Igazi különlegességgel folytatjuk H. P. Lovecraft levelezésének feltárását S. T. Johsi és David E. Schultz könyve alapján, amit Solymosi Kitti fordít töretlenül. 1924. szeptember 4-én Sonia Greene – akit Lovecraft leveleiben tréfásan Greenevszkij kisasszonyként illetve széphölgyként is említ – Providence-be látogatott, és miközben Lovecraft elkalauzolta a városban, Greeneben felmerült az ötlet, hogy „valamiféle gyűlést szervezzen őrülteknek és különcöknek New Yorkban az ünnepek idején; két hétre oly vidéki bölcseket invitálna meg, mint Loveman, A Kölök, meg szegény Theobald Nagyapó!” (Lovecraft Rheinhart Kleinernek írt leveléből, 1921. szeptember 21.)
A „gyűlés őrülteknek és különcöknek New Yorkban” valóban megesett, és H. P. Lovecraft 1922. április 6-án felült a reggeli tíz-hatos, New Yorkba induló járatra, hogy először derítse fel a metropoliszt. Részletes beszámoló a New York-i napokról, nagyszerű találkozásokról és megrendítően gyakori étkezésekről.
Maurice W. Moe részére, 1922. május 18.
Április 1-jén, Greene kisasszony ismételt meghívásaira válaszolván, Loveman egy üzleti érdek okán N. Y.-ba látogatott. Vendéglátója hűlt helyét találván, kis híján azonnal hazaindult; ám egy helyi barát meggyőzte, várakozzon egy hotelben. Április 3-án Greene kisasszony hazaérkezett, s azonmód a küszöbén találta a lesújtott párát. Sikerült kissé felvidítania, azonban munkát már nem tudott neki szerezni; s másnap estére az úr, sötét csüggedelmében, már távozni készült. Greene kisasszony egész lakását rendelkezésére bocsátotta, ő maga pedig áttelepült egy szomszédhoz, ám még ez a rendkívüli vendégszeretet sem tűnt úgy, hogy marasztalná az urat. Azután, mivel a fáma, úgy festett, megkívánja meg nem érdemelt ottlétemnek érdemét, Greene kisasszony távközléssel felkeresett, mint segítőt, hogy vendégét rábírjam a maradásra. Képzelheted eksztatikus örömömet, hogy végre hallottam ama költőnek valódi hangját, kit hét éve csodálok – s kihez dicsérő sorokat írtam, mielőtt még tudtam volna, élő-e avagy halott![1] Nagyszerű beszélgetés volt, ám soha nem vártam volna, hogy valóban láthatom az ünnepeltet a vonal másik végéről. Addigra már elhatározta, hogy hazamegy! Ám Morton és Kleiner, kikkel tartotta a kapcsolatot, szintén felszólaltak; s úgy döntött, elidőzik „még egy napot”. 5-e estéjén hívást kaptam az összegyűlt Loveman-Greene-Morton-Kleiner társaságtól, s meginvitáltak, hogy csatlakozzam hozzájuk. Kölyök pártfogoltam, ifj. Frank Belknap Long jelenléte is kilátásban volt, s Loveman azt mondta, csak azzal a feltétellel marad N. Y.-ban, ha én is elmegyek. A hirtelenség és váratlanság volt a kulcs, mely végtére is bevált. Elfogadtam a meghívást, bepakoltam poggyászomat, s a következő napos reggelen elcsíptem a tíz-hatos, New Yorkba induló járatot.
Az ötórás utat Dunsany olvasásával és a közbenső állomások megfigyelésével töltöttem. New-London piszkos kis város – egy viktoriánus maradvány. New-Haven, az állomás szemszögéből ítélve, éber és városias. Ugyanez vonatkozik Bridgeportra. Kevéssel délután három előtt a vonat elérte a magasan büszke és kolosszális Harlem-folyó viaduktját (Pusztán véletlenségből láthattam az egyedi panorámát – mivel a vonat Washington D.C. expressz volt. Rendszerint a N. Y-i vonatok szerényebb útvonalon közlekednek és egyenesen a Grand Central Station-re tartanak), s először pillantottam meg New-York ciklopszi körvonalait. Misztikus látvány volt a késő délután aranyló napsütésében; tompa szürkeség álomszerűsége, mely finom szürke füst egére vetül. Város és ég oly egyneműek voltak, hogy az ember aligha lehetett biztos abban, hogy valóban várost lát – hogy az odaképzelt tornyok és csúcsok nem pusztán illúziók. Körülbelül tíz mérföldnyire volt – úgy értve, a felhőkarcolók környéke. Valójában a vonat Long Islandig haladt, hogy ott délre forduljon, míg el nem nyeli egy alagút az East River és Manhattan utcái alatt a Pennsylvania Állomás felé.
Időben ért be az állomásra, s úgy volt, Loveman és Greene kisasszony fog várni rám; ám valamiféle számításbeli baleset okán, a fogadóbizottságot elnyelte a hatalmas pályaudvar. Vártam egy ideig, azután tudományos kutatásba kezdtem, mely végül felfedezte Greene kisasszonyt. Loveman, elkedvetlenedve, visszatért Brooklynba! Földalatti és taxi igénybevételével, Lovemant a Parkside 259. száma alatt értük utol – épp akkor futva össze vele, amikor lejött a lépcsőn. Micsoda találkozás! Loveman rendben van, sőt! Abszurd módon, amennyire Greene kisasszony túlmagasztalja a legtöbb személyt, kétlem, hogy alapvetően tévedett volna még legvadabb Lovemani elragadtatásaiban és ditirambusaiban is. Samuel egy remek ifjú! [. . .]
