Egy lugas-kertű’ lakás
közel egy dombhoz,
hol csak lócák mesélik
hogy egy rút betegség rémlik.
Hol oly’ vén tölgyek,
holtakból élnek,
s mint lassan kortyolják (zöld s hideg)
borát az tőkének. Embertelen táplálékból élnek,
és emberfia nem ismeri fel a nyirkos, nyálkás nedvét a földnek.
A kertekben magas
és szép lombok nőnek,
s minden termés fakó
parfümét lövi az égnek.
De a délutáni nap
az ő karmazsin sugaraival
vörösen homálylóvá teszi a derengő képet,
s kíváncsi szemek
és orrok szaglálják a csodálatos illatát az virágzó számtalan napoknak.
S burjánzó dudvák nőnek
földre és gyepre,
ködös emlékek sejlenek fel,
mik jöttek- s mentek.
A járdák kövei már
mohával leptek, nyirkosak,
és furcsa szellem jár,
mikor a vörös nap lement.
S a nézők lelke zsibbadt képekkel telt, miket reszketve sem felejtnek.
Forró június volt,
mikor álltam e helyen
és a délidő aranysugarai
fényesre verték a zöldet.
De hidegverve álltam,
erőtlenül nyúlva a fény után,
amint egy kép suhant elém…
És éveket áthidaló látomásomban
láttam, ’mint ott állok fényként, s tovavillantam az éjszakába.
Fordította Laki Péter, 2016