Unda, or the bride of the sea / A Tenger Menyasszonya – Vachter Ákos

 

Feketén dereng a szirtfok mögöttem,
s messze sötétlik a parti homok.
Mély homályba fulladt ösvényen jöttem…
Veszett múltamra búsan gondolok.

Lágyan nyaldossa a part menti szirtet
a tenger, e hangot jól ismerem,
Vállamra hajtva fejét, egykor itt tett
Unda, a tündér, sétákat velem.

Fényes a nap, min találkoztam véle,
édes mint szellő a kék tengeren.
Aznap kötöttem a Vágy bilincsébe:
s boldog voltam, s ő boldog volt velem.

Soha nem kérdeztem, hogy merre járta
útját, és soha nem kérdezte ő.
Gyermeki szívvel, indokra nem vágyva
fogadtuk, amit a sors írt elő.

Egyszer egy tündöklő holdfényes éjen
ott álltunk ketten a nagy szirt fokán.
Haján fűzfafüzér lengett a szélben,
az erdőn szedtük egy sétánk során.

Furcsa pillantással meredt a partra,
megigézte őt a hang és a mély.
És mint tovább nézte, mássá lett az arca:
zord, mint a tenger s bizarr, mint az éj.

S hulló könnyeimmel otthagyott engem,
fenn, az általa megáldott helyen,
s tekintetem egyre feljebb engedtem,
míg követte édes Undát szemem.

És elcsendesült a háborgó tenger
Unda a tündérnek lába előtt,
s ő köszöntötte kellő tisztelettel,
majd rám nézett, s a mély elnyelte őt!

Soká kószáltam a parton magamban,
mialatt magasra kúszott a Hold.
Majd leszállt újból, hajnal hasadt halkan,
S a kín a lelkem mélyéig hatolt.

Széles e világon által kutattam:
messzi sivatagban s hét tengeren
s egyszer egy bőszen tomboló viharban
megláttam egy hullámon kedvesem.

Szüntelen kóborlok bármily veszélyben,
mert míg őt nem lelem, nem nyughatok!
S ismét a tajtékos vizekhez értem,
hol rám köszöntek a múlt tegnapok.

S ó nézd! A tenger sűrű ködfátylából
vészjóslón ébred a vérszínű Hold
és udvara kéken szikrázva lángol,
s furcsa arcképe lelkembe hatolt.

A Holdból, ím fényes híd nyúlt a partra,
hullámból épült csillámló csoda!
S bármily esendő is, átmenni rajta
könnyű, és túl vár szép álmok hona.

De minő arc, mit a holdfényben látok,
megleltem volna eltűnt kedvesem?
És már a fényhídon mind beljebb járok
hozzá, látványa gyorsít léptemen.

Meg-meginogva, hullámtól ölelten,
egyre előre szép arca felé!
imát morzsolva, zihálva siettem,
s így értem a báj árnyképe elé.

Felettem vizét a tenger bezárta,
s ím a szép árnykép megindul felém.
Próbált kiállva békét találni a
Tenger Menyasszonya, Unda és én.

Fordította Vachter Ákos