Összegezvén az út történetét – egy hosszas Lovemani-Theobaldi ülést követően, mely során felolvastam legutóbbi, „Hypnos” című pokoljárásomat, s megkaptam rá a hízelgő ítéletet, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha írtam; Greene kisasszony visszatért a városból, hová észrevétlenül illant el a két Love bemutatkozó szóáradata közben, s mindkét vendéget vacsorára vitte a szomszédos refektóriumba. Korántsem oly kirívóra, mint a Pfisteri lakoma – csupán roston sült csirke volt a menü, oly szerény körettel, melyet nem tudok Mocratesi részletekhez méltóan felidézni – azonban ugyanazon leírásnak megfelelően rendes és kitűnően ízletes étek volt. Visszatértünkkor a 259. alá, hamarosan módunk nyílt üdvözölni a hőn szeretett Kleit, felszabadulván a nappali tennivalók hajszája és a kései étkezés alól. Azután újabb szóáradat következett, mely hajnali egy óráig tartott – jóval azutánig, hogy Greene kisasszony kipenderült saját házából és otthonából éjszakára. A Lokleilo trió egyesült levelet írt Madisonban tartózkodó kölök barátunk részére, beszélgetett még egy keveset, majd szétszéledt. Klei távozott, s a Lolo-kettős nyugovóra tért – Samuelus, a jó öreg inas, ragaszkodott hozzá, hogy a kevésbé edzett és kevésbé könnyű álmú Theobaldus foglalja el az egyetlen rendelkezésre álló hálószobát, míg ő maga leheveredett a szalon kanapéjára – mely ággyá, vagy legalábbis valamiféle ágyszerűséggé alakítható. Nem tudtam rábírni, hogy meggondolja magát – átkozottul nagylelkű alak – s nem volt szívem elárulni neki, hogy egyébként sem aludtam valami sokat!
Rendben megvirradt a péntek, s mindenki elindult Manhattanbe. Loveman és én omnibuszra szálltunk az 5. sugárútig a Metropolitan Művészeti Múzeumhoz, hol az egész napot töltöttük. Micsoda nap! Láttuk Ægyiptus baljóslatú csodáit – beléptünk az ókori Perneb sötét sírjába, melyet kőről-kőre szállítottak ide évezredes helyéről a titokzatos Nílus mentéről (egy másik helyen láttuk egy pap valódi múmiáját Kr. e. 2700-ból – az igazi, fedetlen, barna és elaszott arcát, s valódi, karomszerű kezeit egy szent embernek, ki 4600 évvel ezelőtt élt!). Szintúgy elénk tárultak a tündöklő Hellász dicsőségei – ráleltünk egy ifjú atléta (eredeti – Kr. e. ötödik századi) fejére, mely oly szépséges volt, hogy a költői Lovemanosz egészen megbokrosodott, megvásárolt fél tucat képeslapot róla, s „Hermaphrodite” írása illusztrációjául választotta. A sötét Etruria homályba vesző titkai sem hiányoztak – láttunk egy szekeret, a Kr. e. hatodik századból, mely akár Lucumét, Arnust, vagy Lars Porsennát is hordozhatta a csatában. Gazdagon akadtak festmények is – régi és új mesterektől egyaránt –, s ezek közül sokban leltük legbuzgóbb esztétikai örömünket. Ám számomra a legmagasabb felvillanyozottság – nem pusztán a múzeumok, hanem egész New York kapcsán – saját klasszikus, lelki otthonom fenséges emlékeiből fakadt – a Római Birodaloméból. Abban a pillanatban éreztem Rómát, ahogy a Musaeumba léptem – a főcsarnok olyan, mint egy gigantikus átrium, s a hatást csak erősítette egy hősies (eredeti római) szobor Gallienus római császárról, mely a déli szárnyhoz vezető boltív előtt magasodott. Mily különböző egy olyan görög, mint Lovemanosz, egy olyan rómaihoz képest, mint Theobaldus! Megcsodálta a hellén szépség minden szobrát, míg én bizseregtem a magasztosságtól minden sasorrú, gesztikuláló római konzul vagy császár képmása láttán! Minden fenség csúcsa a Parthenón nagyszabású épületmodellje volt, melyet M. Vipsanius Agrippa háromszoros konzul épített, isteni urunk, Augustus Octavianus principátusa alatt. Ave, Marce, bene fecisti! A jelen modell, mely Charles Chipiez restauráló munkáját dicséri, dicsősége csúcsán mutatja be a fenséges építményt; együtt mindama pompázatos fríz- és szoborművészettel, mely valaha ékesítette és borította. A külcsín lélegzetelállító – ám mikor az ember lehajol és belép!!! A beltér szemlélőjének feje jóval a padlószint felé kerül, egy nagy, kör alakú nyílásban, melyet ilyesfajta bámészkodásra terveztek. Ez oly hatást kelt, mintha magában a templomban állnánk, mivel egy ily hatalmas padló közepéről a falak és kupola kicsinysége természetesként tűnne fel a szemnek. Felemeltem fejem, hogy látóteremből kizárjam a kiábrándító apertúrát és fakorlátot – felemeltem kezem, és tekintetemet végighordoztam sorról-sorra a tornyosuló korinthoszi oszlopokon; fülkéről fülkére, melyekben istenek és megistenült Augustusok heroikus szobrai álltak; márvány szépség és finomság távlatain időztem, s egy aranyberakásos kupolán, mely a világ csodája és dicsősége, s melyről még az Eufráteszen túli, messzi pártusok, és a Rajnán és Dunán túli germánok és szarmaták is suttogtak. Ámultam, egy civis Romanusnak – a Lolii Pagani és a Valerii Messalae patríciusának – növekvő büszkeségével, bámultam a földöntúli nagyságot és kellemet, mely Róma titáni ívek soraiban kifejezett és kikristályosodott fensége és büszke tündöklése volt, s mely több volt, mint puszta hadi dicsőség. S ahogy nézelődtem, gúnyos megvetéssel gondoltam a görögök jelentéktelen művészetére és élvezeteire, s köptem az átkozott babonaság és elpuhultság homályos évszázadainak szürke álmára, mely azután köszöntött be, hogy római világunk kimerültségbe és barbár vérbe pusztult; – a babonaság és elpuhultság a Suburrai és a Tiberisen túli nyomornegyedeket megfertőzött szíriai kultuszok némelyikéből fakadt. [. . .]
