Találkozás Greenevszkij kisasszonnyal – H. P. Lovecraft levelezés #6

Találkozás Greenevszkij kisasszonnyal – H. P. Lovecraft levelezés #6

H. P. Lovecraft az agglegény, akinek nem volt tapasztalata az érzéki jelenséggel, kérlelhetetlenül vonzódni kezdett az orosz emigráns Sonia H. Greene-hez; és az alábbi és további levelek világossá teszik, hogy ő volt a hajtóerő, mely házasságukhoz vezetett, kevesebb mint három évvel az 1921 júliusában történt első találkozásukat követően. 1921. szeptember 4-én Greene meglátogatta HPL-t Providencben, ahol közel két napot egymás társaságában töltöttek, bejárva Providence ódon utcáit, végül hazautazása előtt Greene meghívta HPL-t New Yorkba az ünnepek idejére.


Rheinhart Kleiner részére, 1921. szeptember 21.

Crown Hotel, Weybosset Street, Providence, R.I. – 1908

A társasági programjaimat illetően – kétségkívül hallottál már egy részükről Greenevszkij kisasszonytól, kinek providence-i látogatása köré épül azoknak fele. Eme eleven és jótékony személyiség szeptember 4-én, vasárnap érkezett meg Providence erdei árnyai közé, telefonon keresve fel a Theobald birtokot, s így értesítve Nagyapót, ki rögvest a Crown Hotelhez indult – az amatörizmus hivatalos főhadiszállásához eme faluban. Csupán három ízben jártam a Crownban – 1914-ben, W. B. Stoddard meglátogatása céljából, 1920-ban, hogy találkozzak a megismételhetetlen St. Johnnal, és 1921-ben, hogy láthassam G. kisasszonyt – mindahány alkalommal amatőr misszión voltam. Délután 3:15 tájt érkezve a Crownba, csupán annyira álltam meg, hogy képet kattinthassak a széphölgyről V. P. Kodakommal [. . .] és mindjárt nekiláttam bemutatni Providence csendes látnivalóit a tőled és Daastól tanult gyakorlott magabiztossággal. Noha igencsak féltem, hogy a szelíd és eseménytelen díszleteink közt való távgyaloglás untatni fog egy ily pezsgő látogatót, a szokásos útvonalat tettem meg ismét, fel a dombra, a Prospect Terracehez, és elhaladtunk az új, Anna királynő korstílusával bíró udvarház mellett, melynek udvarán te és én képet készítettünk egymásról. Ezúttal a kapu zárva volt, így csupán az oromzati részről készítettem fényképet, hisz fenségesen magasodott a délutáni napfény aranyába vonva – a régmúlt napok eleven darabkája ez, melyet újraalkottak, hogy oly nemzedék láthassa, mely túl ostoba ahhoz, hogy értékelje. Innen az út az Angell Street-hez vezetett tovább, s fel az északi oldalán ama cseppet sem szerény szépségű főútvonalnak, az 598. számhoz. G. kisasszony elégedettnek tűnt eme környék megjelenésével, különálló rezidenciáival, ápolt pázsitjaival, s gazdag lombozataival, és még a koloniális építészet iránt is kifejezte csodálatát – bár nem azt a fajta hevült csodálatot, mely csupán tiszta angol–amerikai örökségből eredhet. Ámult a vonalvezetések klasszikus szépsége láttán – jómagam a teljes hangulatot és szellemiséget azzal a buzgósággal csodálom, mely az angol örökség 1400 évével csiszolt elméjéből származik, s oly ízlésből, mely elsődlegesen a kardok és parókák korában összpontosul. Isten óvja III. György királyt!

