Folytatjuk H. P. Lovecraft levelezésének feltárását, hogy mindenki számára kikristályosodjanak Lovecraft személyiségének valódi értékei, és végre eloszlassunk jó pár, a köztudatba mélyen beágyazódott tévhitet.
Lovecraft csupán néhány hónappal az I. Világháború kitörése előtt csatlakozott az amatőr újságírás mozgalmához. Buzgó anglomániája az Egyesült Államok háborúban való semlegességének éles kritikájára sarkallta; és gyenge egészsége dacára nem késlekedett, és megpróbálta besoroztatni magát, amikor 1917 tavaszán az Egyesült Államok végül belépett a háborúba.
Rheinhart Kleiner részére, 1917. május 23.
Rövid idővel ezelőtt, a világon való teljes haszontalanságom hatására, módom nyílt rá, hogy megkíséreljem besoroztatásom, majdhogynem alkalmatlan állapotom ellenére. Azzal érveltem, ha egy hamarosan Franciaországba induló ezredet választok; idegeimet képes vagyok nem elhanyagolható módon olyannyira megacélosítani, hogy az megóv, míg egy golyó vagy repeszgránát szilánkja egyszer s mindenkorra, hatékonyan kiiktat engem. Tehát megjelentem a Rhode Island-i Nemzeti Gárda toborzóállomásán, s beadtam jelentkezésem bármely egységhez, amely először frontra vonul. Technikai és különleges kiképzésem híján, azt mondták, nem léphetek be a Harctéri Tüzérséghez, mely elsőként távozik; azonban átnyújtottak nekem egy űrlapot, mellyel jelentkezhetek a Parti Tüzérséghez, mely a Narragansett-öböl egyik erődjében töltött rövid, védelmi előkészítő időszak után indul. A számomra feltett gyerekes kérdések nem voltak sokat sejtetőek, és ami a fizikai követelményeket illeti, tartósan alkalmatlannak bizonyultam volna. Pusztán olyan specifikus kórságok kerültek szóba betegségek terén, melyektől soha nem szenvedtem, és némelyikről még csak soha nem is hallottam. Az orvosi vizsgálat csupán fő szervi bajokra irányult, melyekből egy sem sújt, s hamarosan azon kaptam magam (legalábbis úgy gondoltam), hogy annak rendje és módja szerint beiktatott közlegény lettem a Rhode Island-i Nemzeti Gárda 9. századában! Mint sejtheted, eme elszánt vállalkozásra anélkül vállalkoztam, hogy értesítettem volna anyámat; s mint ugyancsak sejtheted, az otthoniak a legkevésbé sem csak legyintettek rá. Tulajdonképpen, anyám majdnem elájult a hír hallatán, mivel tudta, hogy csak ritka esetben élheti túl a magamfajta nyápic a tábori élet rigorózus rutinját. Megtett lépései hamar rövidre zárták katonai pályafutásomat. Csupán néhány szó szükségeltetett családi orvosunktól idegi állapotomat illetően, hogy semmissé tegyék a beiktatást, noha a hadsereg orvosa kijelentette, hogy az ilyesfajta visszavonás rendkívül szokatlan, és már-már a szolgálat szabályzatába ütközik. Az az igazság, hogy jól feladtam a leckét annak a ravasz doktornak; hiszen anélkül, hogy egyetlen valósan téves kijelentést tettem volna, sikeresen elkendőztem előtte azt a sok, különféle gyengeséget, melyek gyakorlatilag agyonsújtották pályafutásomat. A szerencse az én oldalamra állt az orvosi vizsgálat alatt, hiszen jóvoltából akkor nem tört rám homályos látás. Azonban végső státuszom „Fizikai alkalmatlanság miatt elutasítva” lett. Az adott napon jelentkezni fogok kötelező szolgálatra, azonban gyanítom, nem tartanak majd rám igényt. Anyám megfenyegetett, hogy bármeddig elmegy, legálisan vagy bármily egyéb módon, ha nem vallom be minden egészségügyi bajomat, mely alkalmatlanná tesz a hadsereg szemében. Ha teljességgel tudatában lettem volna, milyen szenvedést okozok neki besorozásom által, kevésbé törekedtem volna rá, hogy megkíséreljem; ám mivel magam számára haszontalan voltam, nehezen hittem el, hogy bárki másnak jelentek valamit. Mégis, tudhattam volna, hogy az anyák mindig féltően gondoskodnak utódukról, nem számít, mennyire értéktelen ama leszármazott! Így tehát még mindig a polgári életet élem, szokás szerint körmölök, és irigykedve nézem a katonaruhás férfiakat, kiket mostanában oly gyakran látni az üzleti negyed utcáin vagy a kocsikban mindenütt. Irigylem féltestvéred közlegényi pozícióját a New York-i Nemzeti Gárdában. Az elmúlt héten egy meghűlés eléggé levert a lábamról és gyakran rámtört a homályos látás. Ha beiktatásom sikeres lett volna, kíváncsi vagyok, hogy maradtam volna meg! S mégis – megkockáztatom, hogy valami úton-módon megmaradtam volna. Manapság, hogy lassan a halál dívik, azt kívánom, bárcsak a legelfogadottabb módon találkoznék vele, „Valahol Franciaországban”. A sereg orvosa szervi tekintetben olyan egészségesnek ítélt, hogy attól tartok, sok fárasztó év áll még előttem, hacsak nem érkezik meg a behívó, hogy elszólítson, minden orvosi és anyai tiltakozás ellenére! Magamtól én nem fogok tiltakozni!
Rheinhart Kleiner részére, 1917. augusztus 27.
Tapasztalatod a kötelező szolgálat kötelékében roppant érdekfeszítő, és kitűnik belőle a vizsgálók általános szakszerűtlensége és ostobasága, mely nagyon úgy fest, nemzetszerte jellemző. Ebben a városban egy félszemű férfi, akit az első orvos felmentett, kénytelen volt látogatást tenni egy második orvosnál, hogy teljeskörű vizsgálatban részesüljön – míg egy másik fiatalembert, akit már beiktattak a haditengerészethez, egy tévedés folytán behívtak, és alávetették az egész gyakorlatnak, mielőtt felmentették, mint már országa hadtestének tagját. Nem tudom, hogy engem alávetnek-e vizsgálatnak. Kerületem vizsgáló orvosa a család barátja, s úgy vélem, bizonyára elegendő lesz egy nyilatkozat a Nemzeti Gárda orvosának részéről, aki felmentett. A Gárda vizsgálata kevésbé volt esetlen, mint az, amelyen te keresztülmentél. Egy irodában folytatták le, mely teljességgel biztosította a titoktartást, s melynek padlója és hőmérséklete egyaránt megfelelő volt. A vizsgálatot lefolytató orvost, Augustus W. Calder őrnagyot magát is épp nemrég mentették fel a Szövetségi orvosok, fizikailag alkalmatlan személyként. Végre ugyanabban a bánásmódban részesült, amellyel engem illetett! Ha anyám nem lép közbe, bizonyára könnyedén bejutottam volna, s most századommal lennék (a Parti Tüzérség 9. osztagában) Boston kikötőjének Standish Erődjében. Érdekes élmény lett volna, s mostanra már vagy halálom, vagy felépülésem okozója.