A Múzeum után omnibusszal – teljes pályahosszán – és gyalogosan elmentünk a Madison Square-re, s villamosra szálltunk (egy átlagos, zárt, 1895 körülről származó régimódi kocsiba, mely épp olyan volt, mint egy kisvárosi kocsi, annyi különbséggel, hogy áramszedője az alján volt, nem a tetején, s az Avernusi barlangok fölé vágott barázdában futott, javarészt úgy, ahogy egy régi függővasúti kocsi csíptetője), végig a Broadway-en a magas épületek környékéig. A felhőkarcolók bizonyos, hogy meglehetősen egyedi látványt nyújtanak, ám mi nem ezért mentünk oda. A 206-hoz és George Julian Houtain-hez[2] tartottunk. Irodája egy kényelmetlen, szűkös helyiség egy olyan épület kilencedik emeletén, mely eléggé eltörpül a szomszédos Woolworth torony mellett, ám G. Julian nevetésében egy szemernyi feszélyezettség sem volt! Változatlan vén csirkefogó! [. . .] Biztonságban visszaértünk a Parkside-hoz, s Loveman megkönnyebbült sóhajban tört ki, amikor világossá vált számára, Greene kisasszony békésen képes túltenni magát a megrázkódtatáson, hogy nem csupán meglátogattuk Houtain-t, hanem még egy vacsorameghívásnak is eleget teszünk házában másnap este.
Zengjenek a harsonák s peregjenek a dobok,
Hisz a páratlan Morton szekerén ide robog![3]
Épp, amikor már háromnegyedénél jártunk a kiváló vacsorának, melyet Greene kisasszony készített, beviharzott a jó öreg szélkötő, hogy elcipeljen bennünket egy ostoba házi hangversenyre, melyre mindenáron el akart menni a becsületes úr. Az Egyesült egy volt tagjának – bizonyos Adeline E. Leiser – otthonában rendezték, s a helyi amatőrök többsége, jószívű vendéglátónkkal egyetemben, nem rajongott túlságosan a dologért, mivel nem kaptak rá meghívót. Lovemannek és nekem ez nem hangzott túl hívogatóan (pardon a szójátékért), azonban ördög vigye el, közel bármit megtennénk a jó öreg Jimnek. [. . .]
[. . .] Elmentünk – és sikeresen ébren maradtunk a lanton játszott burzsoá viktorianizmus teljes műsora alatt. Az egyik énekes majdhogynem tudott is volna énekelni, ha rendes dalt kap, míg egy szalmaszőke, teherautó-sofőrre emlékeztető fiatalember nemes szolgálatot nyújtott kürtjével az egyértelmű elbóbiskolás örökös veszélyének elhárításában. A legjobb mozzanat Mortoniustól származott – egy pár drámai előadás, melyek közül a második „Monk” Lewis elhíresült téboly-jelenete volt – a „nem-vagyok-őrült-de-hamarosan-azzá-válok” dolog. James F. pompásan levezette, egy sikoltással és a padlóra zuhanással. K. C. E.[4] (B. P. C.) körökben nagy elismerésnek örvend eme előadásért. A hármasban – Lovemanus-Mortonius-Theobaldus – megtett séta vissza a Parkside-hoz volt az este legjobb része; irodalmi vitát folytattunk, melynek az Erzsébet-kori drámaírók voltak fő összetevői. Morton az ajtó előtt intett nekünk búcsút, s amikor bejutottunk, cetlit leltünk Greene kisasszonytól, miszerint nem lesz otthon másnap reggel és szerezzünk magunknak reggelit. (N. B. Loveman szerezte be a reggelit.)
A szombat városnéző nap volt – s ki is kívánhatna jobb idegenvezetőt, mint – jó öreg Klei barátunkat? Mindannyian – Loveman-Theobald, Mortonius, és Klei, a Woolworth Épület előtt találkoztunk, azután, hogy a két Love ábrándosan belemerült egy régi könyvárudákat érintő körútba a Vesey-Street-en. (Beszereztem némi jóféle Poe-iánát) Az összegyűlt társulat első lépése felfelé irányult – egyenesen fel N. Y. legtetejére! Bugrisonként fél dukátot kóstál, és megéri. Loveman szédült, de nagyapád nem – isten a megmondhatója, milyen kemény erőfeszítéseket tettem, amikor tíz éves voltam, hogy legyőzzem örökös hajlamomat a magasságokban való szédelgésre! Vasúti állványokon és ördög tudja, miken nem sétáltam! No de elkalandoztam. Egész Manhattan, Brooklyn, és Jersey City alant fekszik, kiterítve, mint egy térkép – tulajdonképpen, mondtam is Mortoniusnak, hogy a városrendezők kiváló munkát végeztek azon a téren, hogy majdnem olyan jól alkották meg a helyet, mint amilyen a térkép otthoni Hammond Atlaszomban.
Hosszas leereszkedésünket követően, útra keltünk Louis Keila műtermébe, hol múlhatatlan márványba (gipszbe) oltva pihen James Ferdinandunk vésett (modellezett) képmása. [. . .] Keila után, könyvárudák. Mindenki otthon érezte magát, még ha a nyüzsgő és messzi Novum-Eboracumról is van szó. Azután élelmiszerüzletbe és valami 1919 utáni ivóba mentünk, (Klei és Sam coca-colát, Theobaldus narancs szénsavast ivott) s aztán földalattira szálltunk a pénzügyi negyed felé. A földalatti állomásán láttuk Houtain eladásra kínált Home Brew-ját, melyből kifinomult hanyagsággal felvettem egy példányt s rámutattam nevemre és munkámra . . . . . Elismert szerző meg minden . . . . . Azután a Régi New-Yorkban bukkantunk felszínre – a pénzügyi negyedben, mely a holland és korai brit időkben a város szíve volt. A Wall St. volt a régi északi határ – olyan falut foglalt magába, mely mellett Appleton metropolisznak és még Elroy is nagyvárosnak tűnne. A Trinity Church a brit időszak aranykorát képviseli – tisztelegtem előtte –, nem egyházi csúfságként, hanem a Királyi uralkodás szimbólumaként. Itt megtekinthettük felhőkarcolók látképét, mely kapcsán halvány visszfénye ébredt bennem Klei szülővárosa iránt tanúsított rajongásának. Most ismét a földalatti következett – Brooklyn felé. Egy idegen átutazó is megmondhatja, mikor jár a folyó alatt (mely valójában egy tengerszoros, nem „folyó”), a dobhártyáira feszülő nyomásból ítélve – az alagút roppant mélyen van. Amikor feljöttünk a szabad levegőre, a Templomok Városába kerültünk, [. . .] s egy hússütödébe igyekeztünk, hogy csillapítsuk Klei kínzó gyomorkorgását. [. . .] Következőként útba ejtettük a régi lakónegyedet, mely Boston Back Bay-ének egyetlen másolata a világon. Egy centben lefogadtam volna, hogy a Beacon-Street-en állok, és a Charles csillan meg a nagy téglaépületek között. A Montague St.