Végül elértünk az 598. szám alá, s a látogató bemutatásra került eme birtok jelenlegi régensének – idősebbik nagynénémnek. Úgy tűnt, mindketten örömmel viseltetnek egymás iránt, s nagynéném azóta is ékesszólóan magasztalja G. kisasszonyt, kinek elképzelései, beszédstílusa, modora, megjelenése, s még öltözéke is a lehető legmegnyerőbben hatottak rá. Igazság szerint, eme látogatás jócskán megnövelte nagynénémnek az amatörizmus irányába tanúsított tiszteletét – mely intézmény szélsőséges demokráciája és alkalmi különbözősége okán időnként szükségszerűen elnézést kellett kérnem. [. . .] A találkozó hosszú idő után ért véget, s G. kisasszony nagyvonalúan meghívta ebédre a Crownba nagynénémet és jómagamat egyaránt. Mivel már elköltöttük ebédünket, (csupán kétszer étkezünk egy nap) nem álltunk készen újabbra; így nagynénémnek vissza kellett utasítania, míg én elmentem, és csupán egy csésze kávét és egy adag csokoládéjégkrémet fogyasztottam. G. kisasszony [. . .] jobb szerette volna, ha a visszautat újabb körsétával tesszük meg. Ezúttal megmutattam neki a déli és igen régi lakónegyedet, hova téged is elvittelek, bár előzetesen megtoldottam a látványosságot az új-koloniális Orchard Avenue-ra való bepillantással, hol 1919-ben fényképeztük le egymást. G. kisasszonynak, úgy tűnt, kedvére való volt a tiszteletreméltó utcák régies és fennkölt csendje, s a Power Street-en álló régi villák György-kori méltósága – beleértve a Brown-rezidenciát, hol Washington tábornok vendégeskedett 1790 augusztusában. Úgyszintén tetszett neki a Brown Egyetem campusának kolostori csendje, különösen a zárt belső udvaré; hol az elhagyatott alkonyatban, úgy tűnt, letűnt nemzedékek szelleme időzött. Azután leereszkedtünk a College Hillen, s a látogató nem mulasztotta el érzékelni a hangulat romlását, melyet a régmúltból a feltűnően modernkoriba való hirtelen átmenet hozott magával. Providence lelke az ódon dombon időzik – alatta csupán New York harmadrangú másolata fekszik. Visszaérve a Crown Tavernába, étek várt bennünket, melyet megfűszerezett a filozófia – utóbbi egy, a fiamtól Gr. kisasszonynak írt levél körül forgott[1], melyet elolvashattam. A hölggyel szemben kissé más vénával fogalmaz ahhoz képest, mellyel Mocrates és Tibaldus nagyatyáival értekezik; gondosan ügyel rá, hogy csiszolt epigrammák, kurta cinizmusok, és (be kell valljam, egy nagyszülő büszkeségének ellenében) a prózai stílus modernisztikus mesterkéltségeinek sorával kimutassa felsőbbrendű elméjét és változatos műveltségét. Mindenáron úgy kell fessen, hogy ő egy igazi világi ifjú! Az étkezés végeztével nem tudtam eredetibb levezetést kigondolni, mint saját elcsépelt módszeremet egy vasárnapi est elütésére – az elnyűtt, vén banda koncertjét a Roger Williams Parkban. Meglehetősen késő volt már, hogy oda induljunk, ám a dalok egy részét még nem játszották; így útnak eredtünk. G. kisasszony, ki mit sem törődik azzal, mire költi félretett pénzét, ló nélküli bérkocsit bérelt az odaútra; noha leereszkedett oda, hogy a köznépi villamospályát használja a visszaúton. Egy, a Crown előcsarnokában lefolytatott utolsó, röpke filozófiai beszélgetést követően – mely felidézte a július 5–6.[2] közötti Kleiner-Morton-Theobald találkozót a Brunswickben –, a találka véget ért, másnapig; s Nagyapó ismét felkereste otthona tűzhelyét.

