Ama réges-régi kertről néha álmot látok én,
hol májusban úgy tündököl a földöntúli fény,
hol a tarka-barka virágból a szín lassan kivész,
s a sok omladozó fal és oszlop tegnapot idéz.
Hol a hasadékot inda lakja s moha a tó ölét,
és gazos bozótba fúl a lomb, mely hűvös és sötét:
van egy csendbe süppedt ösvény szülte sovány legelő,
hol a halott dolgok dohszagával telt a levegő.
Nincsen sehol élő lény eme magányos helyen,
a sövényfal néma, nem vet visszhangot sosem.
S amint járok, várok, hallgatózom, gyakran azt lesem,
hogy hová lett a kert, amit odahagytam teljesen.
A régmúlt bűvös látomása a szemeimben ég,
érzem, egyszer az otthon volt eme kifakult vidék.
És ím bú telepszik rám s a kéznek remegése, mert
a virágok mind holt remények – az én szívem e kert.
Fordította Vachter Ákos