-en rábukkantunk egy elhagyatott kertre és egy omladozó lépcsősorra, melyek mindkét költőt ábrándozásra sarkallták – talán rálelhetsz némi visszhangjára némely amatőr lapban. Ám az igazán nagy dolog a Manhattan híd volt, s az ott elénk táruló New-York látképe. Ott leltem rá arra, mely szememben felülmúlta Klei szülővárosának szépségeivel kapcsolatos elfogultságát. A város az alkonyati vizekből magasodott; ridegen, büszkén, s gyönyörűen; a csoda keleti városaként, melynek testvérei a hegyvonulatok. Páratlan volt a föld összes városa között, hisz a bíbor ködfoszlányok fölött oly tornyok, csúcsok, s piramisok emelkedtek, melyekről csupán az Oxuson túli, ópiumfüstös vidékeken álmodhat az ember; virágokhoz hasonlóan s kecsesen bontották szirmaikat; hidak, melyeken tündérek szökellnek fel az égbe; látomások óriásokról, melyek a fellegekkel játszadoznak. Csak Dunsany alkothatná meg méltó párját, s ő is csak álmokban. S miközben eme káprázatos jelenés képét néztem, így szóltam a körülöttem álló bölcs férfiakhoz: „Lássátok a föld szépségét, mely ásványi, titáni, s fagyott; akárcsak egy jégpalota a legmesszibb észak sarkvidékén, melyben semmi emberi kéz általi nincs. Mert így született a világ, s a tűnődő hold. S ahogyan soha nem ismert és soha nem ismertetett rovarok meleg tengerekben építkeznek a szerteágazó és pompás korall mezőinek finom szépségében; úgy emelték az emberként ismert rovarok, melyekből keveset ismerünk s keveset ismertetünk, eme egekbe nyúló csúcsait a lélegző kőnek. Legyünk türelemmel. Nem sokáig fognak rovarok rajzani a föld színén, ám sokáig fognak állni a szépség emlékei, melyeknek megteremtése volt feladatuk. S midőn a világ jégbe borul és a mennyek elsötétülnek, s az életnek nevezett gúnyos tréfa messzi feledésbe merül; akkor vöröslő csillagok fogják inni eme szótlan kővirágokból ama boldogságot és gyönyörűséget, melyeket a csillagok örömére teremtettek.”[5]
[. . .] Vasárnap reggel Loveman és én felfedeztük a Prospect Parkot, megetettük a mókusokat, és irodalomról beszélgettünk. Délben kattintgattam kicsit kodakomat, mely során ott talált ránk az újonc, ifjú ünnepelt, kinek személyére összpontosult elsődleges érdeklődésünk az út teljes hátralévő részére –
IFJ. FRANK BELKNAP LONG.
Long, kinek fantáziáit kétségkívül olvastad már (úgy emlékszem, egyiket tévesen Theobaldi anyagnak hitted!), kivételes, húszéves ifjú, ki alig néz ki tizenötnek. Sötét és vékony, sűrű, majdnem fekete hajjal és finom, jóvágású arccal, mely még nem látott beretvát. Úgy vélem, kedveli a bajuszszőrök csekélyke gyűjteményét – nagyjából hat szállal egyik és öt szállal a másik oldalon –, mely szorgalmas ápolással egy nap felerősítheti valódi hasonlóságát első számú példaképéhez – Edgar Allan Poe-hoz. Long valóságos szabászati csoda, kamáslijaitól fedorájáig – kétségtelen, hogy egy nap sétapálcát hord majd – és oly divattal él, mely finoman utal a Poe-ra és a poétára. Hogy szeszélyből unalmas előkelősködőként festeném le? Ezt felejtsd el, fiam! A kölyök egy kisebb csoda – egy második Galpinius –, roppant finom és mérhetetlenül szívélyes! Tudós; fantaszta; prózaköltő; őszinte és intelligens követője Poe-nak, Baudelaire-nek, s a francia dekadenseknek. Oly szerény, mint Loveman maga, és az évek bizonyára lenyűgöző tehetségeket fognak fejleszteni benne. Talán elfogult vagyok, hisz azzal hízelgett nekem, hogy tudomásomra hozta, képemet mindig zsebkönyvében hordja (!!), bár nem hinném, hogy az volnék. Loveman osztja véleményem, s még öntelt kis Galbánk is kezdi elfogadni őt. Long cinikus és a Voltaire-i típusból való deista – materialista lesz belőle, még mielőtt kijárná a főiskolát. A N. Y.-i Egyetemre jár, ám most halaszt, tavaly téli vakbélműtétéből való felépülése okán. Lemondtak életéről, s még most is kötéseket visel. Még most sem tud könnyedén járni, s minden este le kell pihennie kilenc órakor.
Ebédnél – egy-harminc táján – jelen volt Loveman, Theobald, Long, Greene kisasszony, s utóbbi bakfis utódja, úgynevezett Florence – egy szemtelen, elkényeztetett, és roppantul önfejű gyerek, jóval keményebb vonásokkal, mint kegyes édesanyja. Nem fejeződött be az étkezési gyakorlat, míg el nem kezdett összegyűlni egy népesebb társaság – mivel eme vasárnap lett kijelölve, mint alkalmas idő egy igen reprezentatív Kék Ceruza (Blue Pencil) konklávéra, az isteni Lovemanust megtisztelendő. [. . .]
