Bús felhők ölelik a megfeketült tornyot,
S sűrű rengeteg fojtja idő rágta alapját.
Árny és csönd, moha s penész foga vájt
Fakó kövébe, mely tűnt korban mint kőkör állt.
Sem láb nesze, sem madárdal fel nem kavarja
Az örökéj dögpárájú lakát,
Bár gyakran reszketteti vész suhogó szárnya
Mikor magasán kigyúl egy sápadt láng.
Mert itt tanyáz ki e világ szőttesét
Különös ideákkal s iszonnyal vonta be.
Ős rúnái az irtózat nyelvén jegyzék
Kiket rejt zajgó poklok csillag-fellege.
Averoigne Sötét Ura – ki ablakokat tár
Oly lidércnyomásra mit más szeme ki nem áll.
Fordította Hőnyi Katalin, 2016