Nyarlathotep az igen kivételes álom – H. P. Lovecraft levelezés #1

Nyarlathotep az igen kivételes álom – H. P. Lovecraft levelezés #1

H. P. Lovecraft fikció-írói pályafutásának korai éveiben, számos rémisztő álmot látott, melyeket sok esetben közvetlenül beleszőtt történeteibe. Lovecraft 1920. december 14-én Rheinhart Kleiner részére írt levelében egy különös rémálmáról számol be, melyben egy fura levelet olvas, amit Samuel Lovemantól kapott. A levélben Loveman felhívja a figyelmét, hogy ne mulassza el megtekinteni Nyarlathotepet, ha Providence-be érkezik.

Ígéretünkhöz híven részleteket fogunk közölni S. T. Joshi és David E. Schultz Lord of a Visible World: An Autobiography in Letters című könyvéből, mely könyvből H. P. Lovecraft életét ismerhetjük meg igencsak terjedelmes levelezésének egyes részletei által. A könyvet – így az alábbi levelet is – Solymosi Kitti fordítja töretlen lendülettel magyar nyelvre.


Rheinhart Kleiner részére, 1920. december 14.

A “Nyarlathotep”[1] egy rémálom – saját valós fantazmagóriám, első bekezdését azelőtt írtam, hogy teljesen felébredtem volna. Mostanában pocsékul éreztem magam – teljes hetek múltak el a fejfájás és szédülés enyhülése nélkül, és hosszú ideje három órát tudtam csak legvégső esetben is egyhuzamban dolgozni. (Úgy tűnik, már jobban vagyok.) Állandó gyengeségeimhez ezúttal szokatlan optikai nyavalya társult, mely meggátolt a nyomdatermékek olvasásában – az idegek és izmok különös feszülése volt ez, mely igencsak rám ijesztett azon hetek alatt, míg tartott. Eme homályban jött el a rémálmok rémálma – a legvalószerűbb és legborzalmasabb, amelyet tíz éves korom óta átéltem – melynek teljes iszonyatát és kísértetiesen nyomasztó voltát pusztán halvány tükörképként tudom visszaadni írott fantáziáimban. Éjfél után történt, hogy a kanapén feküdtem, kimerülten ama átkozott idióta Bush[2] „költészetével” való viaskodásom után. Az első fázis a határozatlan rettegés általános érzete volt – homályos borzalom, mely egyetemesnek hatott. Úgy tűnt, székemben ülök régi, szürke hálóköpenyemben, és egy levelet olvasok Samuel Lovemantől. A levél hihetetlenül valóságos volt – a vékony, 22×33 centiméteres papír, a violaszín tintával rótt aláírás, és minden egyéb – és tartalma baljósnak hatott. Ezt írta az álombéli Loveman:

„Ne mulaszd el megtekinteni Nyarlathotepet, ha Providence-be érkezik. Iszonyú – iszonyúbb, mint bármi, amit el tudsz képzelni – ám csodálatos. Utána órákig kísérti az embert. Még most is borzongok attól, mit mutatott.”

Soha nem hallottam azelőtt a NYARLATHOTEP nevet, ám úgy tűnt, értettem az utalást. Nyarlathotep valamiféle vándor mutatványos vagy tanár volt, ki közintézményekben tartotta előadásait és széleskörű riadalmat és vitát gerjesztett műsoraival. Ezek az előadások két részből álltak – elsőként, egy rettenetes – valószínűsíthetően profetikus – filmtekercsből; majd később néhány különös, tudományos és elektromos berendezésekkel lefolytatott kísérletből. Amikor a levelet kézhez kaptam, úgy tűnt, emlékezetem szerint Nyarlathotep már járt Providence-ben; s ő volt ama letaglózó félelemnek a kiváltója, mely végigsöpört az embereken. Úgy tűnt, emlékeztem, ahogy emberek rémületük által lenyűgözve suttognak nekem, s figyelmeztettek, hogy ne menjek a közelébe. Azonban Loveman álom-levele meggyőzött, és öltözködni kezdtem belvárosi látogatásomhoz, hogy lássam Nyarlathotepet. A részletek igen élénkek – vacakoltam kravátlim megkötésével – ám a leírhatatlan rettegés árnya borult minden másra. Amint kiléptem a házból, emberek csődületét láttam, ahogy ballagnak az éjszakában, mind riadtan suttogva és ugyanazon irányba tartva. Elvegyültem közöttük, és egyszerre féltem és vágytam rá, hogy lássam és halljam a nagy, a sejtelmes, a kimondhatatlan Nyarlathotepet. Azután az álom szinte pontosan követi a mellékelt történet folyását, leszámítva, hogy nem tartott oly soká. Egy pillanattal azután fejeződött be, hogy belezuhantam a fekete, tátongó szakadékba a hómezők között, és viharosan sodródtam körbe-körbe egy örvényben, olyan árnyakkal együtt, kik valaha emberek voltak! A hátborzongató végkifejlettel a tetőfokra hágó hatásért és az irodalmi lezárás okán ruháztam fel. Ahogy belezuhantam a szakadékba, metsző sikolyt hallattam (úgy véltem, mindenképpen hallható volt, ám nagynéném azt mondja, nem volt az) és a kép elsötétült. Szörnyű fájdalom kínzott – homlokom lüktetett és füleim csengtek – de egyetlen egy gépies késztetés volt bennem – hogy írjak, és megőrizzem a páratlan rettegés atmoszféráját; s mielőtt még felfoghattam volna, addigra már lámpát gyújtottam és kétségbeesetten körmöltem. Hogy mit írtam, arról roppant kevés fogalmam volt, és egy idő után abbahagytam és kiszellőztettem a fejem. Amikor teljesen magamhoz tértem, minden eseményre emlékeztem, azonban elvesztettem a félelem ama sajátos felindultságát – a rémítő ismeretlen jelenlétének valós érzetét. Áttekintve azt, amit leírtam, megdöbbentett összefüggő jellege. A mellékelt kézirat első bekezdése volt, melyben csak három szót változtattam meg. Azt kívánom, bárcsak ugyanabban a tudatalatti állapotban folytathattam volna az írást, mert noha azonnal nekikezdtem, a kezdeti felindultság elveszett, és a rettegés a tudatos művészi alkotás műve lett. Mégis, a mese biztosan tartogat egy-két borzongató pillanatot az érzékeny olvasóknak, és Loveman (a valódi, éber állapotú Loveman!) áradozva dicsérte, amikor kezébe került. Összességében, ama rémálom igen kivételes álom volt, higgyétek el!

 

[1] Lovecraft „Nyarlathotep” című prózaversére utal (Egyesült Amatőrök [United Amateur], 1920. november).
[2] David Van Bush volt legtartósabban Lovecraft javításainak kliense.

Borítókép: Y-mir – Black Pharaoh