A gyűlés, melyről Mortonius egy előadás okán hiányzott, alkonyatkor oszlott fel; mi után Greene kisasszony, ki nem képes két egymást követő másodpercig nyugton maradni, átkalauzolt Lovemant és engem a Prospect Parkon, melyet már feltérképeztünk. A 259-hez való visszatértünkkor, Mortoniust a küszöbön találtunk; s kedvessége oly felfuvalkodott fogadtatásra lelt, hogy fellázadt angolszász büszkeségem! Saját, velejéig brit szárnyam alá vettem őt, s hagytam, hogy az idegenek maguk kóboroljanak az est hátralévő részében; melybe beletartozott a vacsora is (hogy falnak ezek a jómadarak!) és egy séta, megtekintendő az elhíresült „White Way”-t és villanyfénybe vont lakosait. A világítás egyedi és nagyszabású, azonban nem különösebben lenyűgöző, és semmiképpen nem igazán művészi. A 6. sugárút és 42. utca sarkán lévő magasvasúti állomásnál elvesztettem angolszász földim, kinek otthona messze északra van, Harlem fél-afrikai dzsungeleiben; s a megfogyatkozott társaság elballagott egy elegáns étkezdébe, hol a pincérek alig beszéltek angolul és egyetlen folt sem éktelenkedett makulátlan ingmellükön. Ismét evés következett – uramisten! Miből van ezeknek a gyomra! Vendéglátónőnk sűrű eperkészítményt rendelt, mely valószínűleg közeli rokonságban áll azzal, melyet neked adott a Ppffisterben – s melyből csak azért voltam képes fogyasztani, mert a korábbi étkezést udvarias kifogás tárgyává tettem.
Azután földalattival ismét a Parksidehoz mentünk – majd többé-kevésbé feledésbe merült a többi. Kemény munka volt meggyőzni Lovemant, hogy mindezidáig N. Y.-ban maradjon, azonban a tökéletes csapatmunka megtette hatását. Belátta, hogy nem kaphat állást, noha Greene kisasszony őrült nagylelkűséggel próbálkozott szerezni neki egyet – még az utolsó pillanatig is.
A hétfő Long-Poe nap volt. Ebéd Longnál, majd egy lehető legnagyszabásúbb felfedezőút a Poe-házhoz, Fordhambe – Manhattan területének északi részére, de még a jókora környék jelen határain belül. Loveman és én korán indultunk és elmentünk a Közkönyvtárba, később felszálltunk egy Riverside Drive-i omnibuszra és tizenegy-harminckor értünk a Long-lakáshoz. A Greene-lakás, csekélyebb mércével mérve, nagyon elegáns, azonban a Long-háztartás igazán „nagyszabású”. Fényűző hely a 100. utca és a West End sugárút sarkán – az ember festői célállomáson száll lesz a ‘buszról a 100-on és a Riv. Drive-on, egy ponton, melyet egy tűzoltóemlékmű díszít, rajta a legcsodásabban ízléstelen és anakronisztikus domborművekkel. Loveman és én egyetértettünk egy dologban – hogy mindennemű igazán remek szobrászművészet teljességgel kihalt a hellén időszakkal bezárólag. Long atyja fogorvos – szívélyes, ötvenhárom éves fickó, kinek szórakozottsága felől akár fordítva is olvashatnánk a számokat. Ifj. Frank – ki hóbortos szüleitől kapta a „Belknap” nevet – tőle örökölte fiatalosságát. Az idősebb Long sűrű, fekete, árnyalatnyi ősz száltól mentes hajtömeget viselt, s kisfiús arcán egy árva barázda sem húzódott. A háború alatt ellenőrzés alá vonták behívójának regisztrációs kártyája miatt! Mrs. Long rendkívül művelt, s mérhetetlenül érdeklődik egy szem csibéje eredményei iránt. Időnként „kedvesemnek” és „aranyomnak” hívja, a társaság füle hallatára – s ő elszántan tűri, bár nem leli benne észrevehető örömét. Kivételes fiú! Az ifjú Belknap, egyébként, húzódozik és viszolyog szülővárosától, New-Yorktól – azt mondja, aljas és nyomasztó, és hogy csupán akkor derül fel igazán, amikor nyárra Maine-be utaznak. Még Atlantic City, hová gyakran ellátogatnak, sem elég mezei eme finom kis Melibeusnak!
Az ebéd Longéknál roppant hivatalos intézmény – minden szokványos fogás szigorú sorrendben követi egymást, a gyümölcsöktől a levesen, húson, salátán, stb. stb.-n át egy alkalomszerűen illendő desszertig. Jaj a cselédnek, ki összekeveri a menüt vagy felcseréli a fogásokat – egy ilyen baklövés megesett eme alkalom során, és Mrs. Long alaposan tudomásunkra hozta, hogy a vétkes alárendelt szolgálatai a héttel bezárólag véget érnek! A Long-háztartás fényét emeli két papagáj és egy pompás „coon” macska Maine-ből – fényűző teremtmény, selymes bundával, ki az egyszerű „Felis” névre hallgat, melyet szerető ifjú gazdája ruházott rá. Következő Conservative-om tartalmazni fog Belknap Kölyöktől egy prózaverset, melyet „Felis” ihletett.[6] A desszert idejének táján befutott a jó öreg James F. – és Samuelusnak el kellett viharzania, egy végül eredménytelennek bizonyult üzleti telefonhívás okán. Ez késleltette a fordhami kiruccanást – vártunk, míg Loveman felhív bennünket a városból, hogy megmondja, el tud-e jönni vagy sem. Nem tudott, így Jim, Belknap, és Nagyapó egymagukban indultak útnak – ez volt az első, száz százalékban árja, angolszász társulat, mely összegyűlt a teljes „találkozó” ideje alatt! ISTEN ÓVJA A KIRÁLYT. Mi, az uralkodó brit gyökerek, kik a telepesek eme rendszerét alapították, északra indultunk, hogy felvegyük az ifjú Keilt[7], ki egy új Woolworth épület tetején él Fordhamben – egy Bunker Hill Emlékmű kicsinyített másában, melyben nincs felvonó, s melynek végeláthatatlan lépcsői túlságosan soknak bizonyultak kicsi Longocskánknak. Végül felértünk, ám Paul Livingstont házon kívül találtuk. Anyja és húga feltálaltak némi ízetlen limonádét és szikkadt süteményt, (ismét ettünk, ama Long-lakoma után!) s végül megjelent a hiányzó ifjú is. Azonmód a négyes, még mindig száz százalékosan árja összetétellel, elindult egy bronxi omnibuszhoz – és Poe-hoz.
