban folyékonyan beszéltem – ismertem az ábécét kockáimról és képeskönyveimből –, s (ez bizonyára érdekelni fog téged) teljes mértékben az időmérték bolondja! Nem tudtam olvasni, de bármelyik egyszerűbb verset el tudtam ismételni biztos ritmikával. A Lúdanyó (Mother Goose) volt elsődleges klasszikusom, és Miss Guiney folyton elismételtetette velem részeit; nem azért, mert tolmácsolásom szükségképpen emlékezetes lett volna, hanem mert korom kivételességet kölcsönzött az előadásnak. Apám (aki roppantmód lelkesedett a hadi dolgokért, s aki csak azért adott fel egy West Point-i kinevezést, hogy anyja kedvére tegyen) szerette volna, hogy harcias hangnemet üssek meg, ezért megtanította nekem a „Sheridan’s Ride”-ot[2] – melyet olyan módon szavaltam el, hogy hangos tetszésnyilvánítás kísérte – valamint fájdalmas egoizmus. Ideges kiejtésem elég jól illett a háborús hangulathoz, s azt mondják, sok tüzet csempésztem a sorok közé. Anyám ártatlanul segített feldagasztani önbecsülésem azáltal, hogy minden „aranyos” gyermeki mondásomat nyugtázta, míg végül szándékosan kezdtem ezeket a „naiv” megjegyzéseket tenni, hogy felhívjam magamra a figyelmet. (Figyeld meg a jövőbeni, György-kori stílusra valló fogalmazót – mesterséges szellemességével!!) Miss Guiney gyakran kérdezte tőlem: „Kit szeretsz”? S én változatlanul előhúztam a sablonos választ: „Louise Imogen Guiney-t”! (Manapság már nem nyilatkozhatok ennyire lelkesen költészetéről – túlságosan a Browning iskola, s annak minden érthetetlenségének követőjévé vált.) Másik „aranyos” megfigyelésem és cselekedetem az volt, hogy odamentem apámhoz (kire pusztán homályosan emlékezem jóvágású, fekete köpenyes és mellényes és csíkos szürke nadrágos alakként), majd csípősen mindkét térdére csaptam; felkiáltottam, semmi apropóján, „Papa, épp úgy festesz, akár egy fiatalember”! Mivel még csak harmincas évei közepén járt, megfigyelésem végül nem is volt egészen helytelen.
Ilyen töredékei vannak egy olyan korai életszakasznak, mely túlságosan a múltba vész ahhoz, hogy folyamatos emlékképek sorát nyújtsa. 1893 áprilisában apámat teljes bénulás sújtotta, egy tanulmányokkal és üzleti tennivalókkal túlfeszített agy végkifejleteként. Öt évig élt egy kórházban, de soha többé nem tudta kezét vagy lábát mozgatni, vagy kiejteni egy hangot.[3] E tragédia minden, az Auburndale-ben való tartós letelepedéssel kapcsolatos tervet semmissé tett, és a nemrégiben ott szerzett ingatlan eladását eredményezte. Anyám, tartósan bánattól sújtva, a Phillips háztartásba vitt, tehát következésképp abszolút rhode island-iként nőttem fel. Három éves koromban emlékeim végre először kristályosodnak ki megfogalmazhatóan és összefüggően. Mindkét anyai nagyszülőm élt még akkoriban, és szeretett nagyapám, Whipple Van Buren Phillips lett teljes világom középpontja. Kultúremberként és messze földekre tett utazásaival a kozmopolita tudásnak olyan mennyiségét halmozta fel, mely szüntelenül gyönyörködtetett. Európa minden csodájával való ismeretsége, melyet első kézből tapasztalt, már-már azt éreztette velem, hogy én magam is szemtanújuk voltam. Tőle ered Róma iránti szeretetem. Imádott merengeni az ókori város romjai között, s Olaszországból gazdag gyűjteményt hozott magával mozaikokból, (nem abból a fajtából, amellyel Moe költészetemet illeti!) festményekből és egyéb műtárgyakból, melyeknek témája többször volt ókori római, mintsem olasz. Ingujjain gombok gyanánt mindig egy pár mozaikot viselt – egyik a (még oly aprón is oly élethű) Colosseum látképét ábrázolta; másik a Forumot. Most én viselem őket – hisz én még mindig ragaszkodok a régimódi ingujjhoz, melyet a többség elhagyott a modern „mandzsetták” kedvéért. Nagyanyám békés, csendes, régimódi hölgy volt, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy kijavítsa egyre otrombább magatartásomat, mivel ideges természetem roppant nyughatatlan és irányíthatatlan gyermekké tett. Odaadó tanulmányozója volt az asztronómiának, s noha személyesen nem fordította tekintetem az égbolt felé, az ő asztronómiai kötetekből álló könyvtára révén kezdtem el először érdeklődni ebben az irányban. Két nagynéném között inkább a különbözőség a szembeötlő. Az idősebbik a tudomány és irodalom elkötelezettje volt (s még a mai napig is az).