John Hay Library, Brown University, Providence, R.I. – 1920

Másnap újra összegyűltünk a Crownban, délután 1 órakor, három jelenlevő delegált részvételével – G. kisasszony meghívta oda nagynénémet és jómagamat is egy délebédre. Nagyvonalúsága csakugyan igen mérhetetlen; s ez oly elmére vall, mely a legmagasabb fokú dicséretet és tiszteletet érdemli. Az étkezés végeztével mindannyian ellátogattunk a R. I.-i Művészeti Iskolához; melynek múzeuma és Pendleton Háza (melyet 1919-ben meglátogattunk) szemmel láthatóan rendkívül érdekelte az előkelő látogatót. Azután villamossal visszatértünk az 598. számhoz, s a délután maradékát régi amatőr lapok tanulmányozásával töltöttük. Ahogy közeledett a hat óra, némi sietségbe fogtunk, hogy elérjük a vonatot, mely rövidesen azon óra után indult Manhattan irányába. Végül beláttuk, hogy G. kisasszony csak roppant nagy sietség árán érheti el a kívánt pöfögőt, így lázasan a Crownba igyekeztünk, s következésképp izgatott kocsiút vitt az állomásra. Végtére is, időben ráleltünk a vasúti kocsik vágányára, s egy több mint szívélyes vasúti fékező a fontos utast elkalauzolta egy utastársaktól mentes kocsiban lévő üléshez – melyről fennhangon úgy nyilatkozott, mint „különleges személyzet számára fenntartott” helyről! Folytattuk a beszélgetést, míg a vonat lassú mozdulása indulást jelzett, mire Nagyapó leszállt és hazaindult. Az esemény vitán felül örömteli volt, boldogságát pusztán Randolph St. John hiánya árnyékolta be, kit több mint gyakran emlegettem. G. kisasszony kétségkívül a legcsodálatraméltóbb tulajdonságokkal bíró személyiség, kinek nagylelkű és kedves gondolkodásmódja semmiképpen sem mesterkélt, s kinek intelligenciája és a művészet iránti elhivatottsága a legőszintébb elismerést érdemli. Az ingatagság, mely mellékesen egy európai és nem árja örökség része, nem szabad, hogy elterelje az analitikus megfigyelő figyelmét a szilárd munkáról és az őszinte műveltségi igényről, mely alatta húzódik. Eme barátságos és emberszerető személyiség bizonyos, hogy a legnagyobb lökést fogja adni a legutóbbi tagfrissítések köréből az amatörizmusnak; mivel a többséggel ellentétben elég komolyan veszi az intézményt ahhoz, hogy valódi pénzt fektessen bele, s (eleddig) tevékenységeiben az intellektuális és esztétikai törekvés valódi módját látja. Legutóbbi ötlete, hogy valamiféle gyűlést szervezzen őrülteknek és különcöknek New Yorkban az ünnepek idején; két hétre oly vidéki bölcseket invitálna meg, mint Loveman, A Kölök, meg szegény Theobald Nagyapó! Csupán egy őszinte rajongó gondolhat rá, hogy így kiszakítson ily messzi gyökereket saját megszokott pusztaságuk közegéből! Egy ilyen vállalkozás megvalósítása kérdéses volna – az útiköltség Appletonból vagy Madisonból N.Y.-ba biztosan kisebb vagyon –, ám ha megtörténhetne, kétségtelenül érdemes gyűlés lenne! Az isten verjen meg, ha nem adnék tíz évet hanyatló életemből azért, hogy lássam azt a kis ördögfajzat Alfredust; hogy egy pillanatra tekintetemet zsenge ábrázatára vethessem kölkömnek, kitől a világ oly kegyetlenül távol tartott mindeme hosszú évek alatt! Ha a Kölyök valóban eljönne, akkor is elmennék N. Y.-ba, ha gyalog kellene megtennem az odautat, s vissza mentőben hoznának! Mindazonáltal – ily titáni utazások nem valószínű, hogy megesnek; s úgy vélem, a vidéki bölcseket még mindig házi tűzhelyeik mellett találják majd az ünnepek. N. Y. igen nagyratörő utazás egy idős úriembernek, kinek határa csupán a new hampshire-i Hampsteadig terjed, s kinek egyetlen, azonnal megtehető útiterve nem nyúlik messzebb, mint a massachusettsi Athol.

[1] Alfred Galpin. A következő mondat „Mocrates”-e Maurice W. Moe; „Tibaldus” Lovecraft maga
[2] Lovecraft 1921 júliusában találkozott először Soniával, Bostonban, a Brunswick Hotelben rendezett NAS-gyűlésen.

Borítókép: Prospect Street 1906 környékén