Épp túl későn értünk a házhoz, hogy bejussunk, de a külcsín szemet gyönyörködtető volt. 1913 előtt szégyenszámba ment – bármily vén lakónak kiadták és felismerhetetlenségig módosították. Az említett évben megvásárolta egy emléktársaság, elszállították az örökké szertepöffeszkedő lakóházhullám útjából egy parkban lévő biztonságos pontra, s visszaállították 1844–49 közötti küllemét. Még a kertet is újrateremtették, olyanformán, ahogy a Poe-korszak nyomatain látható – a sétányokkal és fákkal együtt. Mára olyan dolog, mely megdobogtatja a szívet. Fordham mára reménytelenül beleolvadt a magasvasutak, a lakóházvonulatok, buszok, és körutak szilárd tömegébe, mely New-Yorkot képezi. Ám Poe idejében mágikus varázzsal bíró falu volt, zöldellő árkádokkal, csörgedező patakokkal, s illatos erdei utakkal, melyek a régies és ódon Highbridge-hez vezettek – a nagy ember egyik kedvenc úticéljához. Rá fogsz jönni, mily szépséget rombolt le a pokolian mohó város, ha eltűnődsz, hogy a „Landor Ház” vázlatát részben a szerző saját szerény, bérelt háza ihlette.
Hat-harminckor találkozónk volt Klei-el a Pub. Libe lépcsőn, így hamarosan búcsút intettünk a gyönyörű emlékek helyének. Keilnak haza kellett mennie, és Long egészsége nem tette lehetővé számára, hogy részt vegyen az esti kiruccanáson, ám utóbbi kölyök olyannyira vágyott rá, hogy viszontlássa Lovemant, hogy elutazott velünk a magasvasúton a belvárosba, csak hogy visszaszálljon rá, amint tiszteletét tette az Isteni Szírnek – nem beszélve az örökké szívélyes Klei-ről. Nem volt biztos, hogy Lovemant rá lehet bírni még egy napi maradásra – még azt sem tudtam megígértetni vele, hogy aznap késő éjszakáig időzzön! Long távozása után – újabb étkezés! Egy önkiszolgáló, olcsó alagsori vendéglőben – zabálás és dorbézolás – bah! Ám egy idő után sikerült elválasztanunk Klei-t a táljától és kineveztük egy körséta vezetőjévé. Párokban sétáltunk – Klei-Lo elöl, Loveman-Morton hátul – így különítményem a jó öreg providence-i Kleiner-látogatásokra emlékeztetett. Greene kisasszony talán említette neked, hogy Klei igen visszafejlődött a Houtain-nel való összemelegedése révén – azonban ez csupán felületesen igaz. Ha egy hétig vendégül láthatnám Providence-ben, vissza tudnám hozni a régi Kleinert . . . . . Lovemannek és nekem bevallotta, hogy időnként azt kívánja, bár soha ne hagyta volt el régi álomvilágát. Klei, jó öreg ifjú! Utunk végighaladt az 5. sugárúton a Washington-Square-ig – valaha a III. György ideje alatti divatos társadalom központja volt, mára azonban roppantul leromlott. Jöttek s mentek itt a „Greenwich Village”-i tébolyultak – s van némi kilátás a régi dicsőség legalább részleges helyreállítására. Van ott egy római diadalív, mely alatt diadalmas patrícius büszkeségével sétáltam át. Közel egy órán keresztül ültünk egy padon eme tisztáson, megvitatva mindenfajta ismeretet. Azután közelgett egy Írók Egylete-találkozó (Writers’ Club) órája. Klei és Jim mindketten tovább időztek, ám a korábban lámpalázas J. Ferdnek mennie kellett, mert felszólalása volt. Micsoda szónok! Ez volt végső búcsúnk, mivel Loveman bizalmasan tudtunkra adta, hogy ha marad még egy napig, csupán Long és magam társaságára tart igényt – eme sajátos választás miértjének csak az úr a megmondhatója.
Klei, immár a hármasban, a szombati társaság ugyanazon tagjaival történő felfedezőút vezetőjeként, a továbbiakban a nyomornegyedekbe kalauzolt bennünket; végcélként „Chinatownnal”. Uramisten – micsoda mocskos hely! Úgy gondoltam, Providence-nek is megvannak a nyomornegyedei, csakúgy, mint az ódon Bostoniumnak; de átkozott legyek, ha valaha is láttam N. Y. alsó East Side-jának burjánzó ólhangulatához hasonlót! Javaslatomra az utca közepén sétáltunk, mivel a kapcsolat a járdák mindenféle népével, melyek úgy ömlöttek elő hasas téglaviskóikból, mintha a helyiségek kapacitása nem bírná el a rajzó tömeget, semmiképpen nem volt kívánatos. Bár időnként furcsán elhagyatott területeket is érintettünk – eme disznóknak, kétségtelen, ösztönös rajzási irányuk van, melyet egyetlen átlagos biológus sem volna képes megfejteni. Isten tudja, mifélék – zsidók, olaszok, elkülönülőek vagy kevertek, őslakos ír maradványok lehetséges vonásaival és a Távol-Kelet egzotikus utalásaival – párolódó, intellektus nélküli, korcs hús elfajzott tömege, mely visszataszító szemnek, orrnak, s képzeletnek – az egek adnák, hogy egy kegyes ciángázroham megfojtsa az egész gigantikus torzszüleményt, pontot tegyen a nyomor végére, és kitakarítsa a helyet. Az utcák, még a közepükön is, mocskosak a régi papír- és zöldséghulladéktól – valószínűleg az utcaseprők nem szeretik bepiszkítani fehér egyenruháikat azáltal, hogy ilyen bugyrokba látogatnak.
S aztán elénk tárult Chinatown. Itt tisztaság uralkodott, mivel bizonyos vállalkozó városnézőkocsi-tulajdonosok egyfajta helyi színárnyalat székhelyeként használják – hamis ópiumcsehóik vannak, melyeket valódinak állítanak be. A Doyers St., a főútvonal, keskeny és kanyargós. Lenyűgözően keleties, és Loveman lelkendezett a helyiek ördögi ábrázatán. Valószínűleg a bennszülött munkásosztály átlagos, alacsony kasztbeli fiziognómiája volt, mi annyira lenyűgözte – de istenemre mondom! a költő onnan merítsen ihletet, ahonnan tud!