[4] Úgy vélem, erős hatást gyakorolt rám abban a tekintetben, hogy érdeklődésem a klasszikusok felé fordult, míg régi szerelmem a vegytan iránt szintén az ő meglátásaiból fakad. Nagy kifejezőerejű művész volt (noha mára felhagyott a festéssel). Amikor feleségül ment Dr. Clarkhoz, megadta a lehetőséget, hogy megismerkedhessek a leglényegibb klasszikus tudáselemmel![5] Másik nagynéném még igen fiatal hölgy volt, amikor először kezdtem el figyelni a körülöttem történő eseményeket.[6] Eléggé kedvelték a fiatalabb társadalmi körökben, s ő hozta el a fiatalos jókedv legelső vonását egy egyébiránt konzervatív háztartásba. Eme ifjabb generáció élénk beszélgetéseihez és vitáihoz első leckéimet Pope irányvonalából merítettem. Érzékeltem a hangulat mesterkéltségét, s gyakran éreztem késztetést az általam megfigyeltek és tanulmányozottak gesztusainak és manírjainak majmolására. Nem kevés kiválóságérzetet és egoizmust merítettem a látogatók vegyes képviseletének mimikrijéből; különösképpen annak az Edward F. Gamwellnek leutánzásából, aki nagyapám mellett az eszményi férfi szerepét töltötte be szememben. Végtelen örömmel töltött el, amikor ez a személy (akkoriban a Brown Egyetem diákja) úgy döntött, maradandó közösséget vállal a családdal.[7] Nagynéném és Mr. Gamwell eljegyzése és a kettejük közötti jóindulatú csipkelődés szokásos ifjonti könnyelműsége egy különösen világi cinizmussal látott el az érzelmi ügyek terén, s örökre elterelte Múzsámat ama mezőről, melyet te oly elegánsan ékesítesz.
1894-ben képes voltam a folyékony olvasásra és a szótár fáradhatatlan tanulmányozója lettem; nem hagyván egyetlen szót sem elsiklani figyelmem elől, mielőtt tisztáztam volna jelentését. Ekkor váltak mindenemmé a családi könyvtár ódon kötetei – egyszerre lettek szolgálóimmá és tanítómestereimmé. Úgy szálldostam ide-oda közöttük, mint egy megbabonázott molylepke, páratlan örömömet lelve a Lovecraftok régi angol köteteiben, melyeket anyámnak juttattak el rám gondolván, amikor apám lebénult, hisz én lettem a család egyetlen férfi képviselője. Mindent elolvastam, keveset értettem meg, s annál többet teremtett meg képzeletem. A Grimm testvérek tündérmeséi voltak jellemzők terítékemen, s többnyire a képzelet középkori világában éltem. [. . .]
Folytatjuk…
[1] Louise Imogen Guiney a providence-i Szent Szív Akadémiára (Academy of the Sacred Heart), 1872-től 1879-ig, és feltehetően ez idő alatt ismerkedett meg Sarah Susan Phillipsszel, Lovecraft édesanyjával.
[2] Thomas Buchanan Read (1822-1872) verse.
[3] Kétségkívül ez az, amit a család Lovecraftnak mondott; de tulajdonképpen Winfield Scott Lovecraft szifiliszt (akkori elnevezéssel „paresis”-t kapott).
[4] Lillian D. Clark
[5] Franklin C. Clark orvos volt és orvosi, helytörténeti és természettudományos munkák szerzője. Homérosz, Vergilius, Lucretiust és Statius műveit fordította angolra. Lovecraftnak birtokában volt Vergilius Clark fordításában készült Georgicája és Aeneise, és számos alkalommal említette, hogy szeretné publikálva látni ezeket.
[6] Annie E. P. Gamwell, aki Lovecrafttal élt az író utolsó éveiben.
[7] Edward Gamwell 1895-ben kezdett udvarolni Lovecraft nagynénjének, Annie-nek, és amikor 1897-ben összeházasodtak, Lovecraft volt a vőlegény tanúja az esküvőn. Gamwell kapcsolata a Phillips családdal nem volt maradandó, mivel ő és Annie 1916 körül elváltak.