A Bowery-n bukkantunk ki, és továbbmentünk, hogy átkeljünk a Manhattan hídon Brooklynba. Itt láthattuk a város elektromosan megvilágított látképét, azonban nem ért fel ama virágszerű, szépséges vízióval az alkonyatban, mikor lágyan aranyló csúcsok magasodtak az égre, hogy frigyre lépjenek az este első csillagaival. Loveman és én átkozottul közel álltunk ahhoz, hogy belepusztuljunk a kóborlásba, ám én nem voltam hajlandó kimutatni. Morton az általa valaha látott leghidegvérűbb és legrendíthetetlenebb személynek nevezett, kinek cinikus egyensúlyát még egy River Beach-et feldúló mennykőcsapás sem tudná megrázni, így elhatároztam, vagy eleget teszek hízelgésének, vagy talpon és nevetség tárgyaként omlok össze holtan. Hogy bírja Klei az ilyesfajta kóborlást, csak a város helyi, kisebb istenei tudnának rávilágítani. Mire elértünk a hazafelé irányuló földalattihoz, kész voltam megírni a két Love együttes elégiáját.
A kedd reggel – az utolsó teljes nap – meglehetősen álmatag vendégként talált rám. Elmentem és vásároltam egy sürgetően szükséges új gallért, és visszatértem pihenni a néptelen lakásba, mialatt Loveman és Greene kisasszony saját nagyvárosi dolgaikat intézték. Délre találkozót szerveztem Lovemannel a Pub. Libe-nél – ám jaj! Elaludtam és közel egy órát késtem! Újfent Longnál ebédeltünk, s egy egészen más menüsort kaptunk, mely épp oly gondos részletekkel bírt, mint első látogatásunkkor. Rendszerint így rendezik a dolgot – mindannyian így tennénk, semmi kétség, ha meglenne a rávalónk! Fel tudom idézni nyomait saját háztartásomból, messzi ifjúkoromból, mielőtt még a rideg ínség rá nem nyomta volna legelnyomóbb bélyegét. A megpróbáltatás után ismét észak felé vettük az irányt, szentélyéhez az egyetlen életteli erőnek, mellyel Amerika eleddig hozzájárult a világirodalom általános folyamához. A nap, mint tartózkodásunk mindegyike, pompásan és az évszaktól szokatlanul meleg volt – mely csodásan adott erőt trópuskedvelő szervezetemnek.
Fordhamben – Pegānanak hála – nyitva találtuk a Poe házat, s mindjárt be is léptünk egy apró varázsvilágba. Szegény Poe, eme nélkülöző teremtés, kit a nyomorúság helyről-helyre űzött bérelt házakban és híján saját, örökölt berendezési tárgyaknak, roppant keveset hagyott hátra, mellyel az enteriőrt díszíthették; de ott van saját íróasztala, és a szék, melyben megírta az „Annabel Lee”-t, és az ágy, melyen felesége meghalt. A további berendezést fél-régiségekből válogatták össze, szigorú összhangban a korszak ismert stílusaival és a változatos beszámolók alapján Poe-ról és otthonáról, melyek saját kezűleg írt, hozzá intézett, vagy róla szóló levelekből származtak. Vélhető, hogy meglehetős pontossággal reprezentálják a ház aktuális bútorzatát Poe bentlakásának idejéből. Barátunk, Burton Rascoe, egykor a Chitrib és mostanság a N. Y.-i Tribün(N. Y. Tribune) munkatársa, nemrégiben készített egy fafejű írást a ház leírásával – ‘Poe berendezési ízléséről’ beszélt, mintha a tárgyak valóban az övéi lettek volna. A házban több Poe-mellszobor, pár esetlenül kitömött holló, és néhány jó Poe-portré is van. Kiállították kézírásának mintáit és egy hajtincsét. A légkör rátelepszik és végül hatalmába keríti az embert – oly rettenetesen eleven – a negyvenes évek idéződnek meg minden komor részletben. Megmutatkozik a szánnivaló szegénység – valami sötét hangulat időzik a helyen. Láthatatlan denevérszárnyak surranását éreztem arcomon, amint áthaladtam egy kopár, szűk folyosón . . . . . a ház oly szánalmasan kicsiny . . . . . s ily iszonyatos dolgok íródtak benne. Ilyen volt annak a férfinek az otthona, kinek valószínűleg minden általam birtokolt, valódi művészi impulzust és módszert köszönhetek. Mesteremnek – a nagy eredetinek, kinek titáni erejét csupán erőtlenül másolhatom . . . . . Edgar Allan Poe-nak.
Pokolian nehéz volt elszakadni, de meg kellett tenni. Felpattantunk a magasvasútra abbéli igyekezetünkben, hogy eljussunk a Természettudományi Múzeumba, de nicsak! Kis helyi, N. Y.-i vezetőnk, Belknap, tévedésből rossz vonatra szállt és a nyugati helyett a Central Park keleti oldalára vitt bennünket! Fenébe! Mivel már megbeszéltük Greene kisasszonnyal a találkozót az 57. utcánál, nem volt időnk átvágni, de azzal vigasztalódtunk, hogy lassan legyalogoltunk a városba a szépséges rus in urbe mentén. Kora tavasz volt – s néhány korai virág már szirmait bontotta. Fehérlettek a magnóliák, s néhány egyéb, virágzó cserje oly finom látványt nyújtott, mint egy japán nyomat. Zápor kerekedett, és egy fenséges ház tornácán kerestünk menedéket. Azután nyugaton kitisztult az ég – aranylóan sütött a nap, s szivárvány tűnt fel keleten. (Loveman NYUGATON kereste – hm! A poétikus lélek nem tudományos pontosság alapján működik!)
Greene kisasszonnyal kalapüzlete előtt találkoztunk, és szertartásos búcsút követően a kölyök Long felkerekedett az északra tartó magasvasúthoz. Nagy kár, hogy nem tudott velünk tartani – de ügyelnie kell lábadozó szervezetére. Mikor jobban lesz, ő és Mortonius remek cimborák lesznek – Jim Ferd mérhetetlen atyai csodálattal adózik felé szokatlan tulajdonságai okán. Mindeközben egyre közelebbi kapcsolatba kerül az Egyesülttel – Lovemannel, Galpinnal, s Theobalddal. Remek Kölyök, mind megmondhatjuk! A búcsút követően a maradék triád elzarándokolt egy félszuterén kávézóba a 49. utcán, hol a bőkezű Greene kisasszony, úgy tűnt, határozott erőfeszítést tett arra, hogy kivásárolja a helyet. Valójában úgy vélem, hogy ez az, amit átlagos, olasz stílusú ebédjüknek hívnak – de szeretném látni az emberi lényt, aki képes az egészet elfogyasztani! Azon gondolkodom, vajon mit kezdhetnek az óhatatlan maradékkal? Csirke, spagetti, és egyebek szerepeltek az ételsorban – átkozott legyek, ha fel tudom idézni mind. A fogások sorrendjében semmi rokonság nem volt az angolszász tálalási szokásokkal, és isten a megmondhatója, hogy a felükkel sem próbáltam megbirkózni. Amikor elszabadultunk, az a 49. utcai Színházban bemutatott, okosan bolondos keverékű moszkvai, „Chauve Souris” című kabaré előadása okán történt, melyet egy komikusan vaskos, dagályos szónoklatokkal és csekély angollal dolgozó fickó adott elő, név szerint Nikita Balief {orosz} (korlátozott nyelvészeti ismereteid alapján az asszír ékírás terén, lefordítom neked – Nikita Balieff.) Helyenként balzsamos zagyvaság volt, de annak meglehetősen kitűnő. A legkiemelkedőbb mozzanat azoknak a bogaras alakoknak a társulata volt, akik utánozhatatlan elmésséggel fából készült katonáknak voltak felöltöztetve. Zenés játékuk igencsak nagyhangú volt – kidöntötte a ház oldalát. Hidd el nekem – pár év, és botcsinálta társulatok próbálják majd elvinni a darabot minden porfészekbe, a lehető legrövidebb idő alatt! Aranytojást tojó tyúk, efelől nincs kétség! Amikor a műsor véget ért, fene vigye a szerencsénk, ismét zuhogott, ám az ég minden vizes haragja sem tudta volna letörni az elnyomhatatlan Greene kisasszony kedélyét – így a készséges vendégeket a harminc-valahányadik utcára, egy orosz étterembe kalauzolta (megint étkek – bah!). Fogyasztottunk némi süteményt és kávét, majd végül nekivágtunk a Parkside-hoz vezető útnak. Greene kisasszony távozása után, Loveman és én végeztünk csomagjaink bepakolásával és felkészültünk, hogy kis időre nyugovóra térjünk, mielőtt másnap egyszerre kerekednénk fel ellenkező irányokba. Adott nekem néhány könyvet, amelyekről emlékezhetek rá – kiváló fiú!
Szerdán korán keltünk, és Greene kisasszony földalattival elkalauzolt bennünket a Grand Central Stationhöz. Nem semmi állomás, ám nem olyan művészi, mint a Pennsylvania – vagy, ha már itt tartunk, a Union Station Worcesterben. Viszont mérföldekkel ver bármit Bostonból vagy Providence-ből. Vonatom délelőtt nyolc-harmincháromkor indult keleti irányban; Lovemané nyugati irányban nyolc-negyvenötkor. Az enyém volt a N.Y.N.H.S.H.; övé a N.Y.C. & H.R. Greene kisasszony egyszerre mondott búcsút a párosnak, amint elérkezett az ideje, hogy az 57. utcára és dolgozni menjen; s annak után Lovemanus és én egy olyan görög és római módján társalogtunk, kik hamarosan testvéries barátságban válnak el. Elérkezett a vonatindulás ideje. Jó ülést kaptam és az egész utat átaludtam hazáig, így a következő látvány, amire emlékszem, saját, márványkupolás R. I. Állami Parlamentünk volt, egy azonosan márványfős törvényhozás székhelye. Lovemannek embert próbáló útja volt – zajos utastársak, álmatlanság, és általános unalom. Az ő utazása ráadásul több mint kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém. Egy-húszkor már Providence földjén jártam, míg ő éjfélig nem ért el Clevelandbe. Emlékezetes kaland volt ez. Míg tartott, nagyon jól viseltem, noha nem aludtam sokat. Utána kevés más dolgot műveltem az alváson kívül – még mostanra is alig hevertem ki! De megérte.
[1] Lovecraft „Samuel Loveman úr Költészetéről és Drámájáról, Erzsébetkori Stílusban” („Samuel Loveman, Esquire, on His Poetry and Drama, Writ in the Elizabethan Style” című versére utal, Dowdell’s Bearcat 4, 5. szám (1915. december): [7]. „Howard Phillips Lovecraft” című értekezésében, Loveman felidézi, hogy Lovecraft első, hozzá írt levele valóban azért keletkezett, hogy kiderítse, Loveman él-e még.
[2] George Julian Houtain amatőr író volt, aki feleségével, E. Dorothy Houtain-nel együtt, 1921-ben megalapította a kérészéletű, Home Brew című humormagazint. Lovecraft két, folytatásos elbeszéléssel járult hozzá, a „Herbert West– Újraélesztő” („Herbert West– Reanimator”) (1922) és az „A Settenkedő Rémület” („The Lurking Fear”) (1923) novellákkal.
[3] A sorok Lovecraft akkor még kiadatlan verséből, a „The Isaacsonio-Mortoniad”-ból (1915) származnak, mely egy szatíra két amatőr szerzőről, Charles D. Isaacsonról és James Ferdinand Mortonról. Morton később Lovecraft legközelebbi barátainak egyike lett.
[4] A Kék Ceruza Egylet (Blue Pencil Club), egy amatőr csoportosulás Brooklynban.
[5] Ez a szakasz Lord Dunsany New Yorkról írt prózaversének, „A Csoda Városá”-nak („A City of Wonder”) imitációja, mely a Három Félteke Meséiben (Tales of Three Hemispheres) (1919) jelent meg.
[6] Frank Belknap Long: „Felis: Egy prózavers” („Felis: A Prose Poem”), Conservative 13. szám (1923. július): 3-4.
[7] Paul Livingston Keil. A Poe-háznál Lovecraftról, Longról, és Mortonról készített fényképét gyakran reprodukálták. Később írt egy memoárt: „Találkoztam Lovecrafttal” („I Met Lovecraft”), Phoenix 3., 6. szám (